TARDOS MÁRTON (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! A költségvetési vita módot ad arra, hogy a magyar társadalom súlyos bajairól, nehézségeirõl õszintén beszéljünk és világosan megfogalmazzuk, mit tudunk tenni annak érdekében, hogy Magyarország a válságból kikerüljön, hogy a felemelkedés útjára lépjen, hogy gyorsan stabilizálódjon.
A költségvetés kellemetlen téma, mert könnyû költségvetésrõl beszélni akkor, ha sok pénz áll rendelkezésre, és ha okos kormányszervek okosan élnek a lehetõséggel, és ha a társadalom ezt az osztogatást okosan tudja ellenõrizni. Akkor, amikor évtizedes osztogatás és fosztogatás után egy olyan helyzetben kell költségvetést rendbe hozni, amikor a költségvetés évtizedekig a magyar nemzeti jövedelemnek túlzottan nagy részét osztotta szét, sokszor nem racionálisan, és majdnem mindig a társadalom ellenõrzése nélkül, akkor ezt a helyzetet rendbe hozni, csökkenõ lehetõségek között, nagyon nehéz.
Sokan panaszkodnak, tulajdonképpen pártállásra tekintet nélkül. Az, hogy kormányt támogató párt képviselõjeként, vagy ellenzéki képviselõként lép fel valaki, úgy látszik, meg sem határozza azt, hogy a költségvetés mellett vagy a költségvetés ellen szól, és tulajdonképpen amikor panaszkodik, akkor igaz állításokat fogalmaz meg, jogos kritikákat fogalmaz meg a költségvetéssel szemben. Mert mi teszi a kritikát jogossá? Hogy fontos érdekcsoportok, társadalmi csoportok érdekeinek, akaratának, vágyainak a költségvetés nem felel meg és nem indokolatlan azt mondani, hogy ezek a kérések, követelések indokoltak, alátámasztottak, legitimek és nehéz ellenük érvelni.
A kérdés azonban az, hogy önmagában az, hogy egy kérést meg lehet fogalmazni, egy követelményt meg lehet fogalmazni és társadalmi támogatást lehet kapni, mert észerrûnek látszik e követelmény teljesítése, elegendõ-e ahhoz, hogy a költségvetés teljesítse ezt a követelést. Igen, elegendõ, ha jól van megfogalmazva, ha tényleg ésszerû, ha tényleg társadalmilag ellenõrizhetõ és most már csak egyet akarok hozzátenni, ha ehhez megvannak a források.
A baj az, hogy a források nincsenek meg. '89-ben, amit ilyen értelemben a költségvetési tevékenység csúcsidõszakának tekintünk és a magyar társadalmi jólétnek is a csúcsidõszaka volt, a költségvetés többet osztott el, mint amit az akkori gazdasági termelés lehetõvé tett. Az ország folyamatosan eladósodott és nagyon magas adósságállománnyal küszködött.
Azóta az elosztható nemzeti jövedelem 25 százalékkal csökkent. Amit mondok, az valamivel több, mint amit a statisztikák kimutatnak, mert a statisztikák nem foglalkoznak azzal, hogy a kereskedelmi viszonyok változása miatt a kereskedelembõl ma kevesebb elõnyünk származik, mint ami származott akkor, amikor értékes nyersanyagokért közepes minõségû árukkal tudtunk fizetni a volt szovjet biradolammal való kereskedelmi kapcsolataink révén.
Ez az összeesése a magyar termelésnek, ez a 25 százalékos jövedelemtermelési visszaesés egy már amúgy is hiánnyal küszködõ alaphelyzetbõl azt eredményezi, hogy az egész társadalomnak szükségszerûen szembe kell néznie egy nagy megrázkódtatással. Nem élhetünk úgy, nem költhetünk annyit, nem fejleszthetünk olyan módon, mint ahogy azt indokoltnak, célszerûnek, sõt szükségszerûnek tartanánk.
Nem szóltak ma délelõtt még arról, hogy kevés pénz jut az egészségügyre, de indokolt szólni róla és nagyon komoly érveket lehet erre elmondani, hiszen tudvalevõ dolog, hogy a halálozási arányok Magyarországon úgy romlottak, hogy nem tudunk becsületesen szembe nézni a tényekkel, és nem tudjuk magyarázni és elfogadni a kialakult helyzetet. Szükség lenne az egészségügyi hálózat fejlesztésére, hogy ez ne így legyen.
Elhangzott ma délelõtt már az az érv, hogy ugyan 5 százalékról 7 százalékra nõtt az oktatásra jutó pénzmennyiség a GDP-hez, a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, de abszolút méretekben ez a növekedés is csökkenést jelent. Ha abból indulunk ki, és jogosan abból indulunk ki, hogy Magyarországot rendbe hozni csak az emberi tudás, az emberi tõke fejlesztésével lehet, akkor biztosan indokolt azt követelni, hogy volumenében ne csökkenjen, hanem növekedjen, ne kismértékben, hanem nagymértékben növekedjen az oktatásra fordított pénz.
Indokolt azt is állítani, hogy az elmúlt évtizedekben a tanárok, tanítók, professzorok fizetése szégyenletesen alacsony volt és emelni csak akkor lehet, ha az oktatás objektív feltételei, ezek között az oktató személyzet jövedelme is növekszik és a társadalmi megbecsülésnek megfelelõ arányokat mutat. Ha meg akarjuk becsülni a tanárokat, akkor jól kell õket fizetni és lehetetlen helyzet az, hogy egy kezdõ üzletember sokszorosan többet keressen, mint egy érdemeiben megõszült, teljesítménye csúcsán levõ professzor.
(10.00)
A nyugdíjasok bajáról sem esett még szó és jogos követelés, hogy jobban kellene védeni a nyugdíjasok érdekét. Elsõsorban azokra gondolok, akik régen, a '60-70-es években mentek nyugdíjba. A nekik kifizetett nyugdíj szégyenletesen alacsony és indokolt lenne emelni. Több ilyen kérdést nem vetek fel, de rengeteget lehetne még elmondani.
Mi van azonban akkor, ha ezekkel a jogos kérdésekkel szemben az a helyzet alakul ki, hogy az elosztható jövedelem 25 százalékkal kevesebb, mint ami akkor állt rendelkezésünkre, amikor ezekben az ügyekben már elégedetlenek voltunk?
Hölgyeim és Uraim! Ezt nemcsak a parlamenti képviselõknek mondom, hanem minden magyar állampolgárnak: a helyzettel szembe kell nézni és ha nem nézünk szembe, akkor nagy baj lesz. Reménytelenné válik az, hogy felzárkózzunk, hogy stabilizáljuk az ország helyzetét és a társadalmat; be fog következni az, hogy lecsúszunk. A világ népességének legnagyobb része nem az európai, amerikai normák szerint él, hanem tízszeresen alacsonyabb normák szerint. Mi valahol a középmezõnyben vagyunk, de ha nem tudjuk rendbeszedni a házunk táját, akkor nagy veszéllyel nézünk szembe és nem emelkedni, hanem lecsúszni fogunk. Rendbehozni az országot - igaza van azoknak, akik ezt mondják - csak akkor lehet, ha nem csupán visszafogunk, hanem ha fejlesztünk, ha a gazdasági növekedés elõfeltételeit megteremtjük. De tudomásul kell venni, hölgyeim és uraim, hogy eladósodás mellett, egy súlyosan eladósodott országban a költekezésnek konkrét határai vannak, a finanszírozás feltételeit nagyon komolyan kell venni és csak akkor és csak olyan mértékben szabad és lehet fejleszteni, amit az adott körülmények között finanszírozni lehet.
Ennek alapján el lehet mondani, hogy a költségvetéssel szemben jogos egy másik bírálatcsoport is. Arra, hogy 283 milliárdos a költségvetési deficit - figyelembe véve azt, hogy ebben még privatizációs bevételek is vannak, s hogy vannak bizonytalanságok a költségvetésben - mondhatnánk, hogy ez elfogadhatatlanul nagy deficit és sokkal nagyobb mértékben kellene rendbehozni az országot. Beszélhetünk arról is: a költségvetés ugyan elhatározta, hogy az államigazgatási kiadásokat, a közszolgáltatási költekezéseket visszaszorítja és tudjuk, hogy sok nem racionális kiadás jelenleg is van az államigazgatás és a közszolgáltatások területén, és hogy nem elég radikális ez a költségvetés ebben az átalakulásban. Ez az elégedetlenség legalább annyira jogosult, legalább annyira legitim, mint azok az elégedetlenségek, amelyekrõl az elõbb beszéltem. Azt hiszem, az élet azt mutatja, hogy csak akkor hozhatjuk rendbe az országot, ha megtaláljuk a sok nehéz feladat megoldásában azt az egyensúlyt, ami létrehozhatja a gazdasági fejlõdést.
Vannak országok, amelyek az elmúlt évtizedekben gazdasági csodát hajtottak végre. Jelentõs tanulmányok születtek arról, hogy hogyan következett be ez a gazdasági csoda Koreában, Japánban, Szingapúrban és sok-sok más országban. Három dolgot lehet tudni, amirõl biztosak lehetünk, hogy ezekre az országokra jellemzõ volt. Azt tudhatjuk, hogy ezek az országok hosszú ideig kevesebbet fogyasztottak, mint amennyit jövedelemtermelési lehetõségük megteremtett. Tudhatjuk azt, hogy ezeknek az országoknak a nemzeti valutája hosszú ideig le volt értékelve és ezzel egy hallatlanul nagy exportösztönzés és importhelyettesítési ösztönzés alakult ki, ami közvetlenül az állampolgárok szempontjából nem volt elõnyös, csak hosszú távon hozta meg a hasznát. Tudjuk azt, hogy éppen ezek miatt a kedvezõ feltételek miatt ezek az országok vonzóerõt jelentettek a külföldi befektetõk számára is és ide beözönlött a külföldi tõke.
Ezek nélkül nem lehet rendet teremteni Magyarországon sem és ezen feltételek egyike sem áll ma fent. Olyan költségvetést kell létrehoznunk, amely elõsegíti ezeknek a feltételeknek a kialakítását. Az a vita, hogy milyen mértékben kell a neoklasszikus piacelmélet alapján gazdálkodni vagy milyen mértékben kell azt revízió alá venni és erõsebb állami beavatkozásokkal felhasználni a mozgásteret, ez olyan vita, amelyet nem dönthetünk el. A sikeres országok tapasztalatai nem adnak egyértelmû választ arra, hogy pontosan hogy kell eljárni. Ebben csak arra szólíthatjuk fel a kormányt, a parlamentet, a szakembereket, hogy próbáljanak tudásuk legjavával egy kombinációt kialakítani, amivel azért ez lehetségessé válik.
Arra kérem önöket, hogy ezen alapvetõ gondolatok jegyében vitatkozzanak a költségvetésrõl és keressenek konstruktív megoldást; necsak mi itt, a parlamentben, necsak a kormánypártok, a kormánypárton belüli frakciók vitáiban, a kormánypárt és az ellenzék vitáiban, hanem a társadalom egyéb területén is. Ha nem tudjuk a szükséges restriktív intézkedésekhez a társadalom támogatását megkapni és az egy bérnövekedési spirálban fog megnyilvánulni, akkor nem értünk el semmit. Meg kell tudnunk állapodni a nyílt beszéd alapján...