HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen Lányi Zsoltnak ezt a szép gesztust. Az az igazság, hogy cserébe nem tudom azt mondani, hogy egyetértek azzal, amit az adósságkezelésrõl mondott, e témában gondolom, a nálam sokkal jobban felkészült Békesi László pénzügyminiszter vagy más képviselõtársaim fognak néhány szót szólni.
A költségvetés általános vitájához hozzászólva elõször is arra szeretném figyelmeztetni magunkat, hogy ez a vita, ha nem is ilyen ügyrendi keretek között, de természetesen nemcsak ebben a Házban folyik, hanem folyik különbözõ munkahelyeken, folyik az utcán és folyik azoknak a körében is, akiket talán szerencsétlen szóval, de szociális partnereknek szoktak nevezni. Bár ez a szó feltehetõen nem Arany János tollára méltó, én mégis szeretném, ha ez a kifejezés, hogy "szociális partnerek" - ha nem is nyelvileg, de tartalmában - megtelne értelmes jelentéssel. Magyarán: lenne felelõs kormányzat, lennének felelõs munkavállalók és lennének felelõs munkaadók, akik valóban közösen munkálkodnak azért, hogy egy szociálisan igazságos és ugyanakkor hatékony piacgazdaság mûködjön Magyarországon. Ezt a költségvetést nem úgy szeretném tekinteni, mint egy éves, lezárt költségvetést, hanem mint egy olyan lépést, amely ehhez a szociális békéhez, ehhez a szociális piacgazdasághoz elvezetõ egyik lépcsõ.
Ilyen értelemben az idei költségvetést legalább itt, ebben az általános vitában együtt szeretném látni a kormány modernizációs programjával - amelyet megígértek, hogy tavasszal meg fogunk kapni -, azzal az államháztartási reformmal, amelyet sokat s hosszan emlegettek. Õszintén remélem, hogy ebben a parlamenti ciklusban elénk fog kerülni, és akkor elmondhatjuk azt, hogy ez a '95-ös költségvetés tulajdonképpen csak egy lépés azon a négyéves folyamaton belül, amelynek a célja mindenképpen egy szociálisan igazságos, ugyanakkor hatékony piacgazdaság megteremtése vagy - legyünk szerényebbek - megalapozása Magyarországon.
Szeretném felhívni kormánypárti és ellenzéki képviselõtársaim figyelmét, hogy a költségvetésrõl ilyen értelemben egyébként kétszer lesz szavazás; egyszer most decemberben - ennek vagyok olyan bátor, hogy megjósolom az eredményét, remélhetõleg el fogjuk fogadni ezt a költségvetést - és lesz egy másik szavazás 1998-ban, amikor a kormány négyéves mûködése fog mérlegre kerülni. Õszintén bízom benne - és ezt így remélem -, hogy a kormányzat annak tudatában terjeszti be ezt a költségvetést, hogy ez 1998-ban esélyt ad arra, hogy azok, akik méltók a folytatásra, azok folytathassák a kormányzást.
Az általános vitában a szociális partnerek közül én az egyik oldal, a munkavállalói oldal vélt és valós érdekeirõl szeretnék szólni, olyan pártonkívüli szocialista képviselõként, akit - nem tagadom - elsõsorban a szolidaritás eszménye hozott az MSZP mellé és ilyen módon hozott ebbe a Házba is. Nem elaltatni szeretném tehát a szakszervezetek éberségét, hanem azt szeretném elmondani itt és most, hogy meggyõzõdésem szerint miért kell a szakszervezeteknek, ha bizonyos módosítások után is, de elfogadniuk ezt a költségvetést.
Elõször is tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt a koalíciót elsõsorban és döntõen - utaltak erre ellenzéki oldalról is - a bérbõl és fizetésbõl élõk, a nyugdíjasok, a szociális gondoskodásban érdekeltek szavazták be a kormányzásba. Ezt a tényt nem szabad elfelejtenünk, de szerintem nem is felejti el sem az MSZP, sem az SZDSZ, amely egyébként - szemben rosszindulatú beállításokkal - szintén nem a nagytõkések pártja. Aki megnézi a szavazóbázisát, látja, hogy a bérbõl és fizetésbõl élõk az SZDSZ szavazói között is többségben vannak.
Tehát ha ez a két párt elfogadja ezt a keserûnek tûnõ költségvetést, akkor arra - ahogy a pénzügyminiszter úr már utalt rá - nyilvánvalóan oka van, nem az önsorsrontás és nem a politikai mazochizmus vezet minket arra, hogy ezt a keserû költségvetést elfogadjuk. Nyilvánvalóan úgy látjuk, hogy ilyen megszigorítások nélkül a magyar gazdaság lassan - megengedem -, de biztosan elsüllyedne az adósságtengerben. Ezért van szükség arra, hogy bizonyos megszorításokra sor kerüljön.
Ugyanakkor nagyon szeretném hangsúlyozni - és talán bizonyos módosításokat a magam személyében ezért fogok támogatni -, hogy ez a szigor nem sértheti bizonyos alapvetõ társadalmi érdekek elementáris érdekeit, nem roncsolhatja szét teljesen a magyar kultúrát, a magyar oktatásügyet, az egészségügyet és a szociális rendszert. Sok biztosíték van a költségvetésben, hogy ez a teljes elroncsolás ne történjék meg, de néhány biztosítékot esetleg még hozzátehetünk.
A másik a társadalmi-gazdasági megállapodás témája, amelyre több utalás elhangzott. Én nem adnám fel ennek a társadalmi- gazdasági megállapodásnak az esélyét, de két részre osztanám a kérdést. Az egyik a rövid távú pénzügyi keretszámok, amelyeken lehet és kell vitatkozni és az is elképzelhetõ, hogy ezekben a hetekben nem történik megállapodás ezekben a keretszámokban. Azt hiszem azonban, hogy a társadalmi-gazdasági megállapodásnak - nevébõl következõen - van egy másik értelme is: egy hosszabb távú szociális megállapodás, egy kölcsönös bizalom a kormányzat és a szociális partnerek között. Ebben nemcsak és nem kizárólag pénzügyi keretszámoknak kell szerepelnie. Szerepelnie kell annak is, hogyan lehet biztosítani a munkavállalók jogait a munkahelyeken, akár úgy is, hogy a munka törvénykönyvét átgondoltan és felelõsen módosítani kell; megerõsítve a szakszervezetek jogait a munkahelyeken, folytatni a munkavállalói tulajdonlás részprogramját - hangsúlyozom, részprogramját -, vagyis a rövid távú bér- és adópolitikai intézkedések mellett nagy szükség van arra, hogy a szociális partnerség intézményei megszilárduljanak, nem egy-két hét alatt, hanem a négyéves cikluson belül. Õszintén remélem, hogy a költségvetési viták hevén túljutva, a kormányzat és a szakszervezetek folytatni fogják a tárgyalásokat, külön tudják választani az idei költségvetés keretszámait és azt a négyéves vagy még hosszabb távú programot, amelyben meg kell egymással állapodniuk, mindannyiunk érdekében.
Bogár László MDF-es kollégám nagyon érdekes interjút adott a Népszabadságban, amelyben azt mondta, hogy tulajdonképpen az MDF-kormány a taxisblokád után egyfajta kvázi szociáldemokrata programot valósított meg, mert minden év végén az ÉT-megállapodásokon végül is engedett a munkavállalói szakszervezeti követeléseknek.
(12.50)
Én mint lélekben igazi szociáldemokrata - legalábbis szeretném annak tartani magam - azt hiszem, hogy az igazi szociáldemokrata program nem azt jelenti, hogy az év végén sztrájkfenyegetésekkel kicsikarunk bizonyos engedményeket, amelyek átgondolatlanok, amelyek nem következnek a gazdasági programból, a költségvetés logikájából. Az a szociáldemokrata politika, amelyet jobb reményeim szerint a Magyar Szocialista Párt folytat, az intézményeiben, törvényeiben megvalósuló szociális piacgazdaságra épül, és nem az utolsó pillanatban kicsikart engedmények áttekinthetetlen hálózatára, amelyet - meg kell mondani - nemcsak az elmúlt négy évben láthattunk, hanem elõtte is. Ilyen értelemben tehát egy folyamatosság volt ez a nem igazán szociáldemokrata, inkább kvázi-szociáldemokrata, pánikengedményeket követõ politizálás.
Azt hiszem, a szakszervezeteknek ugyanígy döntésre kell jutniuk abban, hogy elválasszák egymástól az általános munkavállalói érdekeket, és bizonyos szakmák még oly jogos részérdekeit, részköveteléseit. A 80-85 százaléknyi bérbõl és fizetésbõl, nyugdíjból és járadékból élõ többség érdekeit minden szakszervezetnek hangsúlyozottan képviselnie kell, és amikor ezt teszi, akkor a dolgát teszi és helyesen teszi. Ha például a vállalkozó réteg - amely nyilvánvalóan minden társadalomban, így a magyar társadalomban is kisebbségben van - további adókedvezményeket kap, akkor a szakszervezetnek ezeket az adókedvezményeket idõlegesen el kell fogadnia, de ugyanakkor politikailag rá kell kérdeznie, és a kormányzatnak válaszolnia kell tudni arra a kérdésre, hogy miért vannak ezek a kedvezmények, a vállalkozói szféra miért részesül bizonyos ideig kedvezményben a munkavállalói szférával szemben, meddig tartanak ezek a kedvezmények és mi ennek a hosszú távú társadalmi haszna, mit profitálnak ebbõl hosszú távon a munkavállalók. Azt hiszem, nagyon fontos, hogy errõl nyíltan beszéljünk és ez elhangozzék a vitában. Magyarán: a megszorítások után ott legyen emberileg belátható idõtávlaton belül annak a hozadéka a munkavállalói többség számára.
A II. Vatikáni Zsinat egyik konstitúciója egyébként azt hangsúlyozza, hogy a beruházásoknak munkahelyek megteremtésére kell irányulniuk. Ezt én talán azzal egészíteném ki, hogy elsõsorban munkahelyek megteremtésére kell irányulniuk. Így, gondolom, e Házban sokan - és nemcsak a szocialisták padsoraiban - egyetértünk ezzel a gondolattal.
A költségvetési szféra gondjairól hallunk a legtöbbet, természetesen elsõsorban és döntõen a pedagógusok és a vasutasok helyzetérõl. Azt hiszem, itt két dolgot kell kölcsönös jóindulattal és bizalommal tudomásul venni kormányzatnak és szakszervezetnek. Az egyik az, hogy ez a szféra közel egymilliós létszámával valóban túlméretezett a piacgazdaság viszonyaihoz képest. Másrészt viszont az, hogy a szükséges csökkentések nem történhetnek embertelen, rapid, a munkavállalói alapjogokat súlyosan sértõ módon.
Beszélni kell az átképzésrõl, és természetesen nemcsak beszélni kell, hanem - költségvetésrõl lévén szó - az átképzés anyagi feltételeit is meg kell teremteni, meg kell teremteni az anyagi eszközeit annak, hogy a költségvetési szférából a versenyszférába átmenõ munkavállalók alkalmazói adókedvezményeket kapjanak, meg kell oldani azt, hogy emberséges módon és ne hetek alatt, kapkodva történjék ennek a szférának a karcsúsítása. Együtt kell dönteni, amelyekhez a szakszervezet és a kormány között tárgyalások kellenek.
Azt hiszem - és ellenzéki újságíróként ugyanezt képviseltem, mint most kormánypárti képviselõként -, hogy a sztrájk egy olyan fegyver, amely nagyon jó, ha kézben van, de amikor használni kezdjük, könnyen kétélûnek bizonyulhat, ezért megfontolásra inteném mind a szakszervezeteket, mind természetesen a kormányzatot is.
Azt hiszem, hogy a költségvetési szférában a legkülönbözõbb helyeken, de elsõsorban a pedagógusoknál, a vasutasoknál, de másutt is nagy szükség van arra, hogy a szakszervezetek, az érintett minisztériumok és az érintett önkormányzatok között a költségvetéssel párhuzamosan együttgondolkodás alakuljon ki, ne történjenek olyan hirtelen lépések, amelyeket aztán mindkét fél megbán.
Ha nem bántom meg a szakszervezeteket, akkor utalnék arra, hogy Angliában általában a munkáspárti kormányzat alatt voltak a legkeményebb sztrájkharcok, így bukott meg az utolsó munkáspárti kormány, aminek következtében aztán Thatcher asszony bevezette a majdnem szakszervezetmentes politizálást, amit sem magunknak, szocialistáknak, sem a szakszervezeteknek nem kívánok.
Magyarán, azt hiszem, hogy mindkét oldalon, és természetesen a harmadik oldalon, a munkaadói oldalon is - õk többé-kevésbé elégedettek a költségvetéssel, õk tudják, miért -, tehát mindkét oldalon, a kormányzat és a munkavállalók oldalán türelemre lenne szükség. E türelem természetesen a társadalom minden fontos szektorától elvárható. Ahogy az ellenzéki pártok ebben a költségvetési vitában megnyilvánultak, az azt jelzi, hogy természetesen nem támogatják a költségvetést - miért is tennék? -, de az elmúlt hónapok heves vitáihoz képest valamifajta türelem és konstruktivitás kezd kibontakozni, amit nagyon hasznosnak tartok. Az egyházak részérõl - úgy is, mint az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja - tapasztaltam a türelmet, amikor az egyházak vezetõivel a keretszámokról tárgyaltunk.
Ezzel együtt úgy érzem - és ebbõl módosító indítvány is fog születni -, hogy bizonyos, nagyon szerény támogatásnövelés, illetve támogatásátcsoportosítás indokolt lesz, és magam ezen dolgozni is fogok. A szakszervezetektõl azt kérném - amennyiben a magam részérõl ezt kérhetem -, hogy ne adják fel elveiket, de ugyanakkor ne is lovalják bele magukat olyan, egymást erõsítõ indulatokba, amelyek sok jót nem hoznak az országnak.
A Szabad Demokraták Szövetségétõl azt szeretném kérni, lássák be, hogy miniszteri tárcáikat annak a másfél millió embernek is köszönhetik, akik annak idején az MSZOSZ-re szavaztak, azoknak is köszönhetik, akik a pedagógus szakszervezeteket támogatták, azoknak a szavazóknak is köszönhetik, akik bejuttatták azokat a szocialista szakszervezeti képviselõket ebbe a Házba, akik jelenlétének nem mindig örülnek. Egyébként azt hiszem, ha a szakszervezeti vezetõk itt vannak a képviselõk között, itt ülnek a bizottságokban, többek között a költségvetési bizottságban, akkor az az indulat, amit nem tartok kívánatosnak, a részükrõl eleve mérséklõdni fog, mert látják azt, hogy a költségvetés hogyan, miképp születik meg.
A szocialista képviselõktõl pedig azt kérem - amit én a magam nevében megígérek -, hogy szavazzák meg a költségvetést, abban a reményben, hogy Felipe González spanyol szocialistáihoz hasonlóan a szociáldemokrata jövõt szavazzuk meg. Köszönöm figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)