BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Asszony! Három kérdésrõl szeretnék röviden beszélni: a költségvetés mögött álló gazdaságpolitika természetérõl, a költségvetés néhány kulcsfontosságú számának megalapozottságáról, valamint a választási ígéretek és a költségvetés viszonyáról.
Azt mondotta elsõként a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka, Kádár Béla, majd ma Torgyán József, hogy ez egy deficit-költségvetés. Igazuk van. Csakhogy a költségvetést ez a kormány nyújtotta be, a deficitet pedig az elõzõ kormánytól örökölte. (Derültség.) A kérdés az, hogy ha már így alakult, akkor milyen gazdaságpolitikával lehet kezelni ezt az öröklött helyzetet. Errõl folyik a vita a kormánykoalíció és - egyebek mellett - a Magyar Demokrata Fórum szónokai között. Vajon korlátozó vagy elengedõ gazdaságpolitikával kell- e kezelni ezt a helyzetet?
Kádár Béla értetlenkedett tegnap: miért beszél a kormánykoalíció torz növekedésrõl az elmúlt másfél év fejleményei kapcsán? Mint ellenzéki vezérszónok nem értette azt, amit mint közgazdász bizonyára jól ért. Egészséges az a növekedés, amely jólétet, növekvõ exportképességet, gazdasági erõt produkál, és beteg az a növekedés, amely adósságot, inflációs feszültséget, a vásárlóerõ elértéktelenedését produkálja. Márpedig a mi esetünkben most ismét - nem elõször - ilyen növekedés következett be az elmúlt rövid idõszakban. Kádár Béla itt elismerte azt, hogy úgymond változott a kormány megalakulása óta a kormánypártok gazdaságpolitikai helyzetértékelése. Én ugyan ezt nem érzékeltem, de nem ez a gond: nem tudom viszonozni ezt az elismerést. Nem tudom viszonozni azt, hogy azóta, hogy 1992 tavaszán az MDF gazdaságpolitikusai azt mondták, túl vagyunk a stabilizáción, itt a növekedés ideje, ezt a téves helyzetértékelést és téves gazdaságpolitikai elképzelést az elmúlt két és fél év után - azt követõen, hogy két év alatt egy közel 7 milliárdos fizetésimérleg-hiányt halmoz fel a magyar gazdaság, és soha nem látott méreteket ölt a költségvetési deficit -, ez után sem képesek ezt a téves helyzetértékelést módosítani.
Látnunk kell, hogy Magyarország három évtizede olyan helyzettel küszködik, amikor a növekedés beindulása újra meg újra a gazdasági egyensúly romlásával, eladósodással, inflációs veszéllyel jár. Azt mondta tegnap Kádár Béla, hogy nem érti, miért próbálunk keresletkorlátozással segíteni ezen a helyzeten, hiszen a magyar gazdaság már nem szocialista tervgazdaság: itt már lassan túlsúlyra jut a magántulajdon, tehát nem indokolt azokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a tervgazdaságban alkalmaztunk.
Arra szeretném Kádár Bélát emlékeztetni - amit közgazdászként õ is nagyon jól tud -, hogy egy olyan "szocialista tervgazdaság", mint mondjuk az ötvenes- hatvanas-hetvenes évek Angliája, ugyanezzel vagy legalábbis nagyon hasonló problémával küszködött évtizedeken keresztül, azzal, hogy a növekedés beindulása azonnal a külkereskedelmi mérleg romlásához, az eladósodás veszélyéhez vezetett, ezért is hívják ezt "stop-go" ciklusnak angolul, és nem "igyi-sztoj" ciklusnak oroszul... (Derültség.)..., mert ez nemcsak a tervgazdaságban fordulhat elõ, hanem minden olyan nyitott gazdaságban - importtól, külkereskedelemtõl függõ gazdaságban -, ahol súlyos versenyképességi problémák vannak. Ilyen volt a hatvanas-hetvenes évek Angliája, egészen addig, amíg - történetesen konzervatív kormány idején - mélyreható strukturális átalakulásra nem került sor. És ilyen a mai magyar gazdaság is, ahol a konzervatív kormány nem volt képes ezeket a strukturális változásokat elindítani, így ez a szocialista-liberális koalícióra marad.
Vajon kínálatösztönzõ vagy keresletkorlátozó gazdaságpolitikával lehet ezen a helyzeten segíteni? Úgy szembeállítani ezt a két dolgot, mint ahogy Kádár Béla ezt tegnap tette, annyi, mint ha azt a kérdést tennénk föl, hogy gázzal vagy fékkel kell-e az autót vezetni. Nyilvánvaló, hogy mind a kettõvel. Természetes, hogy hosszú távon csak a kínálat korszerûsítése, szerkezeti átalakulása, versenyképessé tétele jelenthet megoldást, de ahhoz, hogy erre legyen idõnk-módunk, rövid távon a féket is kell használni - mint az autóban - , a keresletkorlátozásra is szükség van ahhoz, hogy ne bomoljon meg teljesen a magyar gazdaság egyensúlya, hogy ne kényszerüljön olyan súlyos beavatkozásra a gazdaságpolitika, ami néhány évre ellehetetleníti a nyugodt, normális kínálatösztönzõ intézkedéseket.
A kormány gazdasági programja - és ennek megfelelõen a költségvetés is - tartalmazza azokat a kínálatkorszerûsítõ, kínálatot ösztönzõ lépéseket - a privatizációt, az exportösztönzést, a vállalkozástámogatást, a beruházásélénkítést -, amelyeket az elõzõ kormány is megígért, de nem volt képes megvalósítani. Bízom benne, hogy ez a kormány meg is tudja valósítani. Miután tudom, hogy ez is benne van a kormány gazdaságpolitikájában - és ezt önök is tudják, hiszen a kormányprogram tartalmazza -, ezért tudok egyetérteni azokkal a keresletkorlátozó, fékezõ lépésekkel is, amelyeket az idei költségvetés tartalmaz, és amelyet ezért támogatni lehet.
A második kérdés, amivel fogalkoznék, hogy megalapozottak-e a költségvetés kulcsszámai, megalapozottak-e a 20 százaléknál nem magasabb inflációra, a 280 milliárd forintot nem meghaladó deficitre, a 2-2,5 milliárdos fizetésimérleg- hiányra és - amirõl a legtöbb vita folyik - a 150 milliárdos privatizációs bevételre vonatkozó számok. Vagyis: megalapozott-e az, hogy jelentõsen csökkenjen a fizetésimérleg-deficit, javuljon, csökkenjen a költségvetési deficit és megalapozott-e ez a privatizációs bevételre vonatkozó szám?
Azt kell mondanom, hogy ezek a költségvetési kulcsszámok feltételesen megalapozottak. Mit értek ezen? Azt a deficitcsökkentõ, keresletkorlátozó politikát, amit a költségvetés és a kormány gazdaságpolitikája tartalmaz, elvileg többféle eszközzel lehet elérni. Elérhetõ ez diktatórikus eszközökkel, amit ebben a Házban mindenki elvet - és ebben egyetértünk. Elérhetõ ez egy nagyon kellemetlen módon, egy olyan bér-árspirállal, ahol az elszabaduló infláció értékeli le a pénzben megjelenõ keresletet - ez az, amit szintén szeretnénk elkerülni.
A koalíciós kormány a maga elképzeléseiben egy harmadik utat választott a kormányprogramban, azt, amit társadalmi-gazdasági megállapodásnak neveznek: amikor megpróbál a kormány konszenzusra jutni a szociális partnerekkel abban, hogy hogyan osszuk el a terheket. Mert azt megmondtuk a koalíciós megállapodás megkötésekor, hogy most, a kormányzati ciklus elsõ évében legalábbis - talán még a másodikban is - elosztani csak a mínuszokat lehet. Errõl szól a társadalmi-gazdasági megállapodás, ha megkötik.
(11.10)
Ez azt jelenti, hogy a szociális partnereknek meg kell állapodniuk a jövedelmek, a bérek önkéntes korlátozásában. Meg kell állapodniuk a szociális partnereknek abban, hogy a költségvetési szféra, a közszolgáltató szféra költségeinek növekedését egy egyensúlyi problémákkal küzdõ gazdaságban hogyan lehet megállítani, sõt bizonyos körben hogyan lehet korlátozni ezeket az állami kiadásokat. Még azt is hozzá kell tennem: abban bíztunk, hogy ez a megállapodás októberben létrejön - ezt mondja a kormányprogram -, hogy a költségvetési vita már ennek talaján folyhasson.
Valamennyien tudjuk, hogy ez nem történt meg. Nem történt meg, hiszen a versenyszféra szakszervezetei leszögezték, hogy országos bérmegállapodásról ne is legyen szó, a közszolgálati szakszervezetek pedig leszögezték azt, hogy a maguk részérõl egyáltalán nem tartják indokoltnak a közszolgálati szféra állami kiadásainak korlátozását. Ilyen módon persze társadalmi-gazdasági megállapodás nem jöhet létre.
Feltehetjük a kérdést: a kormány hibát követett-e el, amikor társadalmi- gazdasági megállapodást akar kötni? Tévedett-e a helyzet megítélésében? Ma még ebben véglegesen nem tudunk ítélkezni, de lehet, hogy tévedett. Azt gondolom, hogy tévedett, amikor túlbecsülte a szakszervezetek erejét. Nem félreértés, amit mondok! Túlbecsülte! Ugyanis az erõs szakszervezet, az a szakszervezet, amelynek vezetõi tudják, hogy a tagság megbízik bennük, tud kompromisszumot kötni, nem fél attól, hogy reális kompromisszumot kössön a munkáltatókkal és a kormánnyal. A gyenge szakszervezet, a gyenge szakszervezet vezetõi azonban erre nem tudják rászánni magukat, mert attól félnek, hogy bármilyen kompromisszumot kötnek, a tagság nem fog tovább bízni bennük. Majd meg fogjuk látni a következõ hónapokban, hogy milyen bizonyítványt állítanak ki önmagukról a szociális partnerek. Lehetséges, hogy gyengének fognak bizonyulni, és ez megnehezíti a költségvetés kulcsszámainak teljesülését.
A másik kulcsszám, amirõl még beszélnék, a privatizációs bevételek kérdése. Ez a 150 milliárdos privatizációs bevétel akkor valósulhat meg, ha a 150 milliárdos privatizációs bevétel a helyes privatizációs politika kedvezõ mellékhatása lesz, nem a célja. Milyen privatizációs politikáról beszélek? Olyan privatizációs politikáról, amelynek célja az, hogy az egykori, válságban lévõ állami vállalatok mielõtt olyan tulajdonos kezébe kerüljenek, akinek tõkéje van, aki képes ezeknek a vállalatoknak a korszerûsítésére, megújítására, a munkahelyek stabilizálására és bõvítésére. Ez csak olyan tulajdonos lehet, akinek pénze, tõkéje van. Ezért állítja a kormány a privatizációs politika középpontjába a készpénzes és tõkeemeléses privatizációt. Errõl szól a kormány privatizációs politikája, a már kezünkben levõ privatizációs törvény és privatizációs stratégia tervezete.
Nem magától értedõdõ, hogy a kormány valóban ilyen privatizációs politikát folytasson, hiszen tudunk példát arra, hogy a privatizációt politikai- ideológiai szempontoknak rendelik alá. Jelentõs mértékben ez történt az elmúlt négy évben - nem teljesen, jelentõs mértékben -, amikor a kárpótlásnak, vagy késõbb a választásoknak, a kedvezményes részvényvásárlási programnak rendelték alá a privatizációt azzal a politikai céllal, hogy részvénymorzsákkal kárpótolják az embereket azért, hogy a nemzeti tortából nem jut annyi, amennyit remélnének maguknak bérben, fizetésben, jövedelemben.
De nem a jobboldali kormánykoalíció monopóliuma az, hogy a privatizációt politikai-ideológiai megfontolásoknak rendelje alá. Van ilyen veszély a másik oldalon is, van ilyen veszély - mint ezt tudjuk - a munkavállalói szervezetek, a szakszervezetek oldalán is, amelyek szintén olyan követeléseket fogalmaznak meg és olyan talajról utasítják el a kormány privatizációs törvénytervezetét, amely ellenzi a készpénzes privatizációt. Ezzel sajátos, a Ház egészén keresztül ívelõ koalíció látszik kialakulni a kormány privatizációs elképzeléseivel szemben.
Ha ezek a törekvések jutnak érvényre, ha az lesz a privatizáció modellje, amit Petrenkó János alkalmazott Ózdon, hogy bért nem tud fizetni, a munkahelyek elvesznek, de részvényessé teszi a munkásait, akkor valóban irreális a 150 milliárdos privatizációs bevétel. Ha megvalósul a kormány privatizációs politikája, amely a kormányprogramban és a privatizációs törvénytervezetben szerepel, akkor látok rá esélyt. Ez a kérdés!
Végül röviden a választási ígéretek és a költségvetés viszonyáról szeretnék beszélni, miután a Fidesz vezérszónoka tegnapi vezérszónoklatában felvetette ezt a kérdést. Azért izgat engem ez a kérdés, mert a választásokat megelõzõ másfél évben én voltam a szabaddemokraták programkészítésének felelõse, és az volt a fõ feladatom, hogy csak olyasmi kerüljön be a szabaddemokraták választási ígéreteibe, ami teljesíthetõ. El kell mondanom, hogy amikor például két évvel ezelõtt leültem Szolnoki Andreával az egészségügyi programunkról, Horn Gáborral az oktatási programunkról, Mécs Imrével a honvédelmi programunkról beszélni, akkor az volt az elsõ mondat, amit leszögeztünk, hogy a ciklusnak legalábbis az elsõ éveiben több pénz nem lesz, az elsõ évben talán még kevesebb is. Ezt a Szabad Demokraták Szövetségénél a programkészítõ munkában mindenki szomorúan, kelletlenül, de elfogadta. Ha bárki fellapozza a szabaddemokraták programját, ha végighallgatta azt, hogy mit ígértünk a választások elõtt, abban sem reálbér-növekedést, sem a nyugdíjak reálértékének emelkedését, sem az önkormányzati normatívák emelkedését nem fogja megtalálni.
Amit talál, az egy olyan gazdaságpolitikai irányváltás, amelyik megalapozza a késõbbi növekedést egy gyors stabilizáció után. Amit a programunkban talál a költségvetés összefüggésében, az adócsökkentés, elsõsorban beruházási célú adócsökkentés, ami benne van ebben a költségvetésben és az adótörvényekben is, a társasági adó felére való csökkentése. Amit az ígéreteinkben talál, az valamivel szociálisabb adópolitika, ami benne van ebben a költségvetésben, amit talál, az a beruházások élénkítése, ami benne van ebben a költségvetésben és sorolhatnám tovább.
A Szabad Demokraták Szövetsége az országgyûlési választások elõtt nem csapta be a választókat és a jövõben sem fogja becsapni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)