DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Ezen az esti órán, amikor már egy pszichoterápiás kiscsoport méreteit kezdjük megközelíteni, megpróbálok - az elõttem szólókat nem megismételve - néhány általam lényegesnek tartott kérdésre szorítkozni csupán.
Az egyik: kétségtelenül megdöbbentett engem az, hogy a büntetõeljárásról szóló törvénymódosítások csomagjában került sor erre, és ténylegesen az is, hogy az Igazságügyi Minisztérium gondozásában került ez a törvény elénk. Egyébként ezzel a minisztérium szerintem egy óriási fába vágta a fejszéjét, hiszen az látható, hogy rengeteg emberi vonatkozást és rengeteg nehezen szabályozható kötelességvállalást fog ez jelenteni, s ez már csak abból is látható, amit az eddigiekben felvetettek.
(20.10)
Alapvetõen üdvözlöm azt a törekvést, amely ebben a törvénycsomagban és az elmetörvényre vonatkozó részében is megnyilvánul, hiszen mindnyájunk törekvése volt, elmeorvosoké, akik komolyan vettük a szakmánkat, a nyitott osztályok megteremtése, a betegek klubjainak létrehozása, azzal szemben, amit Szolnoki Andrea képviselõtársam említett az elõbb. Éppen az emberséges kapcsolatteremtés volt a cél, és éppen ezért nem is nagyon örülök, amikor fekvõbeteg-intézményekrõl beszélnek elmebetegek esetében, hiszen nyilvánvalóan az elmebetegség nem fekvõbetegség, és a vizitnek sem úgy kell lezajlania egy elmeosztályon általában, mint amire az idézett példa mutatott.
Az egész kérdés jogi megközelítése nyilvánvalóan a szabadságkorlátozásból fakad. Ezeket a korlátozásokat egy modern társadalom igyekszik a lehetõségek szerint lebontani, bár bizonyos területeken természetesen bizonyos mértékig meg kell maradniuk, mint például a kiskorúak esetében a fokozott védettség következtében, vagy több más esetben is. Orvosi szempontból azonban az az érzésünk, hogy az ember tevékenységét alapvetõen annak kell irányítania, amit a szakma még a klasszikus korban úgy fogalmazott meg, hogy "mil nocere", vagyis ne ártsunk, a beteg érdeke kell legyen a döntõ. Az is érdeke a betegnek - és az objektív érdekét kell tekintetbe venni -, hogy ne legyen magára hagyatva sem az utcán, sem az ágyában, ne kószáljon étlen-szomjan, ne legyen ellátatlan, ne legyen kezeletlen; az állapotából fakadóan ne követhessen el olyan helyrehozhatatlan vagy súlyos tettet, amely javult állapotában esetleg súlyos terhet jelent mind számára, mind környezete számára.
Ugyanakkor rendkívül fontos az a gyakorlati megjegyzés, amire szintén Szolnoki Andrea képviselõtársam hívta fel a figyelmet. A bírói szemlék kapcsán rengetegszer szembekerültünk azzal a problémával, hogy a bírói belátás a beteg elbocsátására kötelezte vagy kötelezte volna az intézményt, de ebben az esetben felmerült az a bizonyos emberiességi kérdés, hogy "elbocsátjuk, de hova". Ez egy olyan háttérstruktúrát, egy olyan intézményrendszert kíván meg, ami - azt hiszem - megint csak rendkívül komoly terheket fog róni az ellátásra.
Az európatanácsi jogharmonizációval kapcsolatosan az az érzésem, hogy a kezelési formák megítélésére alapvetõen az orvos jogosult. A tevékenységét természetesen ellenõrizze jogi fórum, azonban a joganyag indoklásában foglalt hivatkozáson - amely arra utal, hogy az Európa Tanács emberi jogi egyezményben az van leszögezve, hogy a betegek intézeti gyógykezelésének szükségességét a bíróság megfelelõ gyakorisággal ellenõrizze - ez a törvénymódosítási javaslat túlhalad. Hiszen majdnem bizonyos orvosi szaktevékenységre is a bíróságot jelöli ki, ahogy a korábbiakban Tímár György képviselõtársam jelezte ide kapcsolódva másik csomag kapcsán, hogy az ügyvéd speciális bizalmi feladatot lát el, és külsõ bírói fórum ezt néha nehezen ítélheti meg. Azt hiszem, ez a "speciális bizalmi" jelzõ nagyon érvényes arra a feladatra is, amelyet az elmegyógyász lát el ebben a helyzetben. Hiszen a szakma tisztessége követeli, hogy ne ártson, és nyilvánvalóan e tevékenység szakszerû és emberséges végzésének lehetõsége elsõsorban az egészségügyi szerkezetben kell hogy meglegyen.
Tudom, hogy az európai szabályozást annak idején elsõsorban azok a rémképek indították útnak, amelyek egyrészt az antipszichiátriát, a börtönszerû elmekórházakat szülték - amelyektõl azért remélem, hogy egyre távolabb vagyunk a nyitott kapu szisztémájával -, másrészt a keleti szocialista társadalmi rendben a diktatúra sötétebb idõszakaiban elõforduló politikai visszaélések. De azt hiszem, hogy az ellenkezõ végletbe való átcsapás is veszélyes volna, amikor minden ember mögé egy külön õrt kellene állítani azért, hogy a feladatát hogyan végzi szakszerûen.
Az az érzésem, hogy ha az elmeosztály embertelen, akkor azon kell változtatni és nem a bejutás szabályain, bár kétségtelen, hogy a jelenlegi szabályozás nem tökéletes. Ebben kapcsolódnék ahhoz, amit a szociális bizottság jelen lévõ tagjai mondtak, hogy meg kellene erõsíteni a szakmai kontrollt. A beutalás tulajdonképpen kérésre vagy az orvosi beutalóval bíróságra, vagy pedig sürgõsség esetén történhet. Úgy érzem, hogy az ellátási formát semmiképpen ne a bíróság határozza meg, hiszen az ellátási forma a beteg állapotától és változó állapotától függõen igen gyakran változik.
Szintén említés történt arról, hogy ez a rendelkezés részszabályozást jelent, hiszen nem terjed ki például az elmeszociális otthonokra, és ez ténylegesen egyik komoly hiányossága.
Összegezve azt szeretném elmondani, hogy véleményem szerint az orvosnak kell beutalnia a beteget a kórházba vagy kórházjellegû intézménybe, az ott tartás indokoltságát bíró ellenõrizze mielõbb független szakorvos bevonásával, tartós benntartás esetén szabályos idõközönként ismételve. A bíróságra történõ beutalás kórház helyett a beteggyógyítás eredményességét rontja, márpedig az összes idevágó eljárás célja csak a beteg állapotának javítása lehet. Úgy érzem, hogy a 35. § (3) bekezdésében, amikor a saját kérésre történõ beutalást próbálja meg megfogalmazni a törvényalkotó, akkor tulajdonképpen saját magával is ellentmondásba keveredik, amikor az elmemûködés zavarában szenvedõtõl várja azt, hogy kérelmezzen, és ezt a kérelmezést tekinti döntõ szempontnak. Köszönöm a figyelmüket.(Szórványos taps.)