GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Hölgyeim és Uraim! Valóban egy sajátos zárszámadási törvény tárgyalásához kezdtünk hozzá. Ennek egy vonatkozását elõttem már ketten is kifejtették, államtitkár úr az elõterjesztésében is utalt rá, miszerint egy ciklusváltást követõ zárszámadási javaslat vitájáról van szó. Ez azt jelenti számomra, mint egy képviselõcsoport vezérszónoka számára, hogy nem érdemes olyan mélyrehatóan elemezni egy képviselõcsoport nevében a zárszámadást, mint ahogy - indokoltan - a Pénzügyminisztérium ezt megtette. A zárszámadásnak a mi számunkra elsõsorban politikai és gazdaságpolitikai tanulságai vannak. A politikai tanulságait, úgy érzem, hogy levonta az ország. A gazdaságpolitikai tanulságai itt állnak elõttünk, és én ezeket szeretném egy rövid csokorban összefoglalva önök elé terjeszteni.
Azért még egy másik szempontból is sajátosnak tekintem a zárszámadás vitáját, és ezért sem indokolt mélyebben elemezni az itt leírtakat, hiszen nem az eredetileg elfogadott 1993-as költségvetés alapján kellett beszámolnia a kormánynak a gazdasági és pénzügyi folyamatok eredményeirõl, hanem az év közben megalkotott pótköltségvetés jelentõs mértékben módosította az eredeti elõirányzatokat. Ezzel járt az is, hogy az egyes elõirányzatok teljesítése, vagy az eredeti költségvetési javaslatban nem szereplõ elõirányzatok teljesítése, elõirányzatok túllépése tulajdonképpen nem tárgya a mai vitának, hiszen az év közben már az elõzõ kormányzat elfogadtatta azt az akkori évi pótköltségvetésben, tehát ma nincsen jogi alapja ilyen kérdések feszegetésének, noha bizonyos értelemben természetesen indokolt lenne. Tudomásul kell azonban venni, hogy az elõzõ ciklusban az elõzõ parlament a pótköltségvetés elfogadásával szentesítette az eredeti költségvetéstõl való eltéréseket.
Az a kérdéskör, amivel én foglalkozni szeretnék, a mára, illetve a jövõre vonatkozó gazdaságpolitikai tanulságokat illeti. Emlékszünk rá, hogy 1992 tavaszán, kora nyarán, ahogy a koalíciós - akkori koalíciós - kormányzás a ciklus félidejéhez érkezett, az akkori kormánypárt képviselõi, tagjai sorában felerõsödött az az érzés, hogy indokolt már valami változást elindítani az ország gazdaságában, indokolt már odafigyelni a következõ évek várható politikai megmérettetésére, indokolt, hogy ne csak a megszorításokról legyen szó, most már beszéljünk valami pozitívról is, most már nyújtson valamit a kormány, illetve az Országgyûlés az országnak: gazdasági kiutat, felemelkedést mutasson.
Emlékezetes, akkoriban talán a Kereszténydemokrata Néppárt kongresszusa nyitotta meg a sort, ami elõtérbe helyezte a gazdasági növekedés követelményét. Ezt követõen a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportja is ilyen típusú állásfoglalást hozott, és elindult GAM - gazdaságstratégiai munkacsoport - néven egy tervezõ munka annak érdekében, hogyan lehet, milyen módszerekkel, milyen feltételekkel a gazdasági növekedést élénkíteni, beindítani az országban. Erre a számok, úgy tûnt, bizonyos értelemben lehetõséget adnak, hiszen '91-'92-ben viszonylag stabil pénzügyi eredményeket produkált az ország. Mai mértékkel nézve szinte csekélynek tûnik az a költségvetési hiány, amirõl az akkori években vitatkoztunk és késhegyig menõ harcot folytattunk. Mai álmainkban csak talán még gondolni sem merünk olyan fizetési mérlegre, aktív folyó fizetési mérlegekre, amiket azokban az években produkált az ország.
(10.40)
Tehát a pénzügyi mutatók terén bizonyos jelei voltak annak, hogy itt lehet valami mást is csinálni, akkor azonban sokan voltak olyanok is, akik arra figyelmeztettek, hogy ezek a pénzügyi mutatók nem reálisan tárják elénk a gazdaság tényleges teljesítõképességét. Nem arról volt ugyanis szó, hogy egy szerkezetében átalakult, stabilizálódott és piacképes, exportképes potenciállal rendelkezõ gazdaság várna a növekedés lehetõségeire, pusztán arról, hogy egyrészt az akkori gazdaságtalan tevékenységek minimalizálásával, másrészt még veszteségek árán is - a minden áron való exportbõvítés kényszerétõl vezérelve - bizonyos pozitív pénzügyi eredményeket produkált a gazdaság, ugyanakkor nem történt meg benne az a strukturális átalakulás, nem történt meg a piacképes kapacitások létrehozása, amelyek valójában alapját jelenthetnék egy stabil és tartós gazdasági növekedésnek.
Most természetesen a különbözõ politikai állásfoglalások - amikre már utaltam a KDNP, illetve az MDF részérõl - befolyásolták a kormányhivatalokban, a Pénzügyminisztériumban folyó elõkészítõ, tervezõ munkálatokat is. Tulajdonképpen egy szociológiai szakkifejezéssel azt mondhatnám, hogy a "szervezett felelõtlenség" indult meg az elõkészítõ munkálatokban, amelyek során nem vettek figyelembe olyan tényeket, amelyek a gazdaság helyzetének instabilitását mutatták, nem vették figyelembe a kedvezõtlen jeleket, hanem a kiadott politikai feladatnak megfelelõen csak azokra a mutatókra és azokra a lehetõségekre helyezték a hangsúlyt, amelyek a növekedést voltak hivatottak alátámasztani.
Ezek alapján - ahogy az államtitkári expozéban is volt róla szó - egy olyan gazdasági helyzetfeltárás készült '92 õszén, amely igazából már az akkori õszi folyamatoknak sem volt megfelelõ, azokkal sem volt összhangban, de az elõkészítõ munkák ezeket a változásokat - úgy tûnik - nem vették figyelembe. Ezek alapján prognosztizáltak jelentõs külgazdasági eredményeket, további exportnövekedést, ezek alapján prognosztizálták az infláció lényeges csökkenését mind a termelõi szférában, mind a fogyasztói árak tekintetében, és ezek alapján prognosztizálták a viszonylag kedvezõ egyensúlyi eredményeket.
Érdemes megnézni, hogy mi történt valójában egy olyanfajta számítás eredményeképpen, amely a minden áron való növekedést akarta elõtérbe helyezni, annak tényleges elõfeltételei híján. A különbözõ kormányzati intézkedések és a monetáris politika ehhez kapcsolódó intézkedései hatására valóban annak a tanúi lehettünk 1993-ban, hogy a gazdaság egyes szektorai növekedésnek indultak: a termelésben elsõsorban az ipari tevékenységre igaz ez, és sajnos, a felhasználásban is növekedés mutatkozott, elsõsorban a készletfelhalmozás területén - ami túlságosan pozitívnak nem tekinthetõ - és a fogyasztás területén, sajnos nem a beruházásokén.
Közben a mezõgazdasági, az építõipari, a közlekedési teljesítmény számottevõen visszaesett, és ennek eredményeképpen a GDP, a bruttó hazai termék körülbelül 2 százalékkal tovább csökkent. Közvetlenül ezeket a reálfolyamatokat követõen vagy ezekkel párhuzamosan az 1993. év elejétõl már az egyensúlyi viszonyok is rohamosan romlani kezdtek: az export nagymértékben visszaesett, a belföldi felhasználás - ezen belül a közösségi és a lakossági fogyasztás - valamint a készletállomány indult emelkedésnek. Ehhez kapcsolódva viszont az importteljesítmény nõtt ki és egy jelentõs behozatali többlet alakult ki, nagymértékben rontva a külkereskedelmi egyensúlyt. Emellett sajnos azt kell mondanunk, hogy az infláció a várakozásokkal ellentétben az 1992-es mértékhez képest egyáltalán nem lassult.
Miért mondtam azt az elõbb, hogy sajnos, elsõsorban a fogyasztás és a készletfelhalmozás nõtt? Mindamellett, hogy a kormány jelentõs hangsúlyt helyezett a növekedésre, tudomásul kellett vennünk, illetve most már utólag tudomásul kell venni, hogy nem voltak a kezében hatékony eszközök és nem alkalmazott olyan módszereket sem az adópolitika, sem a gazdaságpolitika más területein, amelyek valóban a szerkezeti átalakulást segítették volna elõ, és valóban egy tartós növekedés megindítását szolgálták volna.
A gazdasági struktúra átalakításához elengedhetetlenül szükséges beruházások 1993-as értéke alig haladja meg a jövedelemben a 18 százalékot, azt kell mondanunk, hogy ez egy átalakuló gazdaságban nagyon kevés. Ez a beruházáselmaradás jelentõs mértékben hozzájárult a gazdaság versenyképességének romlásához, illetve ahhoz a sok területen kialakult versenyképtelenséghez, ami ma is jellemzi a gazdaságot.
Itt csak emlékeztetni szeretnék arra - megint csak a jelenlegi tanulságok levonása érdekében -, hogy a kormánynak a költségvetés és az adótörvények benyújtásával lehetõség szerint arra kell törekednie, arrafelé kell terelnie a gazdaság szereplõinek magatartását, hogy ne elsõsorban a fogyasztási kiadások nõjenek, hanem a felhalmozás felé terelje el a jövedelemfelhasználást. Ennek érdekében és ilyen szemüveggel érdemes majd végiggondolni a szintén a Ház elõtt lévõ adótörvényeket és a következõ évi költségvetést is.
Ezeknek a reálfolyamatoknak a pénzügyi vetülete azt mutatta, hogy indokolt volt az a figyelmeztetés, amit már '93 év elején megtettünk, felhíva a figyelmet arra, hogy a korábbi években viszonylag gyorsan növekvõ lakossági megtakarítások '93-ban már nem lesznek elégségesek arra, hogy az egyéb jövedelemtulajdonosok túlköltekezését finanszírozzák. A gazdaság három fõ szereplõje: az állam, az állami költségvetés; a vállalati szektor és a lakossági szektor közül egyedül a lakosság volt az, amelyik kevesebbet fogyasztott az összes megtermelt jövedelménél, a másik két szektor komoly mértékben eladósodott.
Változást jelentett 1993-ban az, hogy itt a vállalati, vállalkozói szektor is jelentõs mértékben növelte nettó eladósodottságát és ez tovább élezte azokat a feszültségeket, amelyeket a költségvetés túlköltekezése okozott. Részint azt kellett konstatálni, hogy a költségvetés és a vállalkozói szféra komoly konfliktusban van a hitelpiacon annak érdekében, hogy ki képes megszerezni a gazdaságban rendelkezésre álló forrásokat, ez pedig részint azzal járt, hogy egyrészrõl egy erõteljes inflációs nyomás alakult ki, másrészrõl pedig az eladósodás növekedése következett be. Ráadásul 1993-ban nemcsak a hitelfelvevõk hitelszükséglete nõtt meg, hanem a lakosság fogyasztása is - mint az elõbb mondtam - lényegesen meghaladta az elõzõ évit, ebbõl következõen pedig a nem növekvõ lakossági jövedelmek mellett természetesen a megtakarításoknak kellett csökkenni. A számításoknak vagy a várakozásoknak megfelelõen a lakosság nettó megtakarításnövekménye a korábbi évek felére esett vissza, ebbõl adódott az a jelentõs feszültség, ami a hitelpiacon jelentkezett.
(10.50)
Nem beszélve arról, hogy a vállalkozói szféra oldaláról nagyságrendekkel nagyobb hiteligény mellett nem volt lehetõség az államadósság növekedése nélküli finanszírozásra.
A másik rész, amit szeretnék kiemelni - amirõl szintén volt szó, de érdemes elgondolkodni rajta - az a monetáris politika. A monetáris politika, amely késve reagált erre a helyzetre, nem megfelelõen módosítva a hitelkínálatot, a kereskedelmi bankok likviditási pozícióját. S mikor féléves késéssel reagált az egyensúlytalanságra, még további többhónapos késésre kellett számítani és többhónapos késés következett be a kereskedelmi bankok reagálásában. Ennek eredménye volt az a nagymértékû pénzügyi egyensúlytalanság, majd a következõ évtõl kezdõdõden a kamatok gyors növekedése, ami valószínûleg elkerülhetõ lett volna. A kamatszinvonal ilyen mértékû ingadozása, a kamatszinvonalnak és a gazdasági szereplõknek ilyen mértékû rángatása elkerülhetõ lett volna egy tudatosabb monetáris politika mellett.
Amit fõ tanulságként szeretnék összefoglalóan elmondani az eddigiek alapján, az két dolog. Az egyik, hogy nem alakult ki az elmúlt években az a piacgazdasági intézményrendszer és nem alakult ki az államháztartás ennek megfelelõ intézményi rendszere sem, amely alkalmas lenne egy stabil, tartós gazdasági növekedés megvalósítására.
Mindenkinek, amikor gazdasági növekedési igényekrõl beszél és ilyen követelményeket fogalmaz meg, világosan látnia kell azt, hogy milyen veszélyekkel jár egy ilyen törekvés akkor, ha nincsen megfelelõen alátámasztva a belföldi gazdaság szereplõi oldaláról ez a gazdaságpolitikai törekvés.
Elfogadom és indokolt az az igény, hogy jó lenne már, ha a gazdaság növekedne, mégis úgy látom, hogy a jelen helyzetben, amit a 1993-as év nagyon szépen példáz a mi számunkra, nem hagyhatók figyelmen kívül az egyensúlyi követelmények. Nem indokolt tehát olyan pejoratív értelemben beszélni a restrikcióról, ahogy errõl szoktak beszélni, és nem indokolt ezt olyan mértékben szembeállítani a gazdasági növekedéssel, mint ahogy ezt szintén meg szokták tenni manapság.
Úgy látom, úgy gondolom, gazdasági növekedés csak úgy teremthetõ meg, ha az egyensúlyi követelményeket megvalósítja a gazdaságpolitika. Ennek talán legfontosabb vonatkozása a másik oldalról, amit szeretnék kiemelni, hogy egy ilyen erõltetett, a gazdasági realitásokkal nem mindenben számoló, növekedést generáló gazdaságpolitika olyan mértékben rontotta az állam pénzügyi pozícióit, ami hosszú évekig kihatással lesz a következõ törekvéseinkre is.
Nemcsak arról van tehát szó, amit az elõbb mondtam, hogy nekünk racionálisan be kell látni azt, hogy ilyen módon nem növelhetõ a gazdaság teljesítménye, és ezért egy ésszerûbb gazdaságpolitikát kell folytatni, hanem arról is szó van, hogy egy ilyen növekedésgenerálással el is játssza a gazdaságpolitika azokat a lehetõségeket, amelyek a közeljövõben a gazdasági növekedést szolgálhatnák.
Nemcsak józan belátásunkra van tehát akkor szükség, amikor korlátozzuk a kitûzhetõ célok nagyságát, korlátozzuk a gazdasági növekedés elérhetõ ütemét, hanem egy nagyon kemény gazdasági realitásról is szó van. Arról a kemény gazdasági realitásról, hogy az elõzõ években megalapozatlan gazdasági növekedés terheit is ki kell fizetni az elkövetkezendõ években. Ki kell fizetni azokat a terheket, amelyek az államadósság többszáz milliárdos növekedésében jelentkeznek.
Államtitkár úr beszélt a bruttó államadósság körülbelül 800 milliárd forintos nagyságrendû növekedésérõl. Ennek kamatozó része, ami után szigorú piaci feltételekkel kamatot kell fizetni, meghaladja a 480 milliárd forintot. Ezek olyan kiadási tételek, amelyeket jó lett volna elkerülni és vegyük figyelembe azt, hogy a következõ években minden ilyen indokolatlan vagy meggondolatlanságból fakadó államadósság-növekedés nagyon közvetlenül, nagyon rövid távon korlátozza a gazdaság növekedésének esélyeit.
Ezért kérem tehát képviselõtársaimat, hogy túllépve már a '93-as év apró- cseprõ pénzügyi elszámolásainak vitáján, a '93-as évi zárszámadás fõ tanulságaként vegyék figyelembe ezeket a fejleményeket. És amikor a '95-ös költségvetést fogjuk megvitatni, akkor ezeknek a tanulságoknak a felhasználásával próbálják kialakítani álláspontjukat. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)