DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Köszönöm szépen. Mélyen tisztelt Parlament! A napirenden levõ törvény, amelyet az Igazságügyi Minisztérium terjesztett elénk, úgy gondolom, egyike a Magyar Köztársaság legfontosabb joganyagainak, és az alapvetõ emberi jogok érvényesítése és elmélete szempontjából talán semmi máshoz nem hasonlíthatóan kiemelkedõ jelentõségû jogszabály.
Mindannyian tudjuk, mit jelent a jogbiztonság, illetõleg annak hiánya vagy részbeni hiánya. Ebben a Házban többen vagyunk olyanok, akiket eddigi életük során sajnos értek kisebb-nagyobb megpróbáltatások. S úgy gondolom, egy olyan ember, aki a saját bõrén vagy családján keresztül érezte, hogy mit jelent a jogok érvényesítésének hangzatos jelszava, illetõleg a tényleges gyakorlat hiánya, az meg kell hogy értse, hogy ez a joganyag - amely most a Ház elõtt megtárgyalásra kerül - mennyire fontos mind hazánk, mind az egyes állampolgárok szempontjából. A magam részérõl úgy tekintem ezt a törvényjavaslatot, mint egy igen tiszteletreméltó szándék elsõ megnyilvánulási formáját. De meg kell mondanom, igen-igen fájlalom, hogy az állítólagos rendszerváltást követõen több mint négy évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy ez beterjesztésre kerüljön.
Nevezetesen mire gondolok? A jelen napirend tárgyalása kapcsán már elhangzott - talán nem a legszerencsésebb formában, de - olyan emlékezetkiesésre utaló jel, amely sajnos megállapítható ennek a törvényjavaslatnak az elõzõ periódusaiból. Nevezetesen, volt egy 3413-as számon nyilvántartott, 1991-ben benyújtott törvényjavaslat, amely annak ellenére más érdemi tartalommal bírt, hogy ugyanazok a nemzetközi normák, ugyanazok a szabályok, sõt ugyanaz a magyar alkotmány volt hatályban, mint jelenleg. Ez akkor a III. számú kárpótlási törvényként lett beiktatva a Ház elé került javaslatokba. S annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 1991-ben kihirdette 66. számú határozatát, amely pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozott, sajnos az akkori Ház elé benyújtott törvényjavaslat ezzel homlokegyenest ellentétes tartalmú volt. Az egy más dolog - lehetne jogtörténeti érdekesség is -, hogy az utolsó pillanatban sikerült a jelen levõ képviselõk egyikének rákényszerítenie az akaratát az akkori kormánytöbbségre, és az utolsó pillanatban megváltozott ez a törvényjavaslat. Nevezetesen a III. számú kárpótlási törvény - tehát az 1991. évi XXXII. törvény - 19. §-a elé egy 19/1. §-t iktatott az akkori Ház.
Rátérve konkrétan erre a joganyagra, amely most itt van a Ház elõtt, mint a büntetõeljárási törvény részbeni módosítása: ez több vonatkozásban nem konzekvens. Igen jószándékúnak minõsítem, logikusnak, de nem viszi végig azt a folyamatot, amelyet betölteni szándékozik.
Nevezetesen mire gondolok? Én mint polgárjogász, elsõsorban a vagyonjogi kérdésekre koncentrálok. Akkor, amikor ez a törvényjavaslat elismeri annak a lehetõségét, hogy hazánkban vannak, netán lesznek megalapozatlan elmarasztaló büntetõítéletek, és ezekbõl bizonyos reparációs konzekvenciákat is levon, akkor törést érzek ebben a gondolatsorban. Az általam elõbb már említett 66/1991-es alkotmánybírósági határozat - amelyet kétéves elõkészítõ munka után hirdetett ki és hozott meg az Alkotmánybíróság - úgy, mint ahogy az MSZP általam igen tisztelt és elõttem felszólalt vezérszónoka említette -, a teljes reparációt az ilyen típusú jogsérelmek esetén a szerzõdésen kívüli károkozások módjára írta elõ rendezni. Sajnos ez a törvényjavaslat nem megy végig ezen az úton, sem a közvetlen vagyoni hátrányok okozásában - vagyonelkobzás stb. -, sem a személyes szabadság sérelmében okozott károk esetében.
(17.30)
Ez a törvényjavaslat az elkobzáskori értéket vagy az akkori értékesítési értéket veszi alapul, és hozzátesz bizonyos idõmúlási konzekvenciákat, itt a kamatot. Kérem, ez teljesen életszerûtlen és igaztalan! Sajnos mindannyian tudjuk, hogy hazánk - különösen a jelenlegi állapotában - olyan gazdasági periódust kénytelen elviselni, amikor is az árak változnak. Tarthatatlan lenne az, hogy a valódi reparáció helyett egy jóval korábbi értékesítésen, netalántán nem eléggé körültekintõ értékesítésen elért árat tekint alapnak, és azt beszorozza holmi kamatokkal. Az ilyen árverésekkel kapcsolatosan a jelenlegi és mindenkori hatályos jogunk, nevezetesen egy igazságügyi minisztériumi utasítás az árverést írja elõ. Mindannyian tudjuk, akik a valódi életben élünk, hogy az árveréseken nem teljes ár érhetõ el, ugyanis a potenciális vevõk egy része ódzkodik attól, hogy egy mástól elvett holmit megszerezzen, megvásároljon; azonkívül az árverések körülményei sincsenek úgy biztosítva, hogy azok a valódi piaci értéket garantálnák.
Ez a két elem, tehát elsõsorban az értékesítési körülmény, majd ezt követõen a forint értékváltozása - most nagyon finoman próbálom kifejezni magam - teljesen tarthatatlanná teszi a törvényjavaslat eme meghatározását. Én ehelyett inkább másik oldalról javaslom megközelíteni ezt a kérdést. Nevezetesen a reparáció, tehát a pótlás reális szempontjaiból, abból, hogy amikor ez a reparáció ténylegesen végbemegy, akkor milyen anyagi feltételek mellett lehet ténylegesen pótolni azt a kárt, amit a vagyonelkobzás vagy egyéb, de vagyoni hátrányt okozó megalapozatlan ítéleti rendelkezés okozott.
A kamat tekintetében nincs mit hozzáfûznöm, ez egyértelmû. Azonban el kell dönteni, hogy milyen kamatot kell figyelembe venni. Azt a bizonyos 20 százalékost vagy a 44 százalékost? Minden esetben a parlament nem hagyatkozhat a bírói gyakorlatra, hogy majd a bíróság kialakítja - azért van a parlament, hogy ezt határozza meg!
Tisztelt Képviselõtársaim! Ez egyáltalán nem egy hideg, száraz téma. Sajnos, mindannyian ki vagyunk téve egy megalapozatlan állami vagy tisztviselõi intézkedésnek, lett légyen annak a pozíciónak a neve bírói, ügyészi, rendõri vagy akármi. Ha a saját bõrünkön érezzük a megalapozatlan igazságszolgáltatási eljárások súlyát, majd megértjük - vagy majd megértenénk -, hogy mit jelent ez. Ez a lehetõ legközelebb kell legyen mindenkihez! Ehhez nem kell egyéb, mint hogy az ember beleképzelje saját magát annak a szerencsétlen embernek a sorsába, akit ilyen inzultus ért.
A személyes szabadság korlátozásával kapcsolatban felmerült károknál szintén azonos megközelítést javaslok. A törvényjavaslat igen korrektül tartalmazza azt, hogy a szabadságvesztésben kényszerûen eltöltött, eltöltetett idõt kompenzálja. De ez teljesen életidegen lenne! Mindannyian tudjuk, hogy nemcsak arról van szó, ameddig a delikvens, jelen esetben az ártatlan áldozat, a dutyiban, a börtönben van, hanem az azt követõ idõszakot is figyelembe kell venni, hiszen büntetett elõélet hatálya alatt áll, mert nincs erkölcsi bizonyítványa, netalántán ref alatt áll és sorolhatom.
Ez a törvényjavaslat igen jószándékú. De nem megy végig ezen az úton, és a magam részérõl úgy látom, hogy azok, akik ezt a tervezetet megfogalmazták, nem elemezték végig azt az élethelyzetet, azt a kényszerû körülményt, amirõl itt szó van.
Amikor hazánk eleget tesz az emberiességi követelményeknek, az alkotmánynak, az általam már említett alkotmánybírósági határozatnak, teljesen hibás volna egy ilyen megszövegezésû joganyagnak az elfogadása. Hiszen ennek mi lenne a következménye? Egyrészt a károsult élhetne azzal a lehetõséggel, amit számára az Alkotmánybíróság már említett határozata megnyitott vagy deklarált, és amely szerint élhet a polgári bírósághoz való fordulás lehetõségével. De akkor szembetalálkozunk azzal a gonddal, amit annak a polgári bírónak kell feloldania! Nem sokkal életszerûbb ehelyett a törvény szövegét kiegészíteni egy ilyen gondolatra történõ ráutalással? Mert ha nem tesszük meg, akkor a magyar jogalkotás kiteszi magát annak, hogy az érintett személy Strasbourghoz fordul. Egészen egyértelmû, hogy ott számára kedvezõ döntés fog születni, miután ez következik abból a reparációs kötelezettségbõl, amelyet többek között a strasbourgi nemzetközi fórumok is elõírtak.
(17.40)
Az a köztisztviselõ vagy az a kormánytag, aki arra gondol, hogy itt milyen összegekrõl lehet szó, teljesen helytelen úton indulna el.
Az emberi szabadság és a jogbiztonság nem mérhetõ költségvetési számokkal. Az országnak a jelképérõl, az ország becsületérõl van itt szó, és arról a jogbiztonságról, amelynek, ha nem érezzük minden ízében, hogy rendelkezésünkre áll, hogy véd bennünket - véd bennünket a saját tévedéseinktõl és az embertársaink ilyen-olyan hibás lépéseitõl -, akkor ez a társadalom nehezen tudna önmagával szembenézni.
Mindannyiunk érdeke, ahelyett, hogy itt holmi költségvetési szempontokat vennének figyelembe az igen tisztelt törvényalkotók, inkább arra gondolnának, hogy hogy lehet megelõzni a hibás büntetõjogi lépéseket. Mert egészen más egy büntetõeljárás megindítása és lefolytatása és egészen más egy igen súlyos - ha nem is a legsúlyosabb - emberi szabadságjogokat korlátozó intézkedésnek a foganatosítása.
Én nem látom annak az akadályát, hogy ha utólag kiderül, hogy valakinek a jogait megsértette az igazságszolgáltatás, akkor igenis eljárás induljon annak a kiderítésére, hogy ez miért történt. Abban az esetben, ha valaki büntetõjogilag is minõsíthetõ módon követte el a hibát, akkor az ellen fel kell lépni. Mert egyáltalán nem kötelezõ senkinek bírónak, ügyésznek vagy nyomozónak lenni. Tartsa be a rá vonatkozó jogszabályi elõírásokat! Nem lehet legyintéssel elintézni emberi sorsokat.
Tisztelt Képviselõtársaim! Mindannyiunk érdeke ez. Vagy jogbiztonságot teremtünk meg ebben az országban, vagy nem tudom, hogy minek nézünk elébe.
A javaslat más vonatkozását is újból átgondolandónak tartom. Az igen tisztelt Igazságügyi Minisztérium megismétli azt a szabályt a korábbi Be-bõl, hogy hat hónapon belül kell megindítani az érintettnek az úgynevezett kártérítési eljárást. Tisztelt Parlament! Miért? Miért nem jó nekünk ehelyett a törvényes elévülési idõ? Akkor, amikor nem túl rózsás a költségvetés helyzete, miért kényszerítjük minél gyorsabb kártérítési igény benyújtására az érintettet?
Célszerû lenne, ha megnyitnánk az ötéves elévülési idõt. Nyújtsa be akkor, hiszen a tények bizonyítva vannak, õt felmentették stb., stb.
Itt nagyon fontos, hogy amikor elbíráljuk ezt a javaslatot, mindannyiunk szeme elõtt legyen a magyar alkotmány - természetesen a megfelelõ szakaszok -, a '76. évi 8. tvr., amely gyakorlatilag beemelte a magyar törvénytárba - méghozzá alkotmányerejûen - az ide vonatkozó nemzetközi emberi jogi normákat, az ENSZ alapszabálya, az Alkotmánybíróság már többször említett határozata és maga a polgári törvénykönyv. Akkor, amikor arról van szó, hogy aki vétlenül esett egy büntetõeljárási csapdahelyzetbe - lehet ezt sokféleképpen minõsíteni -, akkor annak semmilyen hátránya nem lehet, semmilyen anyagi hátránya nem lehet abból, ha õ az eljárás során olyan magatartást tanúsított, amely egy állampolgártól egy adott szituációban elvárható. Mennyiben érdemel nagyobb anyagi kíméletet a kártérítés tekintetében az állam, mint egy bármilyen más károkozó. Semmi különbség nincs, mert a polgári jogban, de a büntetõjogban is csak kár van, jogalany van, és nem lehet különbséget tenni az amúgy is rendkívüli erõhatalommal bíró állam javára.
Azon kívül felhívom az igen tiszteltek figyelmét arra - elsõsorban az Igazságügyi Minisztériumét -, hogy a kártérítés nem ismer részleges kártérítést. Vagy megáll valakinek a kártérítési igénye, vagy nem. Tehát maga a jogszabály ezen belül nem tartalmazhat szûkítést, mert ha tartalmaz, beleütközik az Alkotmánybíróságba és az egész magyar alkotmányos rendbe. Úgyhogy én nagyon remélem, hogy az Igazságügyi Minisztérium jelen lévõ igen tisztelt képviselõje ezeket az általános részben most csak vázlatosan említett szempontokat magáévá teszi, és vagy olyan formában fejezi ki egyetértését, hogy ilyen értelemben módosítást javasol a törvényjavaslaton, vagy pedig egy deklaráció követi - esetleg egyidejûleg jelenik meg a törvénnyel -, amely megerõsíti azt, hogy minden olyan esetben, amikor a károsultnak a törvény írott szövegén felül is kára van, kárigénye van, azt a polgári jog rendes útján érvényesítheti - mint ami a jelenlegi helyzet.
Én nagyon örülnék, ha a magyar állam elkerülne egy olyan helyzetet, hogy az érintettek esetleg csoportosan Strasbourghoz kényszerülnének folyamodni, s ott bizonyos ellentétes álláspont alakulna ki a magyar parlament döntésével.
Kérem önöket, hogy a most vázoltakat mint általános elõterjesztést, szíveskedjenek elfogadni. Köszönöm szépen. (Taps.)