DR. TORGYÁN JÓZSEFNÉ (FKGP): Igen. Nálam a szó. Itt a miniszterelnök úr is?! Igen. (Derültség. - Taps.)
Tisztelt Miniszterelnök Úr! Életem talán legszörnyûbb emléke marad, hogy harmincnyolc évvel ezelõtt, 1956. november 4-én hajnalban milyen döbbentem riadtam fel a magyar forradalmat és szabadságharcot vérbe fojtó ágyúdörgésre, az idegen katonai nagyhatalmak legmodernebb harci eszközeit felvonultató támadás kíméletlen hangjaira. Akkor és azóta is számos alkalommal gondoltam arra, talán egyszer eljön az olyan világ Magyarországra is, ahol soha többé nem kell rettegnünk és a rettegés pillanataiban élnünk.
És végre eljött 1990. május 2-a, az elsõ szabadon választott Országgyûlés hivatalba lépésének napja, az a nap, amelyrõl azt hittem, a borzalmak és a félelem megszûnésének napja.
De ez a nap elmúlt, és jött az 1994. november 3-áról 4-ére, 4-érõl 5-ére virradó hajnal: az ózdi tömeges kilakoltatások hajnala. Vajon, hogyan ébredhettek Ózdon azok az ártatlan munkáscsaládok, amelyek, bár igaz, hogy nem ágyúdörgésre, de talán még annál is kegyetlenebb dörömbölésre ébredtek? A munkahely elvesztése és a kilakoltatások után még a gyermekek is állami gondozásba kerültek.
A Független Kisgazdapárt, az "Isten - haza - család" eszmeiségének pártja soha sem fog belenyugodni az ilyen támadásba, a család mint a haza bázisának szétverését jelentõ hajnalokba. Még akkor sem, ha Ózdot nem a Független Kisgazdapárt, hanem az MSZP bázisának tartják vagy legalábbis tartották, amikor az országgyûlési képviselõválasztások elõtt - Horn Gyula Ózdon tett ígéretei után - ott jártam.
Kérdéseim:
Mit tartott be eddig a miniszterelnök úr Ózdnak tett ígéreteibõl? Mit kíván tenni az önhibájukon kívül anyagilag ellehetetlenült, a munkanélküli-segélybõl már kiszorultak kilakoltatásának elkerülése érdekében?
Várom szíves válaszát.