Ungár Klára Tartalom Elõzõ Következõ

UNGÁR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Hölgyeim! Tisztelt Uraim! Évek óta folytatunk vitát az expóról. Nagyon sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, hogy mirõl is kellene beszélni, hiszen én az évek óta közel azonos véleményemet minden fórumon, ahol erre módom volt, elmondtam.

1989-ben a Magyar Nemzetben megjelent egy kiáltvány, amelynek szövege borzasztóan ismerõs: elmondható lett volna '91-ben is és tulajdonképpen a másik oldalt tekintve - a másik oldal alatt most az ellenzéket vagy az expópártiakat értem - elmondhatják a mostani elõterjesztésrõl is, hogy valami hasonlót mondanak róla. Szeretném megosztani ezt önökkel.

"A képviselõk zöme és a magyar közvélemény most, a felelõs döntés órájában sincs a kockázat és a felelõsség valóságos súlyának megfelelõ módon tájékoztatva a világkiállítás várható költségeinek méreteirõl, forrásairól, az eddigi elõkészületekrõl, a kiállítás alapkoncepciójáról, anyagi, szellemi és morális kihatásairól."

Azt írja ez a kiáltvány - '89-ben, amikor még az MSZMP többsége ült a magyar parlamentben -, hogy a bécsi vállalkozáshoz elsõsorban kulturális témával kapcsolódó kiállítás alternatíváját kellene a kormánynak támogatni. Azért érdekes ez a rövid írás, mert a közép-európai Klub vitaestjén hangzott el, ott fogalmazták meg ezt a kis kiáltványt, és az elnökség nevében többek között Csoóri Sándor, Hanák Péter, Konrád György, Fekete György volt az aláíró.

'89 óta ugyanarról vitatkozunk: milyen az expó koncepciója, mennyire elõkészített, milyen gazdasági kihatásai vannak, mennyibe kerül, jó-e ez az országnak vagy sem. 1990-91-ben, a világkiállítási törvény benyújtásakor, illetve az azt megelõzõ fõvárosi, kerületi, városi és az országgyûlési viták során leszûkült a vita egy nagyon fontos - vagy a legfontosabb - kérdésre, amit Baráth Etele akkor az elõterjesztésében úgy fogalmazott meg, hogy olyan multiplikátor hatása lesz a világkiállításnak, amely a gazdasági növekedést fogja elõtérbe helyezni, a gazdasági növekedés lesz a következménye.

Akkor sok tudományos kutatóintézet számolt a foglalkoztatás növekedésével, számolt azzal, hogy a világkiállítás miatti beruházásoknak milyen hatása lesz a gazdaságra. Ezeket a számításokat akkor természetesen, - mint minden közgazdasági modell esetében -, valamilyen feltételekre alapozták. Úgy hívják ezeket a közgazdaságtanban, hogy peremfeltételek. Tehát egy csomó olyan feltételezéssel éltek, amelyekrõl egyrészt az elmúlt évek során - és sajnos már akkor is - kiderült, hogy nem igazak, másrészt utólag pontosan megnézhetõ, hogy 10 milliárd forintnyi költségvetési pénznek vagy állami beruházásnak milyen hatása van a foglalkoztatásra, mely rétegeket tudja mozgósítani, milyen hatása van a magyar iparra. Ez ma már, '94-ben megvizsgálható volt. Akkor még - ha úgy tetszik - a tiszta elméletek vitatkoztak egymással, illetve akkor még, 1990-91-ben a várakozások csaptak össze egymással. Ma, '94-ben pontosan megállapítható, hogy az eddig elköltött 10 vagy 17 milliárd forintnak milyen hatása volt a gazdaságra.

A világkiállítás mellett érvelõk egyik legfontosabb érve az volt - '89-ben is ez volt az érvük, '90-ben és '91-ben is -, hogy nem lehet a kormányt és a parlamentet rávenni arra, hogy az utak, a hidak építésére, a telefonhálózat kiépítésére - ezt úgy hívják, hogy infrastruktúra - fordítsa a költségvetés egy nagyobb hányadát, ezért ki kell találni az expót. Az expót, amely mozgósít, ami mögé felsorakoznak Konrád György mellett a Fekete Györgyök is, részben vagy sok kritikával, de valamilyen segítõ szándékkal. Az expót kell kitalálni, hogy a kormányt és a késõbbi kormányokat is bele lehessen rángatni azokba a kiadásokba, amiket az utak, a hidak, a telefonhálózat megépítése jelent.

Erre a mai napon már nincsen szükség. Nemcsak azért, mert épülnek a hidak, hanem azért, mert nagyon remélem, hogy az elmúlt 4-5 évben felnõttünk annyira, hogyha azt mondjuk, hogy ennek az országnak a gazdasági fejlõdéshez infrastruktúrára van szüksége, akkor nem kell egy expóostyába becsomagolni, nem kell egy zászlót kibontani ahhoz, hogy az itt jelen lévõ képviselõk megértsék, hogy miért kell telefon ebben az országban, miért kellenek utak, hogy miért van szükség arra, hogy egy híd épüljön a fõvárosban.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy kell, szükség van az infrastruktúra minél nagyobb hányadára. Pártállástól függetlenül minden képviselõt nagyon szeretnék arra biztatni - minden expópártit és nem expópártit -, hogy a költségvetési vitában képviselje saját megyéjének, saját régiójának infrastrukturális fejlesztését. Expó nélkül is meg lehet ezt tenni, ma már nincs szükség arra, amire '89-ben talán szükség volt, hogy becsapjuk, hogy valahogy átverjük az akkori kormányzatot és valamiképpen máshogy elnevezve érjük el politikai céljainkat. Azt hiszem, ma már nyugodtan lehet egyenesben, direktben, szemtõl szemben beszélni arról, ami a fejünkben van.

Amikor a vita '91-ben folytatódott, akkor nagyon sok számítást hozott Baráth Etele, amiben nagyon sokfajta vágy fogalmazódott meg arra vonatkozóan, hogy a foglalkoztatás mennyire fog növekedni, hogy a konjunktúra hogyan fog elindulni ebben az országban. Azóta, '94-ig most már nemcsak azt látjuk, hogy mennyit költött a programiroda és hol tart az expó kivitelezése, hanem azt is, hogy a fõvárosban, a kerületekben és a Fõvárosi Önkormányzatnál is a költségvetés egy jelentõs hányadát fejlesztésekre fordítják. Látjuk azt, hogy a Hungária körút folyamatosan épül, hogy a lágymányosi híd épül.

(12.10)

Látjuk azt is, hogy természetesen a fõváros ezért hiteleket vett fel. De mindenesetre az az eredeti elképzelés, hogy kényelmesebb fõvárosunk legyen, hogy jobb legyen a közlekedés, hogy tisztább fõvárosunk legyen; legalábbis ez a fejlesztés elkezdõdött. Természetesen én nagyon örülök, amikor a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka elmondja, hogy milyen fontos fejlesztéseket hajtott végre a fõváros, és mindezt tette az expó miatt. A mai napig nagyon sajnálom, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt fõvárosi képviselõi ugyanakkor az ezt támogató költségvetést a fõvárosban nem szavazták meg.

Mindenképp örülnék, hogyha minden pártban kicsit erõsebb volna az a vágyott kommunikáció, ami a fõvárosi vagy az önkormányzatok és a parlamenti képviselõk között lehetséges. Mindenképp örülnék annak, ha mindannyian elfogadnánk, hogy az expó eredeti elképzeléseinek voltak pozitív célkitûzései. De ha ezeket a pozitív célkitûzéseket elértük vagy elkezdtük csinálni, akkor már nincs szükség magára a csomagolásra.

Maga az expó - én már nagyon sok helyen és nagyon sokszor elmondtam, és azt gondolom, hogy már végtelenül unalmas - egy B-kategóriás világkiállítás. Ez egy olyan világkiállítás, ami 1971-ben, Budapesten, Vadászati Világkiállításként már egyszer volt; ami Poznanban, a 80-as években három alkalommal volt; egy B-kategóriás világkiállítás, amit utoljára Genovában rendeztek meg, amely város pontosan tudta, hogy a központi költségvetéstõl akar szakvilágkiállítás címen pénzt elorozni, megszerezni; meg is tette. Nem jöttek be azok a várakozások, amelyek a látogatók számára vonatkoztak; sikertelen, eredménytelen, rosszul sikerült rendezvény volt.

Ha valaki azt mondja, hogy az expó megrendezése vagy nem megrendezése politikai kérdés, akkor nem kell megijedni attól a választól, hogy igen, ez egy politikai kérdés, ami mögött számítások és gazdasági racionalitás van. De ha csak az lenne mögötte, hogy egy nem sikeres, Genovához hasonló vállalkozást ez a kormány nem vállal, már az is elég lenne ahhoz, hogy azt mondjuk rá: nem. Ha csak annyi van mögötte, hogy 20 milliárd forintot megtakarítunk ez évben, akkor is azt kell mondani, hogy nem.

Nagyon furcsa érzés azt hallani különbözõ számításokkal, hogy 40 milliárd forint milyen kevés pénz. Ez közel azonos az ez évi gyógyszertámogatás egészével. Ez közel azonos egyévi táppénzzel, amit kifizetünk. Ez közel azonos, 40 milliárd forint, hat nagy város költségvetésével. Ez lényegesen több, mint amit ebben az országban kultúrára költenek. Miért gondolja azt Szabó Iván, hogyha lefordítja tízmillió ember napi sörfogyasztására, ez a pénz kevesebb lesz. Miért gondolja valaki is azt, hogy azért, mert az ezermilliárd, ami az évi költségvetésünk, az egy sokkal nagyobb szám, mint a 40 milliárd; azért a 40 milliárd forint elenyészõ költség vagy pénz.

Annyira nagy számok ezek, hogy amikor az ember hazavisz 10, 20, 30, 40 ezer forintot, akkor nyilván nem is tudja végiggondolni... Persze végig tudja gondolni, ha egy pár nullát még mögé írna, akkor ez a szám milyen nagy lenne. De talán azok az önkormányzati képviselõk, akik ott ülnek egy városban vagy egy kerületben, vagy azok az emberek, akik tudják, hogy mekkora a saját településük költségvetése, azok talán meg tudják érteni, hogy mekkora pénzrõl van szó. Amikor egy településnek átlagosan nincs hárommilliárd forint évi költségvetése, amibõl a helyi iskolát, a helyi rendelõt üzemelteti, mûködteti, az iskolaigazgatót és az orvost fizeti, akkor talán ez a 40 milliárd forint érthetõbb lesz. Közelebb kerül hozzánk, és meg lehet tudni - vagy meg lehet érteni -, hogy mekkora összegrõl van szó.

Én azt hiszem, ha sok számolgatás után a következõ évben csak 20 milliárd forintot tudunk másra fordítani; nem 40-et, nem 30-at, csak 20 milliárdot, sõt - ha úgy tetszik - ha egy forinttal többet tudunk megtakarítani és nem fölöslegesen kiadni, már akkor megérte az expót lemondani. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Homepage