DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Amennyiben nem került volna bejelentésre a kisebbségi vélemény elmondásának igénye, nagyon sajnálom; a bizottságban jeleztük, hogy el fog hangozni. De most már ez teljesen mindegy, annál is inkább, mert a többségi vélemény elõadója, bizottságunk elnöke igen meleg szavakkal emlékezett meg azokról az aggályokról, amit mi kifejeztünk a bizottsági ülésen, és ez legalábbis kölcsönös lovagiasságra kötelezi az embert.
Valóban be kell látni mindenkinek, hogy a társadalombiztosításnak szüksége van pénzre, mert különben nem tudja teljesíteni a kifizetéseit. A kérdés tehát csupán az, hogy ezt a pénzt mi módon és milyen áron szerzi meg.
A kisebbségi vélemény megfogalmazói úgy találták, hogy ez a törvényjavaslat egy igen drága pénzszerzési módszer, ugyanis ha az idén december 31-ig valaki fizet, akkor elengedik a teljes kamattartozását, ami nem kis összeg, hiszen ez havi 4 százalékkal nagyon hamar magasra rúg, olyannyira, hogy most már a teljes kintlévõség 20 százaléka a kamattartozás. Tehát egyszer elenged 20 százalékot, utána elenged 36 százalékot a törzs-, az eredeti tartozásból. Ez már elég magas, hogyha reálkamatnak tekintjük. Tehát gazdasági megfontolásból ez a törvényjavaslat azt jelenti, hogy kényszerhelyzetben egy kétségbeesett lépést készülünk tenni, amit még mindig meg tudnánk érteni, hiszen tudjuk, hogy a költségvetés milyen helyzetben van, tudjuk, hogy a társadalombiztosítás az államháztartás része; azt is tudjuk, hogy milyen árgus szemekkel figyeli a Világbank és a többi hitelezõnk azt, hogy az államháztartás helyzete hogyan alakul. Azt is tudjuk, hogy ez a megoldás elkerülhetõvé teszi azt, hogy pótköltségvetést kelljen benyújtani a társadalombiztosítási alapokhoz, mert az a pótköltségvetés adna fedezetet arra, amit a parlament már megszavazott: nyugdíjemelésre és mindarra, amire a miniszter úr az expozéjában kitért.
(16.00)
Ez a pótköltségvetés oly módon lenne elkerülhetõ ezzel a törvényjavaslattal, hogy nem kell benyújtani. Feltételezzük, hogy be fog jönni a hiányzó összeg ezzel az adósságelengedéssel, és ily módon nem jelenik meg az államháztartásban deficitként. Ezt átérezzük, belátjuk, végig tudjuk követni, csak az a véleményünk, hogy ez még ennek a szempontnak az alapján is túl drága gazdaságilag az elõbb elmondottak alapján.
Ehelyett sokkal racionálisabb lenne, ha a kötvénykibocsátás végre megvalósulna, tudom, évek óta húzódik, hol az önkormányzatok, hol a kormány nem tud megegyezni ebben. Most mondják, hogy az egykori kormány nem vállalt garanciát, de a jelenlegi vállalhatna; ha mi hibát követtünk el, nem kötelezõ az utódainkra, hogy hasonlóan járjanak el a hibák terén. Tehát egy olcsóbb és más megoldást találnánk célszerûbbnek, szigorúan pénzügytechnikai oldalról. Ugyanis az anyagi veszteség - ami ezek szerint 50 százalék - a behozható 5 milliárddal szembeállítva jelentõs összeg, különösen akkor, amikor emlékszik rá a Ház, hogy minden fillérért, minden millió forintért milyen késhegyig menõ vitát folytattunk a pótköltségvetés tárgyalásánál. Tehát ez egy igen jelentõs összeg, azonban ennek a jelentõségét felismerve is el kell mondani, hogy mindez eltörpül amellett az erkölcsi kár mellett, amit ez a törvényjavaslat a társadalomnak üzen.
Sajtóhírek szerint, amióta híre ment az adósságellenõrzésnek, észrevehetõen csökkent a befizetések összege a társadalombiztosításhoz. Hogy várjuk, ha mi azt üzenjük, hogy aki rossz adós és nem fizet, azt most megjutalmazom azzal szemben, aki fizet? Hogy várjuk ezek után, bármily szigorú dörgedelmeket mondunk, hogy komolyan vesz bennünket? Hogy várjuk, hogy komolyan vesznek bennünket, amikor a törvényes lehetõségek eddig is adva voltak a kintlévõségek behajtására?
Lehetõség volt csõd-, felszámolási eljárás indítására, lehetõség volt büntetõeljárás indítására azzal szemben, aki rosszhiszemûen nem fizetett, noha erre módja lett volna. A társadalombiztosítás egyetlenegy esetben nem élt ezzel a lehetõséggel, mindegy, hogy parlamenti felügyelet alatt - akkor még nem kellett neki, mert akkor még nem volt ilyen törvény -, felügyelõ bizottság vagy önkormányzat alatt. Tehát ha nem élt a már meglévõ törvényes lehetõségekkel sem, akkor miért várjuk, hogy az ezután bekövetkezõ, még szigorúbb szabályokat bárki komolyan veszi ebben az országban? Azt mondják, azért nem éltek például a büntetõ feljelentés lehetõségével, mert a szándékosságot bizonyítani igen nehéz. Valóban nehéz, de ez nem a társadalombiztosítás dolga, hanem az ügyészségé, illetve a bíróságé lett volna. A társadalombiztosítási alapszabályzat nem ad bírói jogosultságot az önkormányzatnak.
Ha viszont most élnek ezzel a lehetõséggel az adósok, akkor ennek egy igen furcsa jogi csapda lesz a következménye: mégpedig az, hogy saját magukról bizonyítják, hogy rosszhiszemûen nem fizettek, hiszen ha most tudnak fizetni anyagi elõny érdekében, akkor nyilván tudtak volna eddig is. El lehet-e várni bárkitõl, hogy önmaga ellen egy büntetési eljárást kezdeményezõ önfeljelentést tegyen? Vagy mit fog kezdeni a társadalombiztosításnak fizetõ, rosszhiszemû adós, hogyha ellene ezen a címen büntetõeljárást indítanak? Behúztuk a csõbe õket? (Zaj, közbeszólás a bal oldalon: Behúztuk.) Érezhetik. Én viszont úgy érzem, hogy nem õket húzzuk be a csõbe, hanem azokat a jóhiszemû adósokat, akik eddig is fizettek, sokszor erejükön felül.
Tudni kell, hogy ez a megoldás nagyon rossz üzenetet jelentene a társadalomnak és be kellene látnunk, hogy más módon kell ebbõl a csapdahelyzetbõl kikecmeregni, mert a csapdahelyzet kétségtelen. A 180-185 milliárdnyi adósság - azért ilyen bizonytalan a szám, mert a társadalombiztosítás nyilvántartása mintegy féléves késéssel dolgozik, tehát maga a nyilvántartás és a felszólítás is elég bizonytalan lábon áll -, induljunk ki abból, hogy 180 milliárd. A 180 milliárd adósságnak mintegy 70 milliárdnyi része a társadalombiztosítási önkormányzat tájékoztatása szerint behajthatatlan adósság és nem azért, mert csõdeljárás alatt vagy megegyezés alatt álló adósok körébõl származik, hanem azért, mert ezek a vállalatok megszûntek, nem léteznek, tönkrementek, tehát reménytelen a behajtás.
Ezeknek a leírása tisztábbá tenné a képet és akkor mint minden bank, minden hitelezõ egy idõ múlva kénytelen szembenézni azzal, hogy leírja behajthatatlan adósságait. De a behajthatók pontosabb tagolása szükséges, hogy ebbõl mennyi az állami vállalatok tartozása, mennyi a magánvállalkozók tartozása, hogy jelenik meg az állam felelõssége akkor, amikor adósságot nem fizet; a saját vállalatai nem fizetnek, ugyanakkor kötelezõ a társadalombiztosítási kifizetések teljesítése. Vagy hogyan jelenik meg a magánvállalkozók lelke ennek az elõterjesztésnek a tükrében, amikor tudjuk, hogy a társadalombiztosítás önkormányzatainak mintegy 50 százalékát a magánvállalkozói érdekképviseletek delegáltjai küldik oda? Ha elõterjesztenek egy olyan törvényt, ami azt mondja, hogy az õ adósságaikat jelentõs részben engedjék el, akkor hogy tudom én ezt elfogadni? Milyen erkölcsi alapon tudom elfogadni, hogy nekik elengedjem, annak fejében, hogy más, aki becsülettel fizetett, hátrányos helyzetbe kerül, és hogy tudom elfogadni akkor, amikor arra gondolok, hogy ez mindannyiunk pénze? Mert befizetõk vagyunk, egy részünk idõnként beteg, de mindannyian nyugdíjasok leszünk, akik nem voltunk elég tartósan betegek ahhoz, hogy megérjük a nyugdíjunkat. Tehát itt egy olyan - hogy is mondjam - alapvetõ erkölcsi kérdésrõl van szó, amirõl azt kell mondanom, hogy nincs olyan gazdasági érv - különösen mert más, kifizetõdõbb megoldás is kínálkozik -, ami elfogadhatóvá tenné ezt az erkölcsi terhet, amit a törvényjavaslat támogatása, illetve parlamenti elfogadása jelentene. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)