DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót, elnöknõ. Tisztelt Ház! Igen tisztelt Képviselõtársaim! Én úgy gondolom, a Be. módosításával kapcsolatos elõterjesztés megvitatásánál az alkotmányügyi bizottság kisebbségi elõadójaként tett észrevételeimet nem fogom megismételni. Ahol feltétlenül szükség van rá, ott élni fogok bizonyos utalással. De ha szabadna, az ott kifejtettek fenntartása mellett néhány új szempontot vetnék fel, amelyeket feltétlenül szükségesnek tartok a Független Kisgazdapárt nevében az egyik legfontosabb törvényünk, a büntetõeljárási törvény módosításával kapcsolatban kifejteni. A mi megítélésünk szerint ugyanis a büntetõeljárási törvény talán a legszélesebb társadalmi rétegeket érinti Magyarországon, ezért az itteni esetleges hiányosságok, hibák felnagyítva jelentkeznek.
Úgy gondolom, nem árt arra utalni, hogy az alkotmányügyi bizottság megvitatta a törvényt, és akkor mindenki egyetértett abban, hogy a büntetõeljárási törvénynek talán a legnagyobb hibája, hogy nem érvényesülnek maradéktalanul a törvény rendelkezései.
Ha az igen tisztelt Ház végiggondolja, mennyi panasz keletkezett mondjuk az elmúlt évtizedek alatt a büntetõeljárás-jog érvényesülésével kapcsolatban, akkor látni fogják, hogy ez a fölvetés ugyancsak megalapozott. Hogy világosan érthetõ legyen, mirõl van szó, az elmúlt évtizedek alatt a büntetõeljárás nem változott abban a gyakorlatban, hogy a törvény biztosította mindvégig a védõnek és a vádlottnak az egymással való kapcsolattartási jogát, de ez a gyakorlatban meghiúsult. Úgy gondolom, harmincöt évvel ezelõtti példákat is tudnék mondani, de mai példákat is, amelyek szinte szó szerint megegyeznek, hiszen ezeket az adatokat a jelenleg ügyvédi gyakorlatot folytató ügyvéd társaimmal vetettem össze. Elképesztõ, hogy például amikor 1956 után a legfõbb ügyész kiadta az úgynevezett 6. számú utasítását, és igen sok védõ úgy gondolta, ez hatalmas áttörést jelent a jogállamiság irányába, kiderült, hogy hiába hozta a legfõbb ügyész ezt a rendkívül jó elveket is tartalmazó utasítását. Mert adott esetben elment a védõ, hogy beszéljen a védencével, betekintsen az iratokba, a nyomozó nagy örömmel fogadta, hogy minden rendben van, máris intézkedik, amikor bejött valaki, és azt mondta, hogy önnek azonnal mennie kell ide és oda. Akkor jelezte a nyomozó, hogy ez az õ parancsnoka, aki most külön feladatot adott neki, ezért, bármennyire sajnálja, nem tudja a védõnek a védencet felvezetni a fogdából, nem tudja az iratokat prezentálni, de majd értesíti. A legközelebbi alkalommal kiderült, hogy már nem volt ott a nyomozó, akkor a felettes nyomozó fogadta az ügyvédet, és így tovább. És ez a mai napig így van.
Igazuk van tehát azoknak, akik fölvetik, hogy ennek a törvénynek mindenekelõtt az érvényesülését kellene biztosítani, és ennek érdekében vagy a törvényt kellene kiegészíteni, vagy annak a hatékonysága vonatkozásában valamit tenni. De tény az, hogy ez ilyen körülmények között a jogállamiság ellen ható folyamatként fogható fel.
(18.20)
Úgy gondolom, hogy errõl a helyrõl is meg kell ismételnem azt, amit kisebbségi elõadóként elmondtam: erre a törvényre mindenképpen szükség van - a beterjesztett módosításra -, hiszen a nemzetközi szerzõdések, az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunk arra köteleznek minket, hogy a nemzetközi szerzõdéseknek megfelelõen összehangoljuk a hazai jogalkotást a nemzetközi jogalkotással. Ebbe a körbe tartozik például az õrizetbe vétel 72 órában való meghatározása, amirõl azonban meg kell mondjam, hogy távolról sem lesz ez egy olyan hihetetlenül eredményt hozó rendelkezés; hiszen utalnék arra, hogy a mi büntetõeljárás-jogunkban nagyon hosszú ideig ismert volt a 72 órás õrizetbe vétel. Nagyon nagy hiba volt ehhez hozzányúlni és az õrizetbe vétel 72 órás idõtartamát eltörölni. Ezért mindenképpen üdvözölhetõ a 72 órás õrizetbe vételi idõtartamnak a nemzetközi elõírásoknak megfelelõ helyreállítása.
Ugyancsak a jó intézkedések között kell említenem a javaslat 10. §-át, amely a személyes adatok kezelésére vonatkozik és a tanúvédelem körében értékelhetõ. Valóban, a tanú biztonsága megköveteli adott esetben a tanúk személyi adatainak, lakcímének biztonságos kezelését. Itt nyilvánvalóan külön kell szólni a tanúvédelemrõl is, hiszen e nélkül ma már modern büntetõeljárás nincsen.
Engedjék meg nekem, miután az igen tisztelt Tímár doktor, kedves barátom, részletesebben foglalkozott a kártalanítás, kártérítés kérdéseivel, hogy magam is kitérjek arra, annál is inkább, mivel van ennek a rendelkezésnek - a jelenlegi elõterjesztésben - egy olyan része, amellyel semmilyen körülmények között nem tudok egyetérteni, és annak kiiktatására módosító indítványt is fogok elõterjeszteni. Fontos azonban látni és tudni, hogy Tímár doktor a kifejtett okfejtéseit nyilvánvalóan a jogalapra vonatkoztatva adta elõ, és én teljes mértékben egyetértek azzal, amit Tímár doktor a jogalap vonatkozásában elmondott. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a magyar jogrendben a kártérítésrõl az alkotmány 55. § (3) bekezdése rendelkezik, amely - mint jogintézmény - szöges ellentétben áll a kártalanítás intézményével, hiszen az alkotmány 55. § (3) bekezdésében meghatározott kártérítés teljes körû, a kártalanítás pedig részleges.
Tudni kell azonban, hogy ez az ellentmondás végül is a most beterjesztett törvényjavaslatban feloldásra került, kétféle módon. Egyrészt a mostani beterjesztés hivatkozik a nemzetközi egyezmény 6. cikkének 2. pontjára, amely a kártérítés fogalomkörében elégíti ki az ide vonatkozó igényeket - tehát teljes kártérítést biztosít. Úgy gondolom, hogy itt szólnunk kell az Alkotmánybíróság azzal kapcsolatos döntésérõl, amely a 66/1991. december 21-i alkotmánybírósági határozatban került megfogalmazásra. Ennek értelmében a jogalap tekintetében különbség van a kártérítés és a kártalanítás között, a mértékük azonban megegyezik - mondja az Alkotmánybíróság -, és ez az a jogi hókuszpókusz, amivel végül is két, egymásnak tökéletesen ellentmondó jogszabályi rendelkezést és jogértelmezést felold, és azt mondja, hogy a mértékük mindkét esetben az okozott kár; és ezzel tulajdonképpen ugyanott vagyunk, mint ha bármelyik oldalról közelítenénk meg ezt a kérdést. Tehát végeredményben ez a rendelkezés ilyen módon a teljes körû kártérítést jelenti, bár tény az, hogy rendkívül szerencsétlen a magyar jog szempontjából, hogy - a nemzetközi egyezmény szóhasználatát is követve - a kártalanítás került végül a törvényjavaslat módosítása iránt elõterjesztett szövegbe.
Amivel viszont semmiképpen nem tudok kibékülni, az a következõ: a beterjesztés 20. §-ának (3) bekezdése a) pontja azt mondja, hogy nincs helye kártalanításnak, ha a terhelt a hatóság elõl elrejtõzött, megszökött, szökést kísérelt meg. Látszólag ezek jogállami rendelkezések, de ha végiggondoljuk, hogy kártérítés, illetõleg - maradjunk a törvény szóhasználatánál - kártalanítás csak abban az esetben illeti meg a gyanúsítottat, terheltet, ha nem követett el bûncselekményt - illetõleg a cselekmény, amivel vádolják, nem bûncselekmény -, akkor ehhez képest úgy érzem, hogy ha egy ártatlan ember elrejtõzik azért, mert - ártatlansága dacára - a hatóság le akarja tartóztatni, hajszát akar ellene indítani, és nem bízik az igazságszolgáltatásban, nos csupán azért, mert õ ijedõs, de egyébként ártatlan, ne illessék meg azok a jogok, amelyek az ártatlanság pozíciójából fakadnak a törvény szerint - ez szerintem nonszensz, itt akkor a technika kerül a lényeg helyébe. Tehát úgy gondolom, hogy a törvénynek ez a rendelkezése mindenképpen kiiktatandó.
Egyebekben legyen szabad rámutatnom arra, hogy teljes mértékben egyetértek azokkal az értékelésekkel, amelyek az európaiságunk hangsúlyozására irányulnak, tehát nyilvánvalóan szükség van a nemzetközi rendelkezéseknek a mi jogunkba való beépítésére, és az Európai Unióba való felvételünk másként nem is képzelhetõ el. Tehát nagyon szeretném, ha világosan látnák a képviselõtársaim, hogy ez végül is a magyar szuverenitás egy bizonyos részének feladását jelenti, azért, hogy a másik oldalon több jogot kapjunk, mint amit ezen az oldalon feladunk. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy nem lehet egy büntetõeljárás-jogot úgy módosítani, ahogy az a jelen elõterjesztéssel történt; tehát, hogy elkezdi a büntetõeljárás-jog - a hatályos büntetõeljárás- jogról beszélek - 25. §-ával, és befejezi a 401. §-sal, közben mérhetetlenül sok szakaszt módosít, még ehhez többletrendelkezéseket is hozzáad, és akkor azt mondja, hogy: nem a teljesség igényével nyúltam hozzá, majd a jövõ év márciusig megint hozzákezdek. Szóval, ez a mi megítélésünk szerint egy olyan "lopakodó törvénykezést" jelent, amelyet mindenképpen el kell kerülnünk. Különösképpen el kell kerülni ezt a lopakodó törvénykezést akkor, amikor a hatályos büntetõjognak olyan rendelkezései maradnak, amelyek szembeötlõen elfogadhatatlanok.
(18.30)
Mert tessék nekem megmondani - és én ezt kénytelen vagyok itt, errõl a helyrõl ismételten elmondani -, miként gyakorolja mondjuk a terhelt a nyomozati irat megtekintése kapcsán a védekezés jogát, ha csak a nyomozati eljárás befejezése után van joga megtekinteni az iratokat? Vagy tessék megmondani nekem: miféle védõi jog érvényesül akkor, amikor a védõnek biztosítja a törvény 52. §-a, hogy tessék, terjessz elõ, védõ, olyan indítványt, amilyet akarsz, tessék, tegyél észrevételt, olyat, amilyet akarsz, de az iratokba nem tekinthet be õ sem, csak a nyomozás befejezése után. Akkor miféle észrevételt tehet? Akkor honnan gondolja, mi történik a büntetõeljárásban?
Elmondhatom, igen tisztelt képviselõtársaim, hogy az alapvetõ alkotmányos jogok szenvednek itt sérelmet, ha nem nyúlunk hozzá ehhez a rendelkezéshez haladéktalanul. Nem szabad a büntetõeljárás-jogi törvényt számos helyen úgy módosítani, hogy ehhez a rendelkezéshez ne nyúlnánk hozzá.
Hogy milyen következményekkel jár, elmondhatom, mert jó 20-25 évvel ezelõtt fordult elõ, de éppen ezen szakaszra való tekintettel, hogy ellenem mint védõ ellen, mérlegelte az akkori Fõvárosi Fõügyészség, hogy hatóság megsértése miatt - úgy látszik, Boross Péter igen tisztelt képviselõtársam nem az elsõ volt, aki ilyen vádat kívánt velem szemben emelni -, indítsanak ellenem büntetõeljárást, mert én hat hónapon keresztül ostromoltam az ügyészséget, köztük a Legfõbb Ügyészséget, hogy engedjenek betekintenem az újpesti tanács lakásügyi osztálya ellen folyó büntetõeljárás irataiba mint védõ. Nem engedtek betekinteni. Akkor fölhívott a fõvárosi fõügyész, hogy szakértõt rendel ki az ügyben, és az x jelû meg az y jelû okirattal kapcsolatban kérdéseket tehetek fel.
Akkor én visszaírtam az ügyészségnek, hogy engem látszatjogok gyakorlására ne hívjanak fel. Hogy tegyek én föl kérdést az x meg az y jelû okirattal kapcsolatban, amikor azt sem tudom, hogy mi az? Elõször biztosítsák az iratbetekintés jogát, utána föl tudok tenni kérdést. De addig csak a védencemnek tudok ártani, ha föl akarok tenni kérdést, amikor azt sem tudom, ténylegesen milyen tényállás alapján gyanúsítják õt.
Én úgy gondolom, ez a rendelkezés a sztálinizmus idejébõl itt maradt rendelkezés. Elnézést kérek, azt mondja a büntetõeljárás-jog 52. § (4) bekezdése: a védõ az eljárás minden szakaszában indítványokat és észrevételeket tehet. Ugyanakkor a 3. § azt mondja, hogy a védõ iratmegtekintési jogára a 44. § (4) bekezdése az irányadó. A 44. § (4) bekezdése pedig kimondja, hogy a nyomozás iratait csak a nyomozás befejezését követõen lehet megtekinteni. Ezzel bezárult az egész kör.
Nem kérünk többet, igen tisztelt Ház, mint azt, hogy ha hozzányúlunk egy olyan fontos törvényhez, mint a büntetõeljárás-jogi törvény, amely adott esetben - már ne vegyék tõlem rossz néven, de - bármelyik pillanatban bármelyikünket is érinthet, hogy még közelebb hozzam a Házhoz a büntetõeljárás-jog rendelkezéseit; nem lehet ilyen sztálinista, rákosista rendelkezéseket bent hagyni. Ha már módosítjuk ezt a törvényt, akkor nyilvánvalóan a teljesség igényével kellene hozzányúlnunk. Mert ha mindig csak azt mondjuk, hogy majd a következõ év tavaszában leszünk jogállam, addig az épp most elõterjesztett törvényhez a teljesség igényével nem nyúlunk hozzá, akkor a teljesség igényével itt soha nem lesz jogállam, hanem mindig csak egy kis rész-jogállamocska lesz: ebben lesz jogállamocska vagy abban lesz jogállamocska. Vagy mondhatjuk büszkén, hogy most már a 72 óra õrizet tekintetében jogállamocska vagyunk, de a büntetõeljárás-jog egészét tekintve még maradtunk az állampárti struktúrában.
Ezt a Független Kisgazdapárt nem hajlandó támogatni. Azért, hogy a parlamentet szembesítse önmagával, mi minden ilyen törvénynél, amelyhez nem a teljesség igényével nyúlnak hozzá, azt fogjuk mondani: nem. Azért küldtek minket ide a parlamentbe, hogy a teljesség igényével nyúljunk hozzá minden jogszabályhoz, amely a kezünkbe kerül. Tehát alkossunk a tudásunknak legmegfelelõbbet, alkossunk a lelkiismeretünknek legmegfelelõbbet, és ne különbözõ látszatérdekeket próbáljunk a törvénnyel kielégíteni, hanem valóságos értékeket, az emberiség, az emberek értékeit, a jogállamiság értékeit! Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)