ZWACK PÉTER (független): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az 1995. évi költségvetési törvény megítélése során ugyanazokon a szemléleti alapokon szeretném a véleményemet kifejteni, amelyekre a pótköltségvetés vitájában elmondott gondolatmenetemet felépítettem. Ennek kiindulópontja az, hogy egy súlyos egyensúlyzavarokkal küzdõ gazdaságban a pénzügypolitika szemléletének alapvetõen természetesen restrikciósnak kell lennie, ezért vitathatatlanul szigorú és megszorító jelleggel kell beavatkoznia a gazdasági folyamatokba, a fogyasztási és újraelosztási mechanizmusokba. Különösen igaz ez akkor, ha az ország gazdasági potenciáljának nagyobb része még mindig állami függõségben mûködik vagy a tulajdoni, vagy a mûködtetési összefüggések tekintetében.
A mi költségvetésünk még mindig nem mûködhet úgy, mint egy fejlett piacgazdaság büdzséje, hiszen nálunk a költségvetési deficit még túlnyomóan a gazdaság nagyobbik részének a vesztesége is. Ugyanakkor továbbra is kitartok amellett, hogy a kizárólagosan restriktív szemlélet összességében és végeredményében éppen saját céljait képtelen megvalósítani.
(11.40)
Hiszen ha csupán visszafog és nem dinamizál, akkor felszámolja magának a szigorításnak a valóságos forrásait, és nemhogy csökkentené az egyensúlyzavarokat, hanem tovább növeli azokat.
A pénzügyi kormányzat lényegében úgy közelít a költségvetési döntésekhez, mint puszta formalitásokhoz. Rendszeresen hangsúlyozva, hogy itt olyan kényszerpályákról van szó, amelyeken haladva a magyar parlament döntési eljárása nem is szorítkozhat másra, mind a nemzetközi szervezetek és a világpiac diktátumainak a magyar költségvetési törvény formájában megjelenõ szentesítésére.
Elismerem, hogy kemény korlátok között mozog ma a gazdasági döntésmechanizmus, és mint a világgazdaság gyakorlati mûködésében járatos nemzetközi vállalkozó tudom, hogy bizonyos kötelezettségek alól nem lehet kibújni. De ez nem járhat teljes gúzsba kötöttséggel, ötlettelenséggel - mert akkor mindnyájan feleslegesen ülünk itt.
Hasonlóképpen világos, hogy a költségvetési törvényjavaslat kiinduló dokumentumában a pénzügyi tárca fiskális törekvéseinek kell dominálniuk. De magának a törvényjavaslatnak már tükröznie kellene a teljes kormányzati érdek- ütköztetés differenciált eredményeit, sõt, optimális esetben a társadalmi érdekegyeztetõ folyamat racionális kompromisszumait is.
Nagy problémám tehát, hogy végsõ soron ugyanúgy, mint az utóbbi két évtizedben mindvégig - hiszen ennyi ideje küzd deficittel a költségvetésünk -, ezúttal is csak szigorúan pénzügypolitikai intézkedések mértékeirõl vitatkozhatunk a költségvetési törvényjavaslat megtárgyalásának címszava alatt.
Nem lenne hiányérzetem, ha az elmúlt hetet a kormány modernizációs és privatizációs prioritásainak meghatározásával töltöttük volna - mint ahogy ilyen preferencia-listával mindeddig nem találkoztunk -, és most azon az alapon vizsgálhatnánk a költségvetési tételeket, hogy azok szolgálják-e az ország fejlõdését vagy sem. Ami ehelyett van, az csupán azért rossz, mert ismét keveset tudunk meg arról, hogy milyen komplex hatása lesz egyes intézkedéseknek a társadalmi folyamatokra; nem látjuk, hogy nem fordul-e visszájára az a döntés, amelynek az eredeti célja betölteni egy költségvetési hiányt.
A lakosság terheinek növelésére irányuló döntéseknél ugyanis ma már nem közelíthetünk általában úgy e törvényi rendelkezés megfogalmazásához, hogy az adott esetben X százalék terhet rak a magyar népesség vállára. Ugyanis a megvalósulás során ebbõl az lesz, hogy néhány megszorító intézkedés ténylegesen a középrétegek bérbõl, fizetésbõl és nyugdíjból élõ alsó szeletére rak X plusz 20% terhet - mert az õ jövedelmük tetten érhetõ és nem növelhetõ - , akkor a tervezett lépések várt eredményeibõl nem lesz semmi. Ugyanis ismételten hangsúlyoznom kell - amint azt a pótköltségvetés vitájában is megtettem -, a magyar társadalom egyensúlyi állapota is kritikus pontra jutott; nem csupán a pénzügyi rendszeré.
Tehát a gazdasági egyensúlyt csak ott és úgy érdemes megpróbálni javítani, ahol az nem vezet a társadalmi egyensúly megbomlásához.
A komplexitást pedig azért hangsúlyoznám, mert a kritikus helyzetben lévõ társadalmi csoportok jövõbeli helyzetének prognosztizálásakor nem csupán a közvetlenül a költségvetésbõl származó veszteségeket kellett számba vennünk, hanem a látszólag piaci jellegûeket is. Lásd: energiaárak emelése.
Aggodalmaim éppen olyan erõsek, mert én is szeretném, ha megvalósulnának a költségvetés elõírásai. Ezért vallom, hogy csak restrikciós intézkedésekkel nem lehet restrikciós pénzügypolitikát folytatni. Az elvonáshoz valahol meg kell teremteni annak a forrásait is.
Tudom, hogy most nincs mód általában gazdaságélénkítõ politikát meghirdetni - és fõleg realizálni -, de bizonyos lépések elkerülhetetlenek. Ezek között vannak olyanok, amelyeket magában a költségvetési törvényben kell megtennünk, és vannak olyan egyéb, külsõ folyamatok, amelyek nélkül éppen az egyensúly javítását célzó szándékoknak nincs támaszuk.
Az elsõ csoportba azokat az intézkedéseket sorolom, amelyeknek az a céljuk, hogy csökkentsenek valamit a becsületes és hatékonyan dolgozó vállalkozásokra nehezedõ nyomáson, és ezáltal esélyt adjanak annak a jövedelem-növekménynek, amelybõl a restrikciós folyamatok is táplálkozhatnak.
Széles szakértõi körrel konzultáltam. Felszólalásomhoz megkértem az MGYOSZ, a VOSZ és az ÉFOSZ szakvéleményét is. Ezek alapján leszögezhetjük, hogy ennek a törvényjavaslatnak egy olyan eleme van, amely egyértelmûen a fent említett kategóriába tartozik; ez pedig a társasági adó mértékének 18 százalékra történõ csökkentése. Az egész ország sorsa szempontjából döntõ kérdésrõl van szó, és a javaslatot természetesen melegen támogatja a vállalkozói szféra minden becsületes tagja.
A következõ lépés azonban ebben az esetben is a korábban jelzett komplex - és ezt aláhúznám: komplex - körüljárás. Fel kell tennünk a kérdést, ki tudja-e fejteni áldásos hatását ez az önmagában helyes rendelkezés? A válaszunk: csak abban az esetben, ha a törvény egészét is a beruházások és a befektetések ösztönzésének szelleme hatja át. Ebben a tekintetben zavaró tényezõ lehet a külföldi részvételû társaságnak nyújtott 40 százalékos adókedvezmény eltörlése, az osztalékkal kapcsolatos új büntetõkamat bevezetése, a belsõ kereslet visszafogására irányuló intézkedések piacszûkítõ hatása. Ezért, a hazai és külföldi befektetõk bizalmának növelése érdekében javaslom:
l. a vállalkozások választhassanak a társasági adó fizetésénél aközött, hogy az 1995-ös vagy pedig az 1994-es szabályozás szerint fizetnek-e;
2. a TÁNYA és a forrásadó együttes mértéke ne haladja meg a 25 százalékot;
3. hangolják össze az egyéni vállalkozók átalányadójának és áfamentességének összeghatárát;
4. a kormány nyilvánítsa ki szándékát, miszerint a jelenlegi ciklus alatt már nem kíván változtatni a TÁNYA-törvényen, legfeljebb kedvezõbb irányban.
Meggyõzõdésem, hogy e, szemléletileg összhangban lévõ javaslatok elfogadása esetén jelentõsen javulna a befektetõk bizalma és stabilitásérzete. A költségvetésnek nem lenne bevételkiesése, és a társasági adó módosított kulcsa is kifejthetné pozitív hatását.
Ily módon összességében nõnének a monetáris megszorító intézkedések vállalkozói oldalon keletkezett forrásai is, valamivel kisebb terhet róva ezáltal az alkalmazotti csoportokra is.
Ugyancsak az általános vita szemléleti kérdései közé tartozik az a preferációs taktika, amelynek keretében arra kell törekednünk, hogy a fogyasztás csökkenése mellett ne csökkenjen a termelés, hanem a többlet árualap kerüljön exportra. Ezen a területen nagy gondot okozhat az, hogy az agrárexport támogatási kerete csak 35 milliárd forint. A várható mezõgazdasági áremelkedés, az áfa és a fogyasztási adó, valamint vámemelkedés hatására nemcsak az élelmiszer-fogyasztás csökken, de romlik az exportérdekeltség is; így nem termelõdik meg a felszabaduló árualap. Ez rontja az agrárszféra és a vele összekapcsolódó területek stabilizációjának esélyeit, ha ez a támogatási keret nem lesz magasabb.
E konkrét kérdéseken túl általános probléma még két olyan tényezõ, amelyeket mindaddig minden alkalommal meg kell említenem, ameddig érdemleges lépések nem történnek.
Az egyik abból a közgazdasági alapösszefüggésbõl következik, miszerint a magyar gazdaság hazai forrásai semmiképpen - aláhúzva: semmiképpen - sem elegendõk a dinamizáláshoz. Minden kormányzati és ezen belüli költségvetési intézkedésnek szolgálnia kellene a külföldi tõke minél intenzívebb bejövetelét. Az ezt szolgáló konkrét programok még váratnak - és ezt meg szeretném ismételni.
A másik nagy téma: a feketegazdaság és a korrupció elleni harc. Nagyon fontos, hogy a törvény kimondja például a fokozott jövedéki ellenõrzés szükségességét; de ez csak egy csepp a tengerben. Ezen a területen már összpontosított kormányzati programra lenne szükség.
Nekem készen áll egy kidolgozott javaslatom a feketegazdaság és a korrupció elleni küzdelem kormányszintû koncepciójára - természetesen ennek pénzügyi hátterével együtt -, mert mint üzletember tudom, hogy a szükséges források nélkül semmi sem valósítható meg. Ezt a javaslatot az elõzetes konzultációk után a tisztelt Ház elé fogom terjeszteni.
(11.50)
Olyan koncepciót készítettünk el, amilyent véleményünk szerint csak szakmai sovinizmus, személyes féltékenység vagy politikai óvatosság foszthat meg a sikertõl. Aki azonban ebben a kérdésben szûklátókörûen viselkedne, az ország vesztét akarná. Minden felelõs embernek végre be kell látnia, hogyha nem sikerül megfékeznünk a korrupciót, - és itt azonnali tettekre, és nem ígéretekre van szükségünk-, akkor semmi értelme, hogy az idõt itt fecséreljük költségvetési törvénnyel, mert ez nemcsak egy erkölcsi, de egy súlyos költségvetési bevételi probléma is. Remélem tehát, hogy javaslataimat és majdani módosító indítványaimat elfogadják a törvény elõkészítõi, és akkor nyugodt szívvel szavazhatnám meg az 1995. évi költségvetést. Köszönöm türelmüket. (Taps.)