CSÓTI GYÖRGY (MDF): Alelnök Asszony! Tisztelt Ház! Harmadik hete folyik a világkiállításról szóló vita. Ilyenkor már elég nehéz úgy szólni, hogy új érveket mondjon az ember. Nagyon szívesen fölsorolnám az összes, világkiállítás megrendezése mellett szóló érvet, de erre se idõ, se értelme nincs ennek. Az elsõ napon a Szocialista Párt részérõl Karl Imre említette azokat az érveket, amelyeket 1991-ben az expó megrendezése mellett itt, a Házban felsorakoztattunk. Elmarasztalólag hozta fel ezeket az érveket, többek között azt is, amit én mondottam, hogy az expó, a világkiállítás megrendezése lehetõséget adna arra Budapestnek, hogy egy régió központja legyen. Igen. Egy régió központja lehetne - és nem tudom, hogy mi ebben a rossz. Miért baj az, hogyha egy nemes versenyben egy város vagy egy ország jobbra törekszik, mint azelõtt volt? Mindenki erre törekszik, tisztelt képviselõtársaim, a környezetünkben. Ez nem egymás ellen, hanem a magunkért való és ezen keresztül másért is való versengés. Mert állítom, hogy a világkiállítás esetleges lemondásával nemcsak Budapest veszít, nemcsak ez az ország veszít, nemcsak a magyar nemzet veszít, hanem veszítenek a szomszédos országok is, veszítenek a határon túl élõ magyarok is, veszít az egész régió. Mert egy egyedülálló lehetõség lenne, talán még lesz is - én született optimista vagyok, de sok reményem sajnos nincs ehhez -, és akkor ezt ebben a régióban mindenki kamatoztathatja. Mert az egyesülõ Európában mi a régiók Európáját akarjuk fölépíteni.
Nagyon sokat beszéltünk az elmúlt években a szubregionális együttmûködésekrõl, a határmenti együttmûködésekrõl. Nos, tisztelt képviselõtársaim, a világkiállítás ezt is elõsegítette volna. Nem kis mértékben. Mert bizony, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna és más országok is - különösen ezeknek a határainkhoz közel esõ területei - számítottak erre a világkiállításra. Együttmûködtek volna velünk vállalkozók is, mások is. Nemcsak a turizmusról van szó.
És igen, a határon túli magyarság is számított erre a világkiállításra, nagyon is számított. Mert a magyar nemzet részeként, a magyar kultúra részeként magukénak is tekinthetik ezt a világkiállítást. Magukénak is tekinthetnék, ha nem lenne most veszélyben ennek a világkiállításnak a megrendezése. Azt hiszem, hogy szomszédaink - magyarok meg nem magyarok, készülve erre a világkiállításra, aktív részvétellel, vállalkozóként vagy csak látogatóként - bizony nagyon sokat veszítenek.
A régió is veszít, mert ez - nagyon jól tudjuk, korábban már többször elhangzott, nagyon is politikai döntés volt a Nemzetközi Kiállítások Világirodája részérõl, valamint néhány ország, különösen az Egyesült Államok és Kanada részérõl, hogy támogassa Budapestet, támogassa Magyarországot, támogassa ezt a régiót. Most ahelyett, hogy föl tudnánk mutatni, hogy képesek vagyunk - mert fél korsó sör vagy egy korsó sör, teljesen mindegy, hogy a kettõ közül melyik, bizony képesek lennénk - ennek megrendezésére; bizonyíthatnánk nemcsak azt, hogyan fejlõdtünk, hanem azt is, hogy szavunknak van hitele, mert ha nem rendezzük meg, szavunknak nem lesz hitele.
(12.30)
És azt hiszem, a határon túl élõ magyarok, akik büszkén nézhettek volna Budapestre 1996-ban, büszkék lehettek volna a szomszédos országokban arra, hogy a magyar nemzet részei, talán õk veszítik a legtöbbet a világkiállítás lemondásával.
De nagyon sokat veszít ez az ország is, tisztelt képviselõtársaim. Hihetetlenül sokat. A múlt héten beszéltem a Nemzetközi Kiállítások Irodájának egyik alelnökével. Az alelnök úr felhatalmazott arra, hogy elmondjam véleményét a magyar parlamentben. Egy nagyon õszinte, nyílt beszélgetés volt ez. Nem a diplomáciai udvariasság motiválta - amire külügyminiszter úr és miniszterelnök úr is szeret hivatkozni -, hanem a megdöbbenés és a sajnálat hangja volt az elsõ, amelyet az alelnök úr tanúsított. Sajnálja, hogy amikor annyi nehézség után - politikai, gazdasági, pénzügyi és más nehézségek után - végre sínre került a világkiállítás ügye, most megtorpan és lemondásra készülünk.
Megdöbbent, még ilyen még nem fordult elõ a világkiállítások történetében, hogy ilyen elõkészítettség után, ilyen állapotban bárki is lemondta volna a világkiállítást. Hiába mondja a külügyminiszter úr, hogy 182 ország. A számháborúhoz megint hozzátartozik - csak nem éppen a gazdaságihoz -, hogy 50 országra hitelesítették ezt a világkiállítást, és ebbõl már 28-an elkötelezték magukat. Soha ilyen nagy részvételi elkötelezettség két évvel egy világkiállítás elõtt nem volt.
És nemcsak errõl van szó. Ez a 28 ország nemcsak a megrendezés mellett döntött, hanem aktívan el is kezdett ezen dolgozni. Szellemi és anyagi tõkét fektetett be ennek a világkiállításnak a megrendezésébe. Ezek közül kilencen már a helyszínt is elfoglalták. Igenis, tisztelt képviselõtársaim, káruk származik ebbõl. Sokféle káruk. Én csak kettõre szeretném fölhívni a figyelmet. Anyagi káruk származik, mert már befektettek. Lehet, hogy kártérítést kell majd fizetni, és akkor a számháborúban kérem ezt is majd a kiadás rovatba könyvelni. Lehet, hogy ez a kártérítés nem lesz nagyon nagy, de a másik oldalon az erkölcsi veszteség annál nagyobb lesz.
Ezen országok is veszítenek erkölcsileg saját vállalkozóik elõtt, mert azt mondják majd az adott országban - neveket is mondhatnék: Belgium, Hollandia, Japán és mások -, hogy ez a kormány nem mérte föl jól a helyzetet, ez a kormány gyorsan, könnyen beugrott egy közép-európai, most átalakuló ország könnyelmû ígéretének. Mert igen, errõl van szó. A világkiállítások irodájának, a BIE-nek az alelnöke úgy gondolja, hogy a BIE egy szerencsétlen kalandba ugrott bele, amikor Budapest mellett elkötelezte magát.
Rendkívül súlyos szavak ezek, tisztelt képviselõtársaim, mert mi azt mondtuk, hogy megrendezzük - egy legitim magyar kormány mondta ezt. Majd az ezt a legitim magyar kormányt leváltó másik, ugyancsak legitim magyar kormány 13 nappal hivatalba lépése után gyorsan azt mondta, hogy nem. Kérdezem, hogy ezalatt a 13 nap alatt mit lehetett megállapítani? Azt, amire Szabó Iván is utalt, hogy a hat fõs bizottság 5:1 arányban saját soraiból mellette szavazott? Vagy azt, hogy nem kérdezték meg - idõ sem volt rá, hogy megkérdezzék és áttekintsék -, valóban gazdasági vagy pénzügyi okok indokolják-e a világkiállítás lemondását? Nem. Sajnos az a politikai paktum egyedül, és semmi más nem indokolta, hogy erre a lépésre sor került.
A BIE - a Nemzetközi Kiállítások Irodája - is alapvetõen sértve érzi magát. Egyrészt mert csökken a hitele az összes többi világkiállítás megrendezése során. Azon kívül közvetlen anyagi kára is származik. És ugyancsak elképzelhetõ, hogy kértérítéssel fog fellépni ellenünk, mert a BIE abból él, hogy a világkiállítások megrendezésekor az úgynevezett kapupénzbõl 0,5 százalékot a rendezõ ország átutal a számlájára. A BIE most nem tudja, mibõl fog élni a következõ években.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az is elképzelhetõ, hogy decemberben a BIE ülésén visszavonják Magyarországtól, Budapesttõl a megrendezés jogát. Mert bármi is történik a népszavazáson, vagy itt a parlamentben, vagy azt követõen újból itt a parlamentben: hitelünket már megrontottuk ebben a kérdésben. És ha nem döntünk nagyon gyorsan úgy, hogy mégis megrendezzük a világkiállítást - ismétlem: született optimista vagyok -, akkor egy ilyen rendezésmegvonás hihetetlen szégyene lenne ennek az országnak.
Hiába mondta Tardos Márton a múlt héten, hogy szerinte nem aktuális most a világkiállítás megrendezése, mert nem tartunk ott, mint 1896-ban tartottunk. Valóban nem tartunk ott. Most nem akarok vitatkozni Tardos Mártonnal, hogy szerintem meg is lehetne fordítani ezt a kérdést, mert pontosan a világkiállítás megrendezése lendületet adhat a gazdaság felemelkedésének, lelkesedést, optimizmust adhat, multiplikátor hatása révén nemcsak közvetlenül a világkiállításba beruházóknak, hanem az egész gazdaságba továbbgyûrûzõen beruházásokat indukálhat, külföldi tõkét bevonhat.
Nem errõl akarok most beszélni, tisztelt Tardos Márton. Csak arról, hogy azt a reményét fejtette itt ki, hogy majd ha elérünk arra - és arról sem akarok most vitatkozni, hogy száz év eltelt azóta, felgyorsult a világ - , akkor majd kérünk jogot a megrendezésre. Ezek után nem fogunk kapni, mert elveszítettük a hitelünket. Nem hiszem, hogy a következõ száz esztendõben a Nemzetközi Kiállítások Irodája - lehet, hogy túlzok, de ebben a generációban vagy azt követõben - Magyarországnak világkiállítás megrendezésére jogot adna.
Sajnos a hitelünket mértéktelenül rontja - meg kell hogy ismételjem, ezt az egy ismétlést engedjék meg nekem -, hogy egy nép által szabadon választott, legitim kormány és amögött álló parlament döntését egy másik, ugyanilyen legitim, a nép által választott kormány egybõl lesöpri az asztalról, nem várva meg a parlament döntését. Ezzel azt a látszatot kelti - ami sajnos, lehet, hogy valóság -, hogy itt, nálunk kormányváltásonként alapvetõen megváltozik minden, ami a nemzetközi szerzõdéseket illeti, nem érdekes az adott szó. Fél korsó sör vagy egy korsó sör megtakarítása vagy máshova átcsoportosítása - ebben is van egy kis csúsztatás, tisztelt képviselõtársaim. Mert ha azt mondta volna a kormány, hogy adócsökkentés lesz január 1-jétõl, mert nem rendezzük meg a világkiállítást, akkor talán másként festene, de nem fogadható el akkor sem. De nem lesz adócsökkentés. Nem errõl van szó.
A Nemzetközi Kiállítások Irodájának alelnöke egy feltételhez kötötte, hogy hivatkozhatok rá ma itt a parlamentben. Ez úgy hangzott: mondjam el, hogy ez nemcsak az õ véleménye. Nagyon sok kollégája, barátja, ismerõse ugyanezen a véleményen van. Engedjék meg, hogy hozzátegyem én is: számos politikussal, diplomatával, gazdasági szakemberrel, ismerõssel beszélve szerte Európában a túlnyomó többségnek - ha nem kivétel nélkül - ez volt a véleménye, annak ellenére, hogy nem tudták, nem tudják, hogy itt egy számháború folyik, hogy a lemondás igazi indoka nem az, hogy a magyar nép több terhet nem tud elviselni, mert a magyar nép válláról semmi terhet nem fognak levenni, ha nem lesz világkiállítás.
Tisztelt Képviselõtársaim! Mit lehet most tenni? Úgy hiszem, két dolgot. Az egyik: a kormány elismeri, hogy hirtelen, áttekintés nélkül döntött, nem várva be a szakértõi véleményeket, a pontos mérlegelést. Talán pánikba esett a felelõsség súlya alatt, nem tudom. A másik pedig az, hogy mi itt a "nem" gombot fogjuk megnyomni a végszavazásnál. Mert, tisztelt képviselõtársaim, aki a végszavazásnál az "igen" gombot nyomja meg, az bizony az ország tekintélyét, nemzetközi presztízsét, adott szavának hitelét nyomja le nagyon mélyre, ahonnan nehéz visszajönni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)