DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Az eddig elhangzottak alapján egyértelmû, hogy a ma tárgyalt törvénycsomag szükséges - a kérdés az csupán, hogy elégséges-e. Ugyanis igaz, hogy '72-es az egészségügyi törvényünk, igaz, hogy '72 óta - az orvostudomány lendületes fejlõdése mellett - talán a leginkább az elme-ügyben változott a szakmai és a közfelfogás. Igaz az is, hogy az európai emberi jogi egyezményekhez való csatlakozásunk a kérdés rendezését szükségessé tette. Látszólag tehát ez a két szándék találkozott ebben a törvényjavaslatban.
Az, hogy mégis bizonyos feltételeket szabott a bizottságunk a bizottsági, illetve a parlamenti támogatáshoz, annak a következõk az okai. Elõször: szerencsétlennek tartjuk, hogy egy büntetõeljárási törvény keretében kerül sor az egészségügyi törvény módosítására. Ezt ellentétesnek tartjuk a strasbourgi szellemmel, amely az egyedi határozatokból kikövetkeztethetõ, de az Európai Unió betegjogi, úgynevezett lisszaboni chartájával is, amely szerint nem az egészségügyi intézmények kötelezettségeit, nem az állam felelõsségébõl kiinduló szabályokat, hanem a betegjogokat kell elsõdlegesnek tekinteni. Tehát a fogalmazásnak az a módja, amely nem betegjogként jeleníti meg ezt az állami kötelezettséget, semmiképpen nem felel meg az Európai Unió szellemének. Nem felel meg az Európai Unió szellemének azon túlmenõen, hogy rossz aurája van büntetõügyként kezelni az elmebetegség ügyét, az, hogy ide kapcsolják a szenvedélybetegségek kérdését, ami eddig is - egy nagyon régi és valóban ásatag törvényben - külön, paragrafusként külön jogi szabályozás alá került.
A szenvedélybetegrõl az általános indoklás azt mondja a törvényjavaslatban - ha megengedik, idézem -: "A javaslat a kóros elmeállapotú személyek körébe sorolja az elmebetegeken túl a kábítószer-élvezõket és az alkoholistákat". Ez orvosszakmai szempontból és emberi jogi szempontból igencsak vitatható tétel. Ugyancsak vitatható, hogy a különbségtétel az elmebeteg - a köz- és önveszélyes elmebeteg - és a szenvedélybeteg között mindössze az, hogy a pszichiátriai intézeti gyógykezelésre vonatkozó - az (1) bekezdésben meghatározott - intézkedésekrõl a kötelezõ pszichiátriai intézeti gyógykezelést elrendelõ bíróságot a pszichiátriai fekvõbeteg-intézet vezetõje tájékoztatja.
Ez eddig rendben van - de a tájékoztatáson túl még milyen lehetõségek vannak? Továbbra sem rendezi a kérdést: az érintettek körének mintegy kilencszeresét - a rendezettekhez képest. Ugyanis Magyarországon 80 ezer elmebetegrõl tudunk és tízezer elmeágy van. Ez azt jelenti, hogy minden tizedik elmebeteg kerül intézeti kezelésre. Ez a törvény úgy tekint az elmebetegségre, mintha az az intézeti kezeléssel és a bírói szemlével venné a kezdetét, s mintha megszûnne abban a pillanatban, ahogy - mondom - egytizede az érintetteknek elhagyja a pszichiátriai intézetet.
Kérem, mi van a nagyobb, az ennél kilencszeresen nagyobb populáció jogaival? Mi van a gondnokság alá helyezéssel? Mi van az elmeszociális otthonokban elhelyezkedõ, az aktív pszichiátriai ágyaknál nagyobb számú elmebetegek jogbiztonságával? Õk, hogyha a jogaik korlátozásáról van szó, azonnal elmebetegként kezeltetnek; mihelyt az elmebetegekre kiterjedõ jogi védelmet kérjük számon, azonnal szociális otthoni lakókká válnak - tehát semmiképpen nem rendezett a jogi helyzetük. Ezért ez a törvény, mondom, csak egy igen kis szeletét érinti az érintetteknek.
Maga a jogi szabályozás valóban elõrelépést jelent az eddigi gyakorlathoz képest, még ha az elõbbi fenntartásaimat el is mondtam - azzal együtt jobb, mint amilyen most hatályban van. De: szükséges-e most módosítani, és nem az egészségügyi törvény részeként, amikor az elmondottak teljes körére kiterjedhet a módosítás? Szükséges-e most módosítani, amikor nem volt kellõ idõ, hogy az érintett szakmai körök - a pszichiátriai társaság, a szociál- pszichiátriai társaság és egyebek - állást foglaljanak ebben a kérdésben, hiszen a szakmai vélemény is igencsak megosztott.
Az elmebetegségekkel kapcsolatban a társadalmi megítélés Magyarországon meglehetõsen elmaradott, talán az európai államok közül a legnagyobb távolságtartással bünteti a társadalom ezeket a betegeket. Az átlagpopulációnál csak az orvosok távolságtartása nagyobb - mondja egy Pécsett végzett vizsgálat. De tény az, hogy Magyarországon az elmebeteg helyzete - ha az osztályon belül rendezõdik is - semmiképpen nem tekinthetõ megoldottnak. Nem tekinthetõ megoldottnak ezenkívül olyan praktikus kérdések tömege sem a törvényben, mint az úgynevezett gyógyítómunka, az ezzel járó jogok és kötelezettségek, az ezért kapott bér sorsa. Nem tekinthetõ megoldottnak a családhoz kihelyezés és az így kihelyezettek jogi védelme. Számtalan kérdés van, és a pszichiáterek - ha annak idején, Mikszáth idején szóltam volna ebben a Házban, azt mondanám, hogy a Szkülla és a Kharübdisz között lavírozva - a szükséges kényszerítõ intézkedések, a betegjogok és az emberi szabadságjogok között próbálnak egyensúlyt keresni.
Semmiképpen nem tartom most ezt a kísérletet alkalmas eszköznek arra, hogy megfelelõen szabályozza ezt a kérdést. Éppen ezért a bizottsággal egybehangzóan az a véleményünk, hogy mindenképpen vagy lényeges módosításokra és a törvény kiterjesztésére kerüljön sor, vagy nem tudjuk támogatni - jelen formájában, hangsúlyozom - az elõterjesztést. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)