DR. BÉKESI LÁSZLÓ pénzügyminiszter: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõ Úr! Megígérem, hogy minden ellenzéki vezérszónok után természetesen nem fogok szót kérni, és nem párbeszéddé, kettõs vitává fogom átalakítani a költségvetési törvényjavaslatról szóló vitát. Mindössze azért kértem szót, mert van néhány alapdolog, amelyet ezután a nagyívû hozzászólás után tényleg nem lehet szó nélkül hagyni.
Hogy a helyzetmegítélésben, a követendõ gazdaságpolitikai vonalvezetésben és az igénybe vehetõ eszközök összetételében, várható hatásaiban közöttünk véleménykülönbség van, az nem titok. Az természetes. Az lehetne akár szakmai is. Ebben az esetben nyilván szakmai fórumokon van alkalom ezek megvitatására és tisztázására. De többrõl van szó, nem egyszerûen szakmai véleménykülönbségrõl, bár ezt sem tagadom. Több fórumon volt alkalmunk képviselõ úrral polemizálni errõl az ügyrõl. Természetesen van egy nagyon fontos alapállásbéli különbség a helyeztértékelésben is, a követendõ gazdaságpolitikai vonalvezetésben is. Ennek az a lényege, hogy képviselõ úr annak a kormánynak volt a tagja, következésképp annak a kormánynak a gazdaságpolitikáját az ennek nyomán kialakult helyzetet a dolog természeténél fogva másképp értékeli, mint az a kormány, amely kényszerül ennek a gazdaságpolitikának a következményeivel szembenézni.
Teljesen természetes tehát, hogy esély sincs arra, hogy egy nyelven beszéljünk ebben az ügyben. Ez még önmagában véve nem lenne baj. Ez a dolog természete, nem is vártunk mást. Természetesnek tartom, hogy ilyen kibékíthetetlen véleménykülönbség alakul közöttünk.
Hogy mit jelent a fedezetlen növekedés gazdaságpolitikája, azt milyen országok folytathatják és annak mik a következményei, arról azt gondolom, a nemzetközi tapasztalatok, a magyar tapasztalatok is, és miután képviselõ úr nagyszerûen ismeri a világgazdaság tapasztalatait, nagyon sok konkrét példát tudna fölhozni, az ön által jól ismert Chilétõl kezdve egészen Törökországig. Természetesen arra is, hogy mit jelent, ha bizonyos határon túl néhány éven keresztül egy alapvetõen importigényes gazdaság és nyitott gazdaság a megtermelt GDP-nél a végsõ felhasználásaiban rendszeresen többet fogyaszt. Nem hiszem, hogy ebben egymásnak újat tudnánk mondani.
(10.10)
Én azt gondolom, hogy tévúton jár a gazdaság, és errõl a tévútról kell visszatérni. Ebben egyetértünk. Nem most térünk rossz útra; most kellene arról a tévútról letérni, amely valóban a finanszírozhatatlanság veszélyét hordozza magában.
Egyetértünk abban, hogy idõt veszítettünk, és ezt az idõt valóban nem tudjuk most néhány hónap alatt behozni. Ez az idõ elveszett - az elmúlt négy évrõl van szó, amely a döntõ strukturális átalakításokat, akár államháztartásról, akár modernizációról, akár...(Dr. Torgyán József: És az elmúlt negyven év.)...az is sok bizony, az is sok, de arra szokták mondani, hogy nem érv, hogyha egy rosszra még egy rosszat húzunk, rosszra jót szokás húzni. (Derültség. - Taps a bal oldalon.) Ami igazán megfontolandó, és ami azért mélyen elgondolkodtató, miután én azt gondolom, képviselõ úr ismeretei, tapasztalatai, tudása teljesen természetessé teszik, hogy egy olyan analízisnek a következményeit tárja a Ház elé, amely alapvetõ összefüggéseket nem hallgat el. Ezek közül egyre szeretnék utalni.
Az a drámai kérdés: vajon egy ilyen keresletszûkítõ, költségvetésen keresztül generált belsõ piacszûkítõ gazdaságpolitika vajon milyen helyzetbe hozza a vállalkozói réteget; vajon mi a garanciája annak, hogy egy újabb recesszió ne alakuljon ki, miközben persze az egyensúlyi viszonyokat javítanunk kell.
Az alapösszefüggés pedig úgy szól, tisztelt Ház, kedves képviselõ úr: nem egyszerûen a folyó kiadások reálértéken mért 10 százalékos csökkentése teremti a keresletet. A központi költségvetés folyó kiadásai 26,5 százalékkal emelkednek. Ezen belül az államadósság terhei 233 milliárddal, 65 százalékkal, ami a GDP 4,5 százaléka. Ezt az államháztartási adósságszolgálatot, tisztelt Ház, visszakapják a bankok, visszakapják azok a megtakarítók, akik állampapírt vásároltak. Az õ keresletük megjelenik a gazdaságban. Vajon miért lenne jó, ha ugyanezt a keresletet újra az állam költené el költségvetési deficit formájában? Vajon nem jobb-e a gazdaságnak, hogy ez a forrás közvetlenül hitelforrások képében áramlik vissza a gazdaságba. Ez az, ami egy egészséges piaci gazdaságban egészséges struktúrájú keresletet támaszthat, nem az, hogyha a költségvetés növeli tovább az egyébként is hovatovább finanszírozhatatlan kiadásait és hiányát.
Mindenfajta gazdaságpolitikai filozófiának egy határig van létjogosultsága. Ezt a határt úgy hívják: meddig finanszírozható. Lehet beszélni növekedésrõl; lehet beszélni kínálatorientált gazdaságpolitikáról; lehet beszélni exportvezérelt, államilag támogatott keresletbõvítõ gazdaságpolitikáról; lehet beszélni sok mindenrõl, egyetlen kérdést nem lehet kikerülni: tessék mondani, ki, meddig fogja finanszírozni? Pontosan tudjuk, sem a hazai források, sem a belátható idõn belül megszerezhetõ külsõ források nem teszik finanszírozhatóvá annak a tendenciának a folytatását, amely '93-94-ben kialakult. Ez az igazi kényszerpálya. Nem szabad választási lehetõség, hogy az ízlésünk szerint pozitív vagy pedig negatív gazdaságpolitikai képletet választunk. Azt kell választanunk, amely a lehetõ legkisebb kárral jár, de a legnagyobbtól: hogy finanszírozhatatlanná váljék a gazdaság, megóvja az országot. Ez az, amire ebben a pillanatban nincs más válasz, mint amit a gazdaságpolitika és a költségvetés beterjesztett változata kínál. Köszönöm szépen. (Taps. - Dr. Kádár Béla és dr. Torgyán József kér szót.)