SZALAY GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Ebben a házban már hosszú évek óta folyik, pontosabban fel-fellángol az expó körüli felfûtött vita. Nagyon sok plenáris ülésen, az illetékes bizottságok nagyon sok ülésén foglalkoztunk már az expó témájával. Nincs egyetlen olyan, az expó mellett vagy ellene felhozott érv, ami több tucatszor el ne hangzott volna már e ház falai között.
Így én a mostani felszólalásomban tudatosan kerülni kívánom, hogy ezeket a szinte már közhelyszerûen elõforduló érveket és ellenérveket felsorakoztassam, ehelyett az expóügy bizonyos más aspektusairól szeretnék beszélni.
Ellenzéki képviselõtársaim nehezményezik a szabaddemokraták azon következetességét expóügyben, melyet már a harmadik egymást követõ parlamenti idõszak során képviselünk, és meglehetõsen egyértelmûen vádolnak minket azzal, hogy az expó esetleges meghiúsulásának oka és ötletadó gazdája az SZDSZ lenne. Ugyanakkor ellenzéki képviselõtársaim értetlenül állnak az MSZP - szerintük hirtelen jött - expóügyben történt véleményváltoztatása elõtt, kétségbe vonják, hogy mindez a gazdasági környezet komorabbá válása miatt következett volna be így.
De mindez nem most történt az MSZP részérõl, hanem még 1992-ben - emlékezetem szerint -, a Világkiállítási Alapról elfogadott törvény vitája során, amikor is elõször vált egyértelmûvé mindaz, ami addig csak vélelmezhetõ volt: vagyis hogy az expó kerítésen kívül és kerítésen belül egyaránt szinte kizárólag csak különféle költségvetési vagy költségvetéshez köthetõ pénzekbõl épülhetne meg. Ezt a vélelmezést egyébként akkor legteljesebben a Fidesz képviselte. Kaptunk is több szemrehányást tõlük annak idején, mármint mi, szabaddemokraták, hiszen nálunk a frakcióban - önök is nyilván emlékeznek - voltak páran, akik nem értettek egyet a frakció álláspontjával, és támogatták az expó megrendezését. Tehát ezért akkor bizony elég sok szemrehányást kaptunk a Fidesztõl.
Minthogy azonban az MSZP is megváltoztatta - és nem most, hanem még '92-ben - az expóval kapcsolatosan vallott álláspontját, tulajdonképpen teljesen természetes és magától értetõdõ volt, hogy a június közepén lefolytatott koalíciós tárgyalások során az expó témája napirendre került a két leendõ koalíciós párt között.
(10.50)
És nem azért, mintha az SZDSZ ezzel bárkit is - leginkább koalíciós partnerét - zsarolni akart volna, hanem egyszerûen azért, mert ebben egyetértettünk.
Én magam is ott voltam ezen koalíciós tárgyalások gazdasági paneljében, ahol az ügyrõl természetesen a legrészletesebben tárgyaltunk. De ott volt az MSZP részérõl Baráth Etele úr is, és amiben akkor konszenzussal megállapodtunk, az belekerült a koalíciós egyeztetõ tárgyalások jegyzõkönyvébe, pontosabban a megállapodásba. Abba a megállapodásba, amit egyébként a Magyar Hírlap június 27-ei számának mellékleteként bárki olvashatott is; és ennek a koalíciós megállapodásnak a 9.2-es pontja foglalkozik az expóval, és a következõképpen foglal állást. "Az Országgyûlésnek igen gyorsan döntést kell hoznia az expó megrendezésével kapcsolatban. Az eddigi elõkészítõ munka nem felelt meg az elfogadott expótörvénynek, az eredeti koncepció megvalósítására már nincs esély."
Mindebbõl az következik, hogy kevéssé állja meg helyét az a vád, miszerint az új kormány megalakulását követõ napok váratlan villámakciójaként lehet csak értelmezni az elõttünk fekvõ, benyújtott törvényjavaslatot.
Aki a kérdéssel foglalkozott, aki az expó ügyéhez közel állt, az tudhatta, sejthette, annak számítania kellett arra, hogy a kormány hamarosan be fogja nyújtani ezt, vagy ehhez hasonló értelmû új törvénytervezetét.
De visszatérve most már az országgyûlési képviselõk expót illetõ vélekedésére, meg kell mondjam, hogy a kormánypárti képviselõk oldalán is van egyidejûleg bizonyos értetlenség, akár egyes ellenzéki pártok kitartó és következetes expópártiságát, akár a Fidesz frissen és váratlanul jött és a megváltozott helyzetre hivatkozó véleményváltoztatását illetõen.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az mindenesetre, úgy gondolom, kölcsönösen elismerhetõ, hogy az évek óta folyó vagy pontosabban újra és újra fellángoló expóviták eredményeként mára már többé-kevésbé mindkét vitázó fél elsáncolta magát, s leginkább csak a saját érveire hajlamos figyelni, s csak a saját szakértõi véleményét, számításait hajlandó befogadni. Az idõ pedig megy, s mára már gyakorlatilag halvány remény sincs arra, hogy egymás álláspontját a legkisebb mértékben is befolyásolni tudnánk.
Ha a jelenlegi vagy éppen a megelõzõ, 1991. és 1992. évi parlamenti viták felszólalóinak számából, beszédeik hosszúságából, érveik magabiztosságából kellene egy kívülállónak következtetést levonnia, úgy õ csak azt hihetné, hogy ebben a kérdésben, az expó kérdésében, ebben a Házban 386 elsõ osztályú szakember ül, ennek a kérdésnek közel 400 szaktudósa vitázik egymással. Hisz' kevesen vállalkoznak közülünk arra, hogy bevallják: nehéz helyzetbe kerültek - ugyanis olyan kérdésben kell dönteni, ami nemcsak hitet, bizalmat, általános ismereteket, politikusi megítélést, de bonyolult és rendkívül terjedelmes gazdasági, pénzügyi, mûszaki, azaz szakmai tények ismeretét is feltételezné. Mindennek azonban ebben a teremben legtöbben, úgy hiszem, nem vagyunk birtokában.
A döntés felelõssége azonban megkerülhetetlenül és elodázhatatlanul a miénk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy a nemzeti összérdek figyelembevételével döntünk, miközben ezen összérdek egy-egy, bár különbözõ szeletét reprezentáló intézmény vagy nyomást gyakorló csoport véleményét halljuk meg, illetve érdekeit vesszük csak figyelembe. És bevallom, lehet, hogy így van ez mind a két oldalon.
Például hivatkozni szeretnék arra, hogy az elmúlt négy év során nagyon sok expóvitát folytattunk le a gazdasági bizottságban is. Ezek közül az egyik legemlékezetesebb az volt, ami az 1991. évi LXXV-ös törvény, vagyis az expótörvény megszületését, meghozatalát elõzte meg. Rengeteg külsõ szakértõ vett részt ezen a vitán, de jól érzékelhetõ volt, hogy a szakértõk is teljesen megosztottak. Egyik oldalon álltak a költségvetési pénzek gondnokai - nevezzük így õket: gondnokai -, azaz az óvatosak, az Állami Számvevõszék és a Pénzügyminisztérium képviselõi, akik természetesen a finanszírozási elõkészítetlenségek miatt voltak visszafogottak; míg a másik oldalon álltak a költségvetési pénzek reménybeli elköltõi, felhasználói, azok a vállalkozói érdekképviseletek, akik érthetõ módon megrendeléseket vártak az expótól. És ugyanezen az oldalon állt a Szálloda Szövetség és azok az intézmények és kutatóintézetek, amelyek különféle expótanulmányok megrendelésében bíztak vagy bízhattak.
A szakértõi vita során bármelyik oldalon álló országgyûlési képviselõ így hát megfelelõ érveket és muníciót találhatott koncepciója - akár prekoncepciója - alátámasztásául. Be kell ismernem, hogy mindkét vitázó fél, a parlamenti pártok egymással ellentétes expófelfogást valló mindkét csoportja bizonyos szempontból mindig is elsõsorban szelektált érveket tett magáévá, tolta ezeket maga elé, saját kialakult meggyõzõdésének megfelelõen, illetve abba beleillesztve. És persze mindkét oldalon akadnak komoly, szavahihetõ szakértõk, akiknek véleményével, ítéletével, javaslataival még vitatkozni is illetlenség lenne - legalábbis a saját szekértáboron belül.
A frontvonalak tehát megmerevedtek, és a détente, az enyhülés kilátásai tulajdonképpen teljesen elenyésztek. Így volt ez egyébként 1991 novemberében is, az expótörvény meghozatala során, amikor az expópártiak parlamenti túlsúlya nyomott le minden ellenérvet, s minden valószínûség szerint így lesz ez most is - csak fordított elõjellel.
Engedjék meg, hogy megálljak egy közbevetés erejéig. Medgyasszay képviselõtársam hivatkozott Szabad György volt házelnök úr, képviselõtársunk azon javaslatára, melyben õ egy eseti, ad hoc szakértõi bizottság felállítására tett javaslatot, s arra, hogy ez a szakértõi bizottság, ez a pártatlannak mondott szakértõi bizottság igen rövid idõn belül vizsgálja meg az expó körül kialakult helyzetet. A felvetést, a javaslatot én rendkívül tiszteletre méltónak ítélem meg, de engedtessék meg, hogy hozzátegyem - és elnézést a kifejezésért -, egyúttal kicsit naivnak is. Hiszen a dolog lényege az, hogy azok a szakértõk, akik eddig megfelelõen foglalkoztak az expóval, akik benne vannak, akik értenek hozzá, akik évek óta ezt csinálják, már óhatatlanul csatlakoztak az egyik vagy másik vitázó félhez.
Egy ilyen függetlennek mondott szakértõi panel vizsgálatának eredménye ezért várhatóan az összeállítás függvényében dõlne el.
(11.00)
Ha viszont olyan, tényleg független szakértõkbõl állítanánk össze ezt a panelt, ezt a bizottságot, akikrõl feltételezhetõ és tudjuk, hogy nem kötelezték el magukat eddig egyik oldalon se, azoknál sajnálatosan azt kell föltételeznünk, hogy hosszú hónapokig tartana számukra, amíg úgy bele tudnák ásni magukat a kérdésbe, hogy egyáltalán véleményt alkothassanak.
Mindeközben az a tragikomikus, hogy tulajdonképpen senki sem vitatja azt az alapelvet - talán most épp elõbb Medgyasszay képviselõtárstól hallottam az elsõ halvány utalást arra, hogy itt szakmai érveken kívül másokat is figyelembe kéne venni -, tulajdonképpen konszenzus volt abban az alapelvben, hogy nem politikai, nem ideológiai alapon kell a döntést meghozni az expóról, hanem szigorúan szakmai kritériumok szerint.
Számok röpködnek a levegõben. Vannak köztük, mármint ezen számok közt olyanok, amelyek köszönõ viszonyban sincsenek egymással, de melyeket a felrepítõ éppen annyira hitelesnek tart, mint amennyire tendenciózusnak és csúsztatottnak tartja azt a vitapartner. Vannak azután más számok is, olyanok, amilyeneket mindkét fél elismer, elfogad, igaznak hisz - de ezek sem adnak okot az egyetértésre, hiszen azonos számokból is egymással ellentétes következtetéseket vonnak le az egymással szembenálló vitázók, olyat, ami konform rég kialakított meggyõzõdésükkel. Pedig, tisztelt képviselõtársaim, mi itt, a parlamentben, helyzetünknél fogva, nyilvánvalóan még a társadalom leginformáltabb, legtájékozottabb szûk köréhez tartozunk.
De mi alapján fog dönteni, tisztelt képviselõtársaim, adott esetben egy esetleges népszavazás során öt-hat-, esetleg hétmillió magyar választópolgár - mármint ha egyáltalán elmennének népszavazni? Az indulatai, az érzelmei, esetleges illúziói vagy éppen elõítéletei alapján? És ha dönt is az expó megrendezése mellett ez a népszavazás, ki fog dönteni arról, hogy ezen döntés anyagi következményei miként legyenek rendezve? Hogy mely területrõl kerüljön átcsoportosításra - igaz, két év vonatkozásában - az a 45 milliárd forint, amirõl itt nagyjából egyetértés alakult ki? Hogy melyik költségvetési fejezet legyen megkurtítva? Vagy ha ez nem, akkor milyen új források kerüljenek betervezésre, milyen új adók kerüljenek bevezetésre? Mert hogy mindezekrõl az apróságokról természetesen nem fog szólni a népszavazás. Mi pedig, akik évek óta bajlódunk a költségvetések és pótköltségvetések ezernyi gondjával, tudjuk, hogy mit jelent akár egymilliárd forintos megkurtítás egy adott költségvetési fejezetnél, vagy plusz teher, plusz adóteher kirovása.
Így aztán, tisztelt képviselõtársaim, a népszavazás eredményeként könnyen olyan helyzet állhat elõ, hogy népszavazás fog rendelkezni az expó megrendezésérõl, miközben pénzt a költségvetés minderre nem fog tudni allokálni. Ez lesz azután a tökéletes patthelyzet. S közben ismét jelentõs pénzek folynak el majd természetesen a jövõ február elõtt aligha megrendezhetõ népszavazásra. S persze addig marad minden a mostani helyzetben: marad a bizonytalanság.
Ez az egész, parlamentben folyó expóvita, majd döntéshozatal sem azért ígérkezik nehéznek, s - kimenetelétõl függetlenül - utólag vitathatónak, mintha bárki feltételezhetné, hogy ül itt köztünk akár egyetlen olyan képviselõ is, aki nem a legjobbat akarja hazájának, hanem azért, mert a legjobbat különféleképpen látjuk elérhetõnek, megvalósíthatónak, s ha egymás érveire - jó esetben - figyelünk is, mindig még jobbnak vélt ellenérveket tudunk válaszul felsorakoztatni.
Mint azt a legelején említettem, nem kívánok itt az érvek és ellenérvek sokaságára kitérni, hiszen másról sem szól ez a legújabb nekifutásában is hetek óta tartó expóvita. Az érvek tengerébõl még csak kiemelni sem kívánok olyanokat, melyek számomra, mondjuk, elfogadhatóak lennének, vagy leginkább elfogadhatatlanok lennének. Összesen csak azt szeretném önök elé tárni, hogy a döntõ pillanatban - hiszen végül mégiscsak mindannyiunknak választani kell -, miért az "igen" gombot fogom megnyomni, és miért kívánom támogatni a kormány elõterjesztését. Nem azért, tisztelt képviselõtársaim, mert hat év óta, amióta az expótémával - többé-kevésbé persze érintõlegesen, elõször politizáló emberként, majd országgyûlési képviselõként - foglalkoztam és foglalkozom, a szakkiállításra én mindeddig nemet mondtam. Nem is azért, mert választókerületem választópolgárai e véleményem ismeretében szavaztak vagy nem szavaztak rám 1990-ben és '94-ben. S nem is azért, mert kormánypárti képviselõként ez lenne jelen pillanatban a tõlem leginkább elvárható, hanem alapvetõen azért, tisztelt képviselõtársaim, mert ha nehéz helyzetben lévõ gazdaságunkon segíteni szeretnénk, akkor meggyõzõdésem szerint 45 milliárd forint költségmegtakarítás, még ha az két költségvetési évre vonatkozik is, számít. Az is tétel, konkrétum, míg a vele szembeállítható akár eszmei, akár anyagi haszon legfeljebb csak remélhetõ, valószínûsíthetõ - jó esetben. De hát, sajnos, erre, mifelénk a jó esetek elég ritkán szoktak bekövetkezni és megtörténni.
A múlt heti vitában az általam rendkívül nagyra becsült Szabó Iván képviselõ úr, frakcióvezetõ úr egy különös formállogikai okfejtéssel oda jutott el, hogy az expó meg nem rendezésével szerinte realizálható költségmegtakarítás nem jelenthetne többet, mint állampolgáronként 67 forintot ez évben és 42 forintot jövõre: egy fél korsó sör árát. A hasonlat plasztikus, tõle megszokottan szellemes, könnyen megragadja az ember fantáziáját. Csak azt hiszem, hogy igen távol áll a valóságtól. A helyzet ugyanis az, hogy az osztást helyesen, nagyságrendi tévedés nélkül elvégezve, s a beszéde során késõbb általa is elfogadott 45 milliárd forintból kiindulva mintegy 4500 forint jönne ki két év fejenkénti megtakarítása gyanánt, s akkor még nem vettük figyelembe azt, hogy jogosan és méltányosan nem tíz és félmillió magyar között kellene a 45 milliárd forint ezen képzetes, fiktív szétosztását elvégezni, hanem csakis az expót anyagi áldozatvállalással is támogatni hajlandó s jövedelemmel rendelkezõ lakosok közt - s a kettõ között ugyebár igen nagy a távolság.
Kétségtelen ugyanakkor, hogy a két költségvetési évre megoszló 45 milliárd forintos tétel egyévi része eltörpül a teljes évi GDP-hez képest: nem éri el annak 1 százalékát. Ugyanakkor azonban az sem vitatható, tisztelt képviselõtársaim, hogy ilyen kevéssé jelentõsnek mondható tételek sokaságának nagyvonalú kezelése juttatta el gazdaságunkat a mostani helyzetbe, s lökné tovább, ha egyszer valahol mindennek megálljt nem parancsolnánk. Ennek, az én véleményem szerint, most és itt ideje van.
(11.10)
Ha úgy gondolnánk ugyanis, hogy ez a kis tétel még igazán belefér a deficit nagy batyujába, akkor mit fogunk mondani, tisztelt képviselõtársaim, a szociális, egészségügyi, oktatási és más szférák igényeinek növekedése láttán, melyek az éves GDP-hez viszonyítottan önmagukban ugyancsak nem túl jelentõs nagyságrendû tételeknek lehetnének minõsítve.
Tisztelt Képviselõtársaim! Én magam nem egy harsány, nem egy abszolút magabiztos, nem a tévedés lehetõségét biztosan kizáró igent fogok mondani, de dönteni valamiképpen mégis kell. Én tiszteletben tartva és elismerve az ellenérvek, az expó melletti érvek jelentõs részének komolyságát is, jobban szeretném - egyszerûen jobban szeretném -, ha Magyarország az elõttünk álló nehéz években nem az expó körüli vitákra tékozolná energiáját. Köszönöm szépen a türelmüket. (Taps.)