DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Képviselõtársaim! Az orvos és beteg viszonya mindig egy nagyon bonyolult, intim viszony kell hogy legyen. Ugyanakkor azt mindannyian tudjuk - akik az orvosszakmában dolgozunk -, hogy ez az orvos-beteg viszony sajnos mindig egy elég kiszolgáltatott viszony, és ebben a kiszolgáltatott viszonyban a kiszolgáltatott személy általában a beteg. Ha csak arra a képre gondolnak, tisztelt képviselõtársaim, amikor a kórteremben megjelennek az orvosok, és a beteg adott esetben talán pizsamára vagy hálóingre vetkõztetve fekszik elõttük, az álló, vizitelõ orvos és a fekvõ beteg szimbolizálja ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Vonatkozik ez fõleg az elmebetegekre, a szenvedélybetegekre és az alkoholistákra természetesen. Hiszen ha valakinek fizikális baja van, szívével, tüdejével vagy egyéb szerveivel, akkor is testét fölkínálja szinte az orvosnak, hogy gyógyítsa meg. Hogyha valakinek az elméje beteg, a lelkét, a szellemét viszi a gyógyító orvoshoz, és ez fokozza kiszolgáltatottságát.
(19.50)
Tehát nagyon fontos a jogi szabályozás. Fontos a jogi szabályozás minden oldalról. Egyrészt azért, mert védi magát a beteget, a kezelt személyt. E törvénymódosítás kapcsán a szenvedélybeteget és az alkoholistát is. De ugyanakkor védi a kezelt beteg környezetét is. Hiszen a dolognak mindig két oldala van. Védenünk kell a betegeket is kemény és komoly jogszabályokkal, de ugyanakkor védenünk kell azokat a környezõ családtagokat, azokat a kiszolgáltatott gyermekeket, feleségeket és férjeket, akik esetleg szenvedélybetegekkel, lelkibetegekkel, elmebetegekkel vagy alkoholistákkal élnek együtt.
Tehát ezt a jogszabályt tulajdonképpen mindenki várta, s a szakma a tekintetben volt csak megosztott - ahogy Kis Gyula úr mondta -, hogy egy elmetörvényben kerüljön-e szabályozásra, vagy az egészségügyi törvény módosításaként jelenjen meg. A szakemberek talán az elmetörvény mellett kardoskodtak volna, mégis valamiféle sovány vigaszt az egészségügyi törvény módosítása is jelent. Sok szakembert megkérdezve azt mondták: ez is több, mint a semmi, valami egy elkezdett úton.
Ugyanakkor azért több kérdés is fölmerül e törvényi megfogalmazással kapcsolatban. Engedjék meg, hogy némely aggályomat megfogalmazzam, nem is feltétlenül e törvénymódosítással, hanem az ehhez kapcsolódó egészségügyi környezettel kapcsolatban.
Ma Magyarországon körülbelül nyolcszáz elmeszakorvos van. A szakemberek azt mondják, hogy minimálisan ezerre volna szükség. Ugyanakkor a nyolcszáz elmeszakorvos Magyarországon nem egységesen oszlik el. Köztudott, hogy a különbözõ egyetemek környékén és Budapesten sokkal többen, a megyei gondozókban, a városi kórházakban már sokkal kevesebben vannak.
Az elme-felülvizsgálatokat ellátó rendszernek jelentõs megterhelést jelentett már korábban - e törvényi szabályozás elõtt is - az, hogy az aktív osztályok mellett megyei szakfõorvosokra bízták ezeket a feladatokat. Ma a gondozókban nem mindenhol van szakorvos, holott a törvény 32. §-a azonnali leletet rendel a szakorvostól. Attól a szakorvostól, aki adott esetben nem is dolgozik ebben a gondozóban.
A pszichiátriai betegségek jellegébõl adódóan a döntés nem hozható meg mindig olyan gyorsasággal, ahogy ezt a törvénymódosítás elõírja, hiszen maga a beteg és sokszor a betegsége is bizonytalanná teszi a heteroanamnézis fölvételét, vagy magának a betegnek az elszántságát is.
A harmincnaponkénti felülvizsgálat is nagyon intenzív együttmûködést kíván a bírósággal, hiszen egy-egy beteg minden nap elérheti ezt a határnapot, valamint a hatvannaponkénti gondozóban is ez naponta bekövetkezhet.
Az igazságügyi elmeszakértõknek, akik a területen eddig is csak ritkán foglalkoztak vizsgálatokkal, illetve tulajdonképpen behívták a betegeket, feltételezésem szerint igen gyakran ki kell majd szállniuk és megjelenniük az osztályokon. Feltételezem, hogy ez jóval több igazságügyi elmeszakértõt jelent. Az eddigi gyakorlatban a bíróságok rendszerint a pályakezdõ fogalmazókat küldték felülvizsgálatra. Tapasztalatunk szerint az elmebetegségekre vonatkozó ismeretek és az elmeügyben való döntés is természetesen valamilyen speciális felkészültséget kívánt és kívánna.
A pszichiátriai osztályokon folyamatosan nagy problémát jelent és megoldatlan volt azoknak a fõleg idõs, sokszor demens betegeknek a hazabocsátása, akik már csak szociális indokkal, hozzátartozók hiányában, mintegy megõrzésre, további ápolásra maradtak az osztályon. Hozzáteszem, hogy ez a megõrzés sokszor fél éven, egy éven vagy egy életen keresztül jelentett megõrzést, és nem lehetett õket elhelyezni.
Amennyiben az elbocsátáshoz - ahogy a törvény ezt javasolja - hozzá kell járulni, nagyszámú és differenciáltabb szociális intézményrendszerre van szükség.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A beteg kiszolgáltatottságára hoztam önöknek egy példát, melyet egy elmeosztályra frissen beszállított elmebeteg jegyzett föl a naplójába. Az a következõképpen szól: "A kórteremben az ágyhoz úgy kötöztek, mint Krisztust a keresztfára. Hirtelen világos lett, fehérköpenyesek vették körül az ágyat, meztelen testemrõl lerántották a takarót. Reszketek, félek. Emberek, segítsetek!" Köszönöm figyelmüket. (Taps.)