DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tulajdonképpen nagyon nehéz most már újat mondani az elhangzottak után. Mégis engedjék meg, hogy néhány szempontot összefoglaljak ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban.
Azok, kik az elmúlt négy évben kormányzati pozícióban voltak, elég sajátosan viszonyulnak ehhez az anyaghoz, hiszen elhangzott már Balsai képviselõtársamtól, hogy valójában ez a normaszöveg az elmúlt ciklus végefelé rendelkezésre állt.
Sokszor hallunk mostanában különféle helyekrõl megjegyzéseket az elõzõ kormány alkalmatlanságáról, s most itt vagyunk egy vitában, melyben a kritikus hangok elsõsorban az ellenzék oldaláról szólalnak meg. De azt gondolom, érdemes észrevenni, hogy ezek a kritikus hangok nem arról szólnak, ami ebben az anyagban benne van, hanem arról, ami nincs benne. Minden törvénymódosítás ezt a kockázatot hozza magával. Itt mi, akik az egészségügyhöz talán valamivel közelebb vagyunk, mint más képviselõtársaink, elgondolkozhatunk azon, hogy ezt a sokat emlegetett '75.évi II. törvényt miért az Igazságügyi Minisztérium nyújtja be módosításra, és miért nem a szaktárca.
Így részvétemet kell kifejeznem az államtitkár asszonynak, hogy kénytelen meghallgatni olyan kifejezéseket, mint heteroanamnézis, és elmélyedni az orvosok földrajzi eloszlásának egyenetlenségi problémáiban. Mert valóban, ha elgondolkozunk ezen az anyagon, akkor olyan problémák sora merül föl, mint amirõl Kis Gyula József vagy Szolnoki Andrea is szólt az elõbbiekben.
Mi tehát a megoldás? Az igazi megoldás nyilvánvalóan az, amit a törvénycsomag más részeinél is el-elmondtak jogász képviselõtársaim, hogy szükséges lenne a vonatkozó törvény teljes egészének részletes, illetve végleges átdolgozása, hogy aztán hosszú idõre lekerüljön a napirendrõl. Azt hiszem, az egészségügyrõl szóló törvény valamiképpen egy egészségügyi törvénykezést kell, hogy jelentsen, egy egészségügyi kódexnek kell kialakulnia részszaktörvények halmazából. Ha ugyanis arra várunk, hogy egy teljes, egész, mindent átfogó egészségügyi törvény szülessék a betegjogoktól az orvosi jog ezer problémáján át a részletes szakmai szabályokig, akkor nem hiszem, hogy ez a ciklus elég lesz ahhoz, hogy ez teljes egészében megszülessék. Nekünk pedig vannak szorító problémáink. Ezeket a szorító problémákat azt gondolom, meg kell oldani.
Ilyen értelemben, amennyiben a szociális bizottság - bocsánat, hogy lerövidítem a nevét - megfelelõ szakemberekkel együttmûködve belátható idõn belül hozza azokat a módosításokat, amelyeket Kis Gyula József képviselõtársam is említett, akkor azt hiszem, elõbbre lehet lépni valamit ezen a területen. De nem létezik az, hogy módosító indítványokkal pótolni lehessen mondjuk akár csak egy olyan szaktörvényt is, mint az említett elmetörvény. Közelíteni talán jobban lehet hozzá, és ha ezek a közelítések lehetõvé teszik a viszonylag gyors hatálybaléptetést, akkor ezeket meg kell lépni.
Ha irreálisnak bizonyul a most következõ törvénykezési hajszában ez a dolog, akkor újra kell vizsgálni, mibõl származik nagyobb baj: ezen törvény elfogadásából vagy el nem fogadásából. Azt hiszem, a kisebbik rosszat kell választanunk és ennek megfelelõ döntést kell hoznunk.
Nyilvánvaló, hogy nem teljes körû a szabályozás, ezt oly sokan elmondták már, hogy ehhez csak csatlakozni lehet. Ez a törvénymódostás nagyon sok más törvényhez is kapcsolódik. Hogy csak egyet említsek: az egészségügyi adatok nyilvántartásának, kezelésének a kérdése. Erre rögtön mondok is egy példát, ami benne van az anyagban. Azzal a föltételezéssel élve, hogy a kormány, ha már beterjesztette, akkor meg is hozza ezt a törvényt, illetve a kormánypárti többség, talán az elhangzott nagy horderejû gondokhoz képest kicsit nevetséges lesz, amit mondok, de föltételezve, hogy a törvény bekövetkezik, talán egy apró módosítást érdemes lesz javasolnom.
(20.00)
Mire gondolok? Egy olyan információáramlási rendszer van a törvényben, ami onnan indul, hogy maga a beteg vagy képviselõje vagy bármely más személy, amikor ezt a kóros elmeállapotot észleli, orvoshoz fordul. A törvény megmondja, hogy ez az orvos alapesetben a háziorvos, de szükség esetén tulajdonképpen bármely más orvos is lehet. Ez az orvos a beteget a szakvonalra viszi, nevezetesen egy idegbeteg-gondozóhoz fordul, és ott kéri a szakvizsgálatot. S akkor utána a törvény elõírja, hogy az orvos leletet ad, valamint értesíti a beutaló háziorvost. Ez a kifejezés egy sajátos helyzetet eredményez, ugyanis a betegnek lehet háziorvosa, aki az adott esetben nem volt beutaló háziorvos, mert egy másik orvos küldte be a beteget; a törvény szövege szerint ezt a háziorvost nem értesíti az idegbeteg-gondozó, továbbá nem értesíti azt a beutaló orvost sem, aki történetesen nem a beteg háziorvosa, csak - éppen a körülmények sajátos fennállása folytán - a beutalást megírta és elindította.
Azt gondolom, hogy az információáramlásnak ez a fajtája hibás. Az egészségügy mûködése alapján az lenne a logikus, hogy a háziorvos minden esetben kapjon értesítést, ha egyébként nem arra az alapállásra helyezkedünk, hogy a lelet a betegé és annak mutatja meg, akinek akarja. Itt kapcsolódik a dolog egy jelenleg még nem létezõ törvényhez, az egészségügyi adatok nyilvántartásával kapcsolatos törvényhez.
Ugyanígy lehetne még más elemeket is felsorolni a beteg és családja kapcsolatának a kérdésében, és bizonyos családjogi problémákat is fölvetni ezen törvénytervezet kapcsán. Ez azonban nyilvánvalóan olyan hatalmas kiszélesítése a problémának, amelyre a beterjesztõ nem vállalkozhatott, hiszen nem fér bele ezekbe a keretekbe.
Legyen szabad nekem is egy kicsit orvosi oldalról is egy-két gondolatot mondani zárásul. Itt a betegnek társadalomba való beilleszkedésének a kérdését említeném. Szolnoki képviselõtársam drámai szavakkal szólt a beteg kiszolgáltatottságáról. Az orvostudomány mai fejlettségének szintjén azonban nagyon sok olyan kezelési módszer ismeretes, amikor azt kell mondani, hogy nagyon túlvagyunk már azon a világon - vagy legalábbis túl kellene lennünk azon a világon -, amit, mondjuk, a nem orvoskollégák Benedek István Aranyketrecébõl ismernek vagy ismerhetnek. Nagyon érdekes egy modern kórház, amely nem ismeri a zártosztály fogalmát, legfeljebb egy-két különleges szobát tart fenn különleges esetekre, mert nagyon hatékony gyógyszerekkel tulajdonképpen kiküszöbölhetõ a klasszikus értelemben vett és az elõbb drámai idézettel alátámasztott jelenet.
Vajon ez a törvénytervezet szolgálja-e - és további törvénytervezeteink szolgálni fogják-e - azt a folyamatot, hogy a társadalom azonos módon viszonyuljék az elmebetegségben szenvedõ embertársainkhoz, mint bármely más szervi megbetegedésben szenvedõ embertársunkhoz? Hiszen magának az orvostudománynak a fejlõdése ebbe az irányba hat! Azt nem mondhatjuk, hogy már teljes mértékben eljutott ide, de mindenképpen ebbe az irányba hat. Ha pedig ez így van, akkor azt gondolom, a jogalkotásnak is ebbe az irányba kell mozdulnia. S a magam részérõl úgy érzem, hogy - ha nem is kellõ mértékig, de - ez a törvénytervezet ezt a folyamatot szolgálja. Ezért figyelembe véve még a szociális bizottságban történteket és az ott kialakult álláspontot, annak függvényében ajánlom a tisztelt Háznak ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)