CSÉPE BÉLA (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Hozzászólásommal valóban egy új parlamenti mûfajt indítok útjára: az új Házszabály szerint napirend utáni hozzászólás is lehetséges. Azonban az a téma, amelyben én jelentkeztem, úgy vélem, hogy mindenfajta mûfaj felett álló, elhangozhatott volna a parlamenti ülés elõtt vagy alatt, után, teljesen mindegy.
Ez a téma az 1944 õszén a Délvidéken a magyar lakosság körében történt tömeggyilkosságok ügye, illetve ezeknek a gyilkosságoknak az áldozataira való emlékezés. Én úgy vélem, hogy a magyar parlamentben is el kell hangozni egy megemlékezésnek azokról a szerencsétlen emberekrõl, akik már a háború végeztével vesztették életüket, amikor azt hitték az emberek úgy általában, hogy vége a háborúnak. Nem, ezen a földön akkor jelentek meg kivégzõ osztagok, és a magyar lakosság körében, még meg nem határozható pontos szám nincs, de mintegy 30 ezer, 40 ezer, lehet, hogy 50 ezer magyar embert egyszerûen lemészároltak valamiféle bosszú jegyében, kideríthetetlen okokból. Ezekre gondoltam, hogy meg kell emlékeznünk róluk.
Az elmondottak is mutatják, hogy Kelet-Európa legújabbkori történetében sajnos, még mindig vannak fehér foltok, nem is akármilyen fehér foltok. Mert ez a vérengzés lehet, hogy a történelemnek legkegyetlenebb etnikai tisztogatása volt, a létszám is erre utal. Egy megmenekült túlélõ annak idején elment Illés Sándorhoz, és elmondta megmenekülésének a történetét. Ez borzalmas is, ugyanakkor nyilván örült az illetõ, hisz az élete megmaradt. Már bent volt a tömegsírban, ahova még élve lebukott, tehát a golyó elõtt, és miután elmentek a kivégzõ osztagok, valahogyan elmenekült. Õ azzal mondta el a történteket, hogy csak akkor hozhatja nyilvánosságra, ha már õ nem él. Mert ebben az emberben is benne volt egy remegés, és általában az ottani egész lakosság körében mind a mai napig él a rettenet, és ezt a rettenetet csak fokozta az, hogy errõl eddig lényegében beszélni nem lehetett. Öt éve történt meg az elsõ emlékezés, tehát ötödször folyik már emlékezés, de hosszú korszak volt, amikor nem volt szabad errõl beszélni, és az akkori hatalmasságok cinkos összeesküvése következtében ez nem lehetett téma semmiféle nemzetközi szervezetben sem itthon, sem ott a helyszínen.
(17.50)
Annak idején a magyar társadalomból két személyrõl tudok, aki valamit mégis megpróbált. Illyés Gyula volt az egyik, a másik pedig Mindszenty József hercegprímás. Mindszenty József annak idején levelet írt Gyöngyösi János akkori külügyminiszterhez, hogy ezt a kérdést vesse fel megfelelõ nemzetközi fórumokon. Természetesen ez nem történt meg, válasz sem érkezett rá, elfeküdt az egész ügy.
Ugyanakkor az akkori vezetõktõl - és tulajdonképpen negyven éven át ez volt a helyzet - az volt hallható, hogy Jugoszláviában mintaszerû a kisebbségi ügyek kezelése és helyzete. Ez a mintaszerû kezelés magában rejtette, tartotta ennek a tömegmészárlásnak az ügyét.
Én magam most vasárnap személyesen részt vettem az újvidéki megemlékezésen. Ágoston András, a VMDK elnöke nyitotta meg, utána az ottani magyarok jelenlévõ csoportja elindult Újvidéken rendõrségi engedéllyel - ez természetesen kellett hozzá -, a régi, a volt katonai temetõbe egy nagyobb, ácsolt fakeresztet és száz kisebb keresztet vittek, s a temetõben elhelyezték ezt a száz keresztet. És nagyon megrendítõ volt, ahogyan ott ezeknek az embereknek az arcán tükrözõdött a múlt, tükrözõdött a jelen, és ott volt valami mérhetelen aggály a jövõ felé is.
Ezek az emberek még most is félnek. Annyiban bátrak, hogy megemlékeznek és ki merik mondani, de aki ott részt vett ezen a megemlékezésen, az nem hagyhatja szó nélkül - itt is és több helyen el fogom mondani -, hogy szólni kell, elõ kell segíteni azt, hogy ez a fehér folt végre ne legyen fehér folt, mondassék ki az igazság, neveztessék meg megfelelõ módon az esemény annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlõdhessék meg.
Még mindig félnek, hiszen jelenleg is egy árnyék borul erre az egész kelet- európai térségre, de különösen a déli térségre, hiszen az etnikai tisztogatások jelenleg is folynak. És ezek a jelenleg is folyó etnikai tisztogatások és amirõl most meg kívánok emlékezni, úgy vélem, egy gyökérbõl fakadnak. Abból a gyökérbõl fakadnak, amelybõl fakadt Auschwitz, fakadt a Gulág, fakadt ennek a századnak annyi borzalma és szörnyûsége. És ezt a gyökeret kellene már végre valahol végérvényesen kiásni és múlttá tenni. De ez még sajnos nem történt meg.
Úgy vélem, ebbõl az ügybõl is gondolataink oda kell hogy vezessenek, hogy a kisebbségi ügyek megfelelõ kezelése mérhetetlenül fontos és napirenden tartandó kérdés. Én innen most azt ajánlom a magyar kormány külpolitikai tevékenységéhez is, hogy ne feledkezzen el arról sohasem, hogy ha az új Európa kialakulásában a kisebbségi jogok védelme nem történik meg, akkor ez a gyökér még igazán nincs elvágva. Úgy vélem, ennek az eseménynek, a megemlékezésnek van üzenete a mai magyar politikusok számára is. Úgy vélem, ezek az emberek nemcsak áldozatok voltak, hanem olyan mártírok is, akik értünk is meghaltak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)