KOLTAY ZSOLTNÉ (MSZP): Tisztelt Ház! Ez után a kisebb közjáték után azért mondhatom ugye, volt fõnököm, önt se túl sokat látom itt a parlamentben. (Derültség.) A bizottságok ajánlása, az ÁSZ véleménye és a vezérszónokok után az 1995. évi költségvetésrõl mit is lehetne mondani, ami igazán találó? Talán azt, hogy súlyos dokumentum. Biztosan nyom nyolc kilót, de ez már elhangzott, tehát ez sem új. Az államháztartás bukszája pedig végtelenül üres, illetve van benne három nagy mínusz, mégis ehetõt kell fõznünk.
Igaz, sokan állítják, hogy nem is akkora az a mínusz, érdekes módon a jólét jeleit mégsem élvezzük ott lenn a végeken Békés megyében. A mezõgazdaság tönkretételét annál inkább, amit ez a költségvetés megpróbál kezelni. Volt néhány élelmiszeripari vállalatunk is, privatizáció helyett a két év alatt sikerült elfuserálni. Ezek után jöhet a sóhaj: ha én gazdag lennék, mit is csinálnék? Akkor is fizetném az adósságot, mert nem szeretnék hitelvesztõ lenni. Ezt a költségvetés is megpróbálja tenni. Piac után futnék, minden mûszaki csodát megnéznék, beruháznék, és eladható árut termelnék. Ezt a költségvetés is kitûzte célul. Az egészségért, a lelki békéért, a kimûvelt emberfõkért, az ifjúságért, a békéért, a rendért, a tisztaságért, a születésért, egyszóval az életért a lehetetlennél is többet tenni.
(18.30)
Ennek a költségvetés már nem igazán tud megfelelni, hiszen egy háziasszony sem tud a család minden tagjának kedvére valót fõzni.
De mielõtt még az általam kiemelt témákról szólnék, ami tulajdonképpen a feketegazdaság lenne, a bér, a mezõgazdaság és a kárpótlás, hadd mondjak el valamit. Tegnap még azt hittem, az ellenzék soraiban ülõk is tudnak nekem tetszõn szólni. Mára megint szembesültem naivságommal, hisz' annak ellenére, hogy az ÁSZ elnöke azt mondta, ez a költségvetés sem rosszabb az 1993. évinél, hittem az ellenzék nagy-nagy, közhírré tett segítségben, hogy '94-ben elfogadott költségvetés legyen, még az általános vitára való alkalmasságot sem szavazza meg. Jól ki van ez fundálva! A parlamentben folyik az 1998-as választási kampány. Nekem visszatetszõ a gúnytól csöpögõ hozzászólások sora. És újból az a gond, akármirõl is legyen szó, még ha a költségvetésrõl is, hogy de sokan vagyunk, de kell tõlünk a demokráciát félteni.
Visszatérve a nyolc kiló anyagra, amelybõl néhány témát már említettem: ilyen a feketegazdaság, mely egyfajta társadalmi elismertséget élvez. A nagy stabilizációs lázban nem látom azt a törvénykezési törekvést, amely az ilyen helyzeteket kivédi. Kivédi az olajszõkítést, a paprikahamisítást, a csõdbe ment kft.-k felvett hitelei feletti siránkozást, közben ugyanazok a személyek újra és újra társaságot alapítanak, és újra az állam kasszájába kell nyúlni. Úgy gondolom, ezekért a dolgokért a törvénykezés szintjén sokkal többet lehetne tenni.
A másik téma a bér, amirõl ha általában szólunk, nekem nagyon nem tetszik. Zavar az, hogy a felszámolóknak két éven át fizetett több százezer forint csak hallgatást és semmi különösebb kritikát nem élvez. A havi kétszázezer forintnál többért dolgozók nevét nyugodtan közhírré lehetne tenni. Lehet, hogy kicsinyes dolognak tûnik, én mégsem tartom annak, hisz' a miniszterek, képviselõk fizetsége is közismert. Izraelben például a közvélemény kikövetelte, hogy a tévé képernyõjén kilistázva megjelenjen a bankoknál dolgozók fizetése, mert felháborítónak tartották ezeket a szélsõségesen nagy jövedelmeket. (Taps az ellenzék padsoraiban.) Néhány pénzintézet kénytelen volt lejjebb szállni vagy legalábbis nem emelni a béreket. A példát csak azért említettem, mert sokan vannak, akik havi kilencezer vagy a pedagógusok havi húszezer forintért dolgoznak, és õk is élni akarnak - választottak is -, sõt a munkanélküliek is élni akarnak.
Idekapcsolom még a másik témát is, az államháztartás sokat emlegetett reformját, az egymillió közalkalmazott úgynevezett terhét. Mit eredményez a modernizáció és az ésszerûsítés? Mûködõképességünk miben fejezõdik majd ki? Én már léptem volna, vagy pedig nem látom igazán jól a számok tengerében a hogyan tovább kérdését.
A végére hagytam a két nagy témát, a mezõgazdaságot és a kárpótlást, amirõl végül is elismeréssel szólok, mert a költségvetés, úgy gondolom, a lehetõségekhez mérten jól kezeli. A mezõgazdaságban dolgozók õserõbe vetett hitét, élniakarását a történelem igazolja. Érdemes érte tenni, érdemes áldozni. Kibírta a második világháborút, a kollektivizálás utáni sokkos állapotot, tudott még nemrégen is, 1989-ben 15 millió tonna gabonát termelni - ma 8 millió tonna van helyette. Volt 8 millió sertés, ma 4,9 millió van; volt 646 ezer tehén, ma 450 ezer van. Kibírta a kárpótlást, és talpra fog állni. Csak legyen törvényi garancia arra, hogy az odaszánt milliárdok szektorsemlegesen, politikamentesen, szigorúan gazdasági alapon kerülnek az ágazatba.
A kárpótlás is megkapta a dologi és személyi kiadásokhoz azt a keretet, amely 1994-ben is rendelkezésére áll. Az árverezések zöme lement, a befejezõ munkák sem lesznek könnyûek, de elvégezhetõk, erre a költségvetés garanciát ad. Sok múlik az emberi akaráson is, az új módszerek elfogadhatóságán; gondolok itt a tulajdonbejegyzések korszerûsítésére. Komoly szellemi tõke gyûlt fel a hivataloknál, érdemes kamatoztatni, de a politikát innét is számûzni kell.
A költségvetésben, úgy gondolom, az alrendszerek összeálltak, az összhangzattant viszont tanulnunk kell, és valamennyien felelõsek vagyunk azért, hogy a végrehajtása jó legyen, és valamennyiünknek ajánlom elfogadásra. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)