BURÁNY SÁNDOR (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Tekintettel arra, hogy a költségvetési vitában immár másodszor került szóba az MSZP tavaly augusztusi fizetett hirdetése, engedjék meg, hogy röviden reagáljak Pokorni Zoltán felvetéseire.
Mint ismeretes, tavaly nyáron egy tézisgyûjtemény látott napvilágot, azzal a felhívással, hogy ehhez kérjük a választópolgárok észrevételeit, abból a célból, hogy a majdani választási programunkat megalkossuk. Ebben a tézisgyûjteményben valóban szerepeltek azok a megállapítások, amelyeket tegnap Szájer József képviselõtársam joggal kifogásolt. De talán emlékeznek arra is, hogy a választópolgárok részérõl és az MSZP-n belülrõl is érkeztek ehhez a fizetett hirdetéshez észrevételek. Jómagam a választmány tagjaként öt vagy hat változatban tárgyaltam meg a gazdaságpolitikai program-fejezetet, és végül egy hosszú, többhónapos vita után került sor arra a kongresszusra, amely elfogadta azt a választási programunkat, amely úgymond tartalmazza választási ígéreteinket.
Megértem, hogy a Fidesz szakértõinek egy oldal fizetett hirdetés feldolgozása könnyebb, mint egy 200 oldalas választási programé, de arra kérem õket a vita korrektsége kedvéért, hogy amikor a jövõben ígéreteinket számonkérik rajtunk, akkor errõl a körülbelül 200 oldalas választási programról, és ne a napirendrõl lekerült fizetett hirdetésrõl beszéljenek. Ez volt az elsõ megjegyzésem. (Taps a bal oldalon.)
A másik megjegyzésem pedig természetesen az, hogy miután nem szocialista, hanem szocialista-liberális kormány van pillanatnyilag Magyarországon, természetes, hogy a koalíciós elképzeléseket nem a pártok külön-külön meghirdetett választási programjai, hanem az elfogadott kormányprogram képviseli.
Ezek után rátérnék tulajdonképpeni mondanivalómra. Körülbelül két percben reagáltam, úgyhogy az eddig elhangzottakat tekintsék egy kétperces hozzászólásnak.
Tekintettel az idõ szûkösségére, három dologgal szeretnék röviden foglalkozni a költségvetés kapcsán, ezek pedig: a növekedés, a gazdasági egyensúly és a szociálpolitika összefüggés rendszere.
A költségvetési vitában eddig úgy tûnt, hogy a nagy vita elsõsorban a növekedés hívei és a növekedés ellenzõi között van. Nos, én ezt egy kicsit árnyaltabban látom. Úgy vélem, elsõsorban abban van nagy véleménykülönbség, hogy a vita egyik oldalán állók néhány makrogazdasági mutató kedvezõ változásából kiindulva mindenekelõtt a rövid távú növekedést szeretnék favorizálni, míg a kormánypárti oldalon állók úgy gondolják, hogy csakis olyan gazdasági növekedés támogatható, amely minden elemében kiegyensúlyozott, nem egyik vagy másik makrogazdasági mutatóban, hanem valamennyi makrogazdasági mutatóban és ezek összefüggésében.
Én is idézni fogom az MDF vezérszónoka, Kádár Béla tegnapi hozzászólásának három kijelentését, és elõrebocsátom, hogy ebbõl másféllel egyet fogok érteni. Az elsõ, amit idézni szeretnék tõle: õ az 1994-es várható mutatószámok közül megemlítette, hogy a GDP mintegy 3 százalékos, az ipar 8 százalékos, valamint az export 15 százalékos növekedésére lehet számítani. Amennyiben ezek a számok helytállók - és úgy néz ki, hogy ebben hihetünk -, ez az a fél igazság, amiben egyetértek vele.
A másik felét viszont szeretném hozzátenni. Tudniillik nem lehet eltekinteni sem a belföldi felhasználástól, sem az importtól. Ha az 1994. évi várható adatokat nézzük, láthatjuk, hogy a GDP 3 százalékos növekedésével szemben a belföldi felhasználás is körülbelül 3-4 százalékkal fog növekedni, és várhatóan az import is körülbelül annyival növekszik, mint az export. Ha ehhez hozzátesszük az 1993-as adatokat - hiszen a gazdaságpolitika és az életünk nem egy-egy évbõl, hanem évek láncolatából áll -, akkor a kép sokkal kedvezõtlenebb. 1993-ban ugyanis a GDP 2,3 százalékkal csökkent, miközben a belföldi felhasználás 7 százalékkal nõtt; az export 13 és fél százalékkal esett vissza az elõzõ évihez képest, és mindezt az import 11,6 százalékos növekedése kísérte. Gondolom, ilyen feltételek mellett nem beszélhetünk egy konzisztens egyensúlyról.
Mi ennek az egyensúlyi romlásnak a drámai következménye? Két elemét szeretném kiemelni: az egyik a folyó fizetési mérleg drasztikus hiánya, ami 1993-ban az elõzõ évekhez képest - ahol szerény aktívumot könyvelhettünk el - drámai módon visszaesett és mintegy 3,4 milliárd dollárra rúgott, de az ez évi számok tekintetében sem jobb a helyzet.
Ami legalább ennyire fontos, az adósságszolgálat az exportbevételek több mint felét elvitte 1993-ban. Mit jelent ez, kedves képviselõtársaim? Durván azt, hogy minden exportból befolyó forintból egy forintot kifizetünk importra, s további 50 fillért az adósságszolgálati terhek enyhítésére fordítunk.
(11.40)
Egy forint bevételbõl tartósan 1,50-et kiadni egy darabig lehet, de nem a végtelenségig.
És ha már Bauer Tamás képviselõtársam az elõbb az autó példáját hozta fel, ezt én is hadd fejeljem meg egy további példával: lehet persze fék nélkül nyomni a gázt, de elõbb vagy utóbb elfogy a benzin. És ha a kútnál nincs pénzünk tankolásra, akkor teljesen mindegy, hogy a kútig araszolva érkeztünk-e el, vagy pedig 160 km/órás sebességgel, és tökéletesen mindegy, hogy Trabanttal vagy Rolls-Royce-szal utaztunk. További elõrehaladásra ugyanis nem lesz lehetõség.
Nos, a fõ problémát a folyó fizetési mérleg hiányában látom. Ez magyarázza, hogy az importot valamilyen módon korlátozni kell. Tudniillik persze, szeretnénk mi is, ha az exportok növekednének, de ezek önmaguktól nem nõnek. Ha a magyar gazdaság és a vállalatok teljesítõképessége, versenyképessége olyan, amilyen, akkor az export növekedését egyedül valamiféle hetvenes évekbeli módszerekkel, exporttámogatások rendszerével lehetne növelni. Ez egyrészt nem eredményezne hosszú távú megoldást, másrészt pedig az adófizetõk pénzébõl kellene megfinanszírozni. Ez tehát nem járható út.
Amennyiben a piacgazdaságból kijövõ exportnövekedés nem fedezi az importbevételeket, akkor világos, hogy piackomform eszközökkel valamilyen módon az importot korlátozni kell.
Nos, a Szocialista Párt úgy gondolja, hogy nem egy-egy mutatóban kell produkálnunk növekedést, hanem kiegyensúlyozott gazdasági mutatórendszerben kell megteremteni a tartós - nem egy-két évre szóló - növekedés feltételrendszerét. És erre még ilyen szûkös források mellett is talált a költségvetés tervezete s a hozzá kapcsolódó adótörvények lehetõséget.
Egyet szeretnék ebbõl kiemelni: a társasági adót és a felhalmozást. Mint tudják képviselõtársaim, a versenyképességet a mûszaki fejlesztés alapvetõen befolyásolni tudja. A mûszaki fejlesztéshez beruházásokra és ehhez felhalmozásra van szükségünk. Ebben ez a költségvetési törvény és a hozzá kapcsolódó társasági adótörvény is nyújt kedvezményeket. Míg 1994-ben a nettó jövedelem 36 százaléka ment el társasági adóba és 64 százaléka maradt vállalkozásban, a tervek szerint 1995-ben ez az arány megváltozik. Amennyiben a vállalkozásban marad ez a jövedelem és felhalmozásra, beruházásra fordítják, akkor a társasági adó 18 százalékra csökken, a vállalkozásban maradt nettó jövedelem pedig 82 százalékra nõ. Amennyiben az osztalékot figyelembe vesszük, még ez is kedvezõbb a '94. évihez képest. Ebben az esetben ugyanis a vállalkozás társasági adóba körülbelül 34 százalékot fizet és 66 százalék marad a vállalkozásban. Ezek azok az elemek, amelyek szûkös források mellett is valamelyest biztosítják, hogy a gazdaság növekedési feltételeit megteremtsük.
Végül, de nem utolsósorban, szeretnék a szociálpolitikáról szólni. Mindnyájan, akik ebben a teremben ülünk, úgy érezzük, hogy a költségvetés benyújtása kapcsán fáj valami. Kinek az oktatáspolitika, nekem a szociálpolitika. Szeretném ezzel kapcsolatban szintén Kádár Bélát, az MDF tegnapi vezérszónokát idézni. Feltette a szónoki kérdést: hová lettél, szociális piacgazdaság? Szeretném kérdezni, kedves képviselõtársaim: hol volt ez a szociális piacgazdaság? Mikor volt Magyarországon szociális piacgazdaság? Mikor volt egyidejûleg szociális biztonság és piacgazdaság ebben az országban? Szociális biztonság persze valamelyest volt, mondjuk a hatvanas-hevenes években. Akkor viszont nem volt piacgazdaság, s az elõzõ rendszert nemcsak ezért utáltuk. Az elmúlt négy évben kezd kialakulni a piacgazdaság, de nem feltétlenül ezért szeretjük. Szociális biztonságról pedig immár nem beszélhetünk.
Természetesen pontosan tudom, hogy a szociális piacgazdaság a szó eredeti értelmében nem egy kormányzati ciklus feladata ma Magyarországon, és ezt nem is kérem számon az MDF vezérszónokától. Én mindössze azt szeretném kérni az MDF szónokaitól: ne tegyenek úgy, mintha õk létrehozták volna a szociális piacgazdaságot az elmúlt négy évben, és most a szocialista-liberális kormány szétverné azt.
Persze nem ez a legfontosabb kérdés, hogy a retorikában hogyan vágunk vissza egymásnak. Az a legfontosabb kérdés, mi történik igazából a szociálpolitikával. Itt pedig szembe kell néznünk két problémával. Az elmúlt évtizedekben a szociálpolitikai kiadásokra egyre újabb és újabb címen rakódtak rá újabb kiadások. S a végére kialakult egy olyan szituáció, amelyben az állam megpróbált minden szinten szinte mindenkirõl gondoskodni valamilyen módon. Ez az állapot nem volt tovább tartható. Erre utaltak már képviselõtársaim. Ezt részben szintén az adósságállomány felduzzadásával finanszírozták meg a hetvenes-nyolcvanas évek kormányai.
De nemcsak ezért nem tartható fenn tovább ez a fajta szociálpolitika. Azért sem, mert a hatvanas-hetvenes évekkel szemben a vagyoni különbségek ma Magyarországon sokkal jelentõsebbek. Jelentõs vagyoni differenciálódás ment végbe az országban. Én is idézek egy költõt: "aki szegény, az a legszegényebb". S hozzáteszem kicsit profánul: akinek pedig vagyon, annak pedig nagyon. Ilyen körülmények között nem is indokolt fenntartani egy olyan szociálpolitikai rendszert, amely a társadalom valamennyi rétegérõl megpróbál valamilyen módon gondoskodni. Egyet tehetünk - és ezt meg is kell tennünk -: a legrászorultabb rétegekre kell annyi pénzt fordítani, hogy további lecsúszásukat megakadályozzuk.
Annál is inkákbb nem tehetünk mást, mert bármennyire szeretnének, a szocialisták sem tudnak több pénzt szétosztani, mint amennyi a kasszában van. Márpedig a szociálpolitikai kiadások az állami kiadások egyik legjelentõsebb tételét alkotják, és ilyen forráshiány mellett további bõvítésükre nincs lehetõség. Ezért fájó szívvel - nem azért, mert egyetértek vele, hanem, az egyensúlyi feltételek megteremtése miatt - úgy gondolom, rövid távon az ezzel járó feszültségeket vállalni kell.
Végezetül szeretném idézni Kádár Bélát immár harmadszor, s ez lesz az az idézet, melyben osztom aggodalmát, és mint ténymegállapítással, egyetértek vele. Az idézet így szól: Európa nem fog egyensúlyhiányos, stagnáló, vergõdõ gazdaságot befogadni. Ez az a mondat, amiben maradéktalanul egyetértek Kádár Béla tegnapi vezérszónoklatával, s ez az a mondat, amiért - bár fájó szívvel - ezt a költségvetést támogatom. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)