DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Úgy érzem, hogy Lányi képviselõtársam gesztusa nem annyira az MSZP- képviselõnek, hanem nekem adta meg a lehetõséget, hogy szólhatok. Ezt megpróbálom azzal honorálni, és az elnök asszonynak is, hogy inkább vállalom a felolvasás kockázatát, ezáltal egyben a tömörítés lehetõségét, mintsem hogy elkalandozzak, noha jó néhány olyan téma van, amelyben érdemes lenne elkalandozni. Gazdaságunk mai gondjai azonban olyan nagyok, hogy nem engedhetõ meg ennek a kérdésnek a felületes tárgyalása. Nincs idõ például arra sem, hogy itt ülnénk mindannyian, ahányan képviselõk vagyunk, és érvet érvre halmozva egy szabad vitában próbálnánk érlelni azokat a gondolatokat, amelyeket bekényszerítettek ezekbe a vaskos kötetekbe.
Kénytelen vagyok rámutatni arra, hogy a naptár kényszerítõ szorításába kerültünk. Az ellenzék vállalja az ebbõl adódó konstruktivitást, és egyben egy kicsit szomorkodik a pótköltségvetésre fordított elvesztegetett idõ miatt. Kormánypárti képviselõtársaim számára viszonylag egyszerû a helyzet: idejönnek és megszavazzák a költségvetést. A mi számunkra viszonylag egyszerû a helyzet: idejövünk és nem szavazzuk meg a költségvetést.
(13.00)
Mégsem mindegy, hogy csupán mechanikusan fogunk engedelmeskedni a helyzetünk adta parancsnak, vagy pedig megértjük és átérezzük, hogy mirõl is van szó.
Helyes-e az az alapgondolat, hogy 1994-ben a növekedés volt egészségtelen a gazdaságban? Helyes-e az, hogy ennek a megállítása és az - úgymond - valódi növekedési feltételek megteremtése most az igazi gond és feladat?
Nagyon zavaró számomra, hogy ezeket a szavakat valódi tartalommal nem töltötték föl. Nem tudni, mit jelent az, hogy "egészségtelen fejlõdés", nem tudni, hogy mik a növekedés valódi feltételei. Tudom viszont - éppen a javaslat l56. oldalán olvasható -, hogy tavaly 1,4 százalékkal, s idén is körülbelül ennyivel fog a fogyasztás növekedni.
Ez a fogyasztásnövekedés lenne az a katasztrófa, amely tönkreteszi az országot? Ezért kellene megállítani a valódi reálbér-növekedést, amely bekövetkezett ebben az évben - méghozzá oly mértékben, hogy visszakerüljünk az 1993-as színvonalra?
Mit ígér ez a költségvetés? Azt ígéri, hogy az ipari ágazatok és az építõipar termelésének növekedése a felére esik vissza. Ugyanez a mutató az élelmiszer-gazdaságban egyharmadra való csökkenést jelent - miként a beruházásoknál is ez következhet be. Jelentõsen csökken az export, drámaian az import.
Mi ez a természeti csapás, ami mindent pusztító viharként visszaveti a gazdaságot? Nem különleges, nem elkerülhetetlen jelenség - csupán egy tudatos gazdaságpolitika.
Azt halljuk, hogy mindezek a kellemetlen, nehéz lépések azért vállalandók, mert csak ezen az úton tudunk megszabadulni az idei év két valódi, nagy bajától, a fizetési mérleg és a költségvetés hiányától.
Pénzügyminiszter úr számos alkalommal hangoztatta, hogy valami újat, egy gyökeresen új gazdaságpolitikát kell csinálni. A benyújtott költségvetésben ezt még nem igazán fedezzük fel. Nagyjából ugyanazok a gondolatok köszönnek vissza. Kissé másak a számok, más rendszerben tárják elénk a költségvetési hiány nagyságát, és egyébként is nehezítik, hogy a képviselõk áttekinthessék, mi módon változtak az egyes tételek az elmúlt évekhez képest.
Ám sem a bevételi, sem a kiadási oldalon nem látszanak még a gazdaságpolitikai fordulat markáns jelei. Régi szemléletû költségvetés van elõttünk, amelyrõl jónéhányszor hallottuk - talán már ötször is - e házban, hogy ez lesz az utolsó, ebben a formában. Nem mondom, hogy nem volt fejlõdés az elmúlt idõszakban, de senki nem volt soha megelégedve ezzel a fejlõdéssel.
Most sem vagyunk. Az alapképlet - az élni és fennmaradni kívánó költségvetési intézmények és a mindent nyírni kívánó pénzügy kicsinyes alkudozása - nem változott.
Nem kérhetjük számon a néhány hónapja mûködõ, és komoly koalíciós feszültségekkel terhelt kormányzaton, hogy nem oldotta meg az államháztartási reform évtizedes problémáját. Ezt a vitát - egy szocialista párti képviselõtársamhoz csatlakozva - valóban egy év múlva kell lefolytatnunk. Most mindössze azt állapítjuk meg, hogy egy régi és elavult gazdaságpolitikai elképzelésnek, a formális egyensúlyra való törekvésnek kissé halvány, és nem eléggé hatásos megnyilvánulásával találkozhatunk.
Mégis különösen fontosnak érzem annak a megvizsgálását: terhelhetõ-e a lakosság továbbra is? Itt elsõsorban a személyi jövedelemadó-teher az érdekes, és ezzel kapcsolatban egy kérést szeretnék tolmácsolni. Megismerhettük a statikus modellben az SZJA változásait. Nem állítható azonban - maga a tervezet sem állítja -, hogy nem fognak növekedni a bérek jövõre (a bruttó béreket, ha jól emlékszem, l5-l7 százalékos emelkedésre állították be).
Ezzel kapcsolatban egy kérést fogalmazok meg, alátámasztva egy korábbi jó példával, amikor az "azonnali kérdések órájában" fordultam a pénzügyminiszter úrhoz, s õ eljuttatta a képviselõház tagjai számára a kért információt. Kérem, tegye ezt most is meg, s pénteki postánkban kaphassuk meg az SZJA-változások dinamikus modellen történõ bemutatását, hozzátéve a különféle családmodellekre gyakorolt hatást.
Azt hiszem, hamarabb szót értünk, ha nem magunk állítjuk elõ ezeket az adatokat, hanem a nyilván a Pénzügyminisztériumban már elkészültekre támaszkodhatunk. A pénzügyminiszter jegyzetel, én ezt beleegyezésnek tekintem. (Derültség.) A bólintás intézménye alapján kérdezem, hogy ez vajon beleegyezés volt-e? (Békesi László igent int.) A bólintás megtörtént, köszönöm szépen.
Ha egy komolyabb gazdaságpolitikai fordulat következett volna be, a bevételi oldalon megváltozott volna az adórendszer szerkezete, legalábbis annak mértéke, a kiadási oldalon pedig a gazdálkodásnak, a költségvetési szerveknek és az önkormányzatoknak a támogatásában kellene látnunk radikális változásokat.
Nos, ismerjük el, hogy vannak erre utaló jelek. Ilyen például, hogy 10 milliárddal emelkedik a vámbevétel - ezt Raskó képviselõtársam kifogásolta, mondván, hogy ez nem létezik. De én is kifogásolom, mert szerintem még többel is fog emelkedni, így nem vagyunk egy véleményen azzal, amit õ mondott. De hát ez nem baj.
20 milliárdba kerül a befektetést ösztönzõ gazdaságpolitika. Ezek a számok a nem pénzügyi szakemberek számára rendkívül nagyok, azonban azt hiszem, hogy nekünk a költségvetés kiadási vagy bevételi oldalához kell viszonyítanunk. Ezek a számok azokhoz képest elenyészõk, és ezért kétely merül fel, hogy valóban fognak-e komoly hatást gyakorolni a gazdaságra.
A vállalkozások tekintetében nem csökkennek ám érdemben a terhek. A fõ teher nem a társasági adó, hanem a társadalombiztosítás, a szolidaritási járulék és a táppénz.
Így érkeztünk el egy másik súlyos problémához, a társadalombiztosítási alapok költségvetésének a hiányához, vagy legalábbis ahhoz, hogy ezt most ne láthassuk. Nem idézem most hosszasan azon képviselõtársaim szavát, akik ellenzéki padsorokban ültek korábban, és minden évben nagyon drámaian követelték, hogy együtt lássuk ezt a két költségvetést. Akkor is igazat adtam nekik, most is számonkérem a kormányon, vagy sajnálkozásomat fejezem ki, hogy ez nincs együtt. Még akkor is együtt kellene lennie, ha az a célja a kormánynak, hogy a két rendszert elválassza egymástól.
Nem hiszem, hogy a két rendszert tökéletesen el lehet választani, bár régi pénzügyminisztériumi vágy, hogy ez bekövetkezzék. Az úgynevezett konzervatív kormány nehezen tudott ellenállni ennek a vágynak, de végül csak sikerült valamilyen formában biztosítani az egyébként szerintem alkotmányos kötelezettséget, az államnak ezen a téren való felelõsségvállalását.
Azzal egyetértünk, hogy az állami költségvetés nem kotorászhat bele a társadalombiztosítási alapokba, de azzal is egyet kellene értsünk, hogy nem hagyhatjuk magára ezeket az alapokat. Ha magukra hagynánk, akkor a betegeket és az öregeket hagynánk magukra. Csak nem érjük meg azt a szégyent, hogy egy szocialista párt vezette kormány alatt alakul át magánbiztosítássá a társadalombiztosítás?!
A legsikeresebbnek a költségvetésben - bár ez a szó itt nem helyénvaló - a fogyasztáscsökkentõ intézkedéseket látom. A fogyasztáshoz kapcsolt adók, a személyi jövedelemadók és az illetékek változásainak súlyos fogyasztáscsökkentõ hatása lehet. De mi lesz ennek a következménye? A fogyasztás csökkenése a várt adóbevételek csökkenését eredményezheti, de ennél is nagyobb baj, hogy a csökkenõ kereslet a belpiacon pangást okoz.
Bizony, képviselõtársaim, a pangás évei következhetnek. Ugye, nem a brezsnyevi úton akarunk járni?
A belpiaci pangás, a kormány reményei szerint, korlátozza az inflációt. Ebben kételkedem, s félek, hogy inkább a termelést fogja korlátozni. Biztos hazai megrendelések hiányában a tõkeszegény magyar termelõ nem jut ki a külpiacokra sem. Az inflációs nyomást nem kellett volna lökésszerû forintleértékeléssel, az áfa és a vámok emelésével mesterségesen növelni. Így félõ, hogy nem a pangás és infláció között kell választanunk, hanem mindkettõ káros hatásait elszenvedhetjük.
A kiadások visszafogásának káros hatásairól több képviselõtársam szólt. A korlátozások vagy végrehajthatatlanok, mert az élet ki fogja kényszeríteni a minimális mûködést, vagy pedig egy kicsit a jövõfelélés kategóriájába tartoznak, hiszen például a felújítások elmaradásával nagy állagromlásra kell számítanunk.
Ebben a kormányzati gazdaságpolitika látszatra teljesül, de a valóságban a jövõ terhei tovább növekednek, s az alapfeladatokhoz, a mérhetetlen adósságteher csökkentéséhez nem is látunk hozzá! És ez a legnagyobb bajom.
Érdemes egy kissé elidõzni a számoknál: az ezévi költségvetés tervezett hiánya 330 milliárd - ugyanez teljes egészében 447 milliárd idén, mármint 1995-ben. Ez az összeg kisebb, mint a jövõre esedékes adósságszolgálat. Ha tehát nem lenne a nyakunkon az adósság, akkor szufficites költségvetésünk lehetne - ha a tõketörlesztést is hozzászámítom, akkor egész szép szufficit.
(13.10)
De hát nem számíthatom hozzá, mert az adósság adva van. De azt azért látnunk kell, hogy nem a mai magyar gazdaság van igazán rossz állapotban, hanem az elmúlt évtizedek gazdasága hagyta örökül ránk ezt a helyzetet. A kormány gazdaságpolitikája ezt a kérdést valójában nem látszik kezelni.
Mirõl is van szó? Reálértékben vagy hat százalékkal csökkennek a kiadások. Reálértékben vagy három százalékkal nõnek a bevételek. Mikor lesz elegendõ ez a pénz ahhoz, hogy az elõbb említett hatalmas adósságterhet le tudjuk dolgozni? Mi lehetne még? Privatizáció? Itt kétségbe vonták képviselõtársaim, hogy a 150 milliárd - ha jól emlékszem -, ami be van erre tervezve, teljesíthetõ lesz-e? És mennyivel többet kellene teljesíteni, hogy ez az adósságteher érdemben szûnjék? Nem fog sikerülni. Nemhogy jövõre, de egyébként is úgy tûnik, hogy ez nem megy.
A megoldás végül is csak az lesz, ha a növekedési pályához elérkezünk. Itt végül is szinte egy idõkülönbségen vitatkozunk. Mi ezen az oldalon úgy látjuk, itt az idõ. Ott, azon az oldalon úgy látják, erre még várni kell.
Pénzügyminiszter úr miniszteri expozéjában Churchillt idézte: a parlament arra való, hogy pokollá tegye az életét, a kormányét, a miniszterekét. Lehet. Úgy látszik, a pokol nem megkerülhetõ. Talán azért, mert a helyzet pokoli.
Vigasztalásul egy József Attila által is idézett népdalt említek: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ottan kell tanulni, hogyan kell dudálni.
A pokol útját járjuk, s napjainkban nemcsak a parlament épülete az, amelyben pokoli rossznak tartják a fogyasztás visszafogásán alapuló gazdaságpolitikát. Nem is csak az érintettek részérõl jön a kritika. Egyre több szakember fordul el ettõl a fékezõ politikától. Pár éve még Kádár Béla szinte elszigetelten mondta a növekedés fontosságát, magányosan viselte el az etatizmus lekicsinylésként rárakott bélyegét. Ma fordulni látszik a szél: a szakmai megítélés körültekintõbb, és egyre több a növekedést elõsegítõ gazdasági környezet megteremtését támogató vélemény.
Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy miniszter úr nem ördögi gonoszságból hozta ide ezt a pokoli rossz költségvetést, hanem hisz abban, hogy noha rossz ez, de nincs más megoldás. Mi hiszünk abban, hogy van más megoldás. Kérem, ha majd a kormánypárti többség megszavazza a költségvetést - amiben nem kételkedem -, ne higgye azt, hogy egyben a fogyasztás csökkentését is, mint egyetlen megoldást, meg fogják szavazni. Nagyon figyeljen oda azokra, akik már felismerték, hogy a gazdaságpolitikai úttévesztés állapotában vagyunk. Nem véletlen, hogy nem sikerült megkötni a társadalmi-gazdasági megállapodást, nõ a feszültség az országban. Kérdezze meg a vasutasokat is, mit gondolnak minderrõl. Vegye észre, ellentmondani önnek ma nemcsak szociális demagógia, nemcsak a hozzáértés hiánya, nemcsak az amatõr politikusok felelõssége, hanem a kitörési pontok felelõs keresése, amelyben hitem szerint egyek vagyunk a parlament mindkét oldalán. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzék soraiban.)