DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Belügyminiszter Úr! Igen tisztelt Legfõbb Ügyész Úr! Tisztelt Ház! Hazánkban igen fontos és alkotmányos eszközök biztosítják és határozzák meg az alapvetõ emberi jogokat. Ezeknek egyik legdöntõbb eleme az, hogy senkit személyes szabadságában törvényes indok nélkül nem lehet korlátozni.
Sajnos, elõfordulnak olyan cselekmények, amelyeket a törvény bûncselekménynek minõsít, és ennek kapcsán nyomozás indul. A nyomozati eljárások során kényszerintézkedések alkalmazására is sor kerül vagy sor kerülhet. Ezek közül a legsúlyosabb, a legkeményebb intézkedés az, amellyel kapcsolatosan interpellációs kérdéseimet fölteszem a két leginkább érintett személynek; de meg kell mondanom már most, hogy sajnos csak azért kettõjüknek, miután itt egy interpelláción belül egy alkotmányossági probléma van elbújtatva.
Tulajdonképpen három személynek kellene föladnom ezt a kérdést, nevezetesen: a Legfelsõbb Bíróság elnökének is. Erre én nem találtam most, itt lehetõséget, úgyhogy ennek tudatában mondom el igen röviden gondolataimat.
Amikor az elõzetes letartóztatás kérdésében az illetékes szervek döntenek, akkor az esetek döntõ többségében csak sommásan, összefoglalva érintik azokat az indokokat, amelyekre tekintettel - vagy amelyekre hivatkozással - foganatosítják ezt az intézkedést - és ez hiba. Elõször is, a büntetõeljárási jog pontosan meghatározza azokat az eseteket - a körülményeket -, hogy mikor lehet valakit szabadságában korlátozni. De a törvény hozzáteszi - más helyen - , hogy csak bizonyított esetekben lehet, és sajnos a gyakorlat az - mint ügyvéd mondom: az a gyakorlat -, hogy nem indokolják ezek a határozatok olyan tüzetesen - és nem épülnek erre vonatkozó bizonyítékokra -, mint ahogy ezt kellene.