DR. URBÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Felszólalásomban azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy milyen gazdaságpolitika indíthat el Magyarországon gazdasági fellendülést.
A korábbi felszólalók között lényegében kibontakozott már errõl egy vita. Én azzal szeretném kezdeni, egyetértek a pénzügyminiszter úrral abban, hogy ez a mostani növekedés, ami az idén beindult a magyar gazdaságban, nem az igazi, nem a tartós fellendülés. Valóban beleütközni látszik az eladósodási korlátba, részben a külsõ, részben a belsõ eladósodási korlátba. A külsõ eladósodási korlátot jelzi, hogy az import tartósan magasabb az exportnál, és emiatt - ha nem is az idén és nem is jövõre, de változatlan feltételek esetén '96-tól feltehetõen - nemzetközi fizetési problémáink lehetnének. Belül pedig, a teljes adósságszolgálat kamatterhe növekvõ arányt képvisel a költségvetés kiadásaiban, ami egy ilyen kamatspirált indított el.
Egyetértek abban Kádár Bélával, hogy nem egy lefaragásos restrikció az, amivel egy tartós növekedés alapjai megteremthetõk, hanem exportösztönzõ és kínálatbõvítõ lépések szükségesek ehhez. Ugyanakkor vitatkozom vele abban, hogy ezen exportösztönzõ és kínálatbõvítõ lépéseket döntõen költségvetési forrásokból lehetne biztosítani - mint ahogy õ érvelt -, éppen a korábbiak miatt, mert a költségvetés, úgy tûnik, már beleütközött azokba a korlátokba, amelyek miatt nincs lehetõség arra, hogy innen próbáljuk meg a fellendülés erõforrásait biztosítani.
De, éppen ezért, részben Békesi Lászlóval is vitatkozom abban, hogy azt a költségvetési fordulatot, ami ahhoz szükséges, hogy a gazdaságot egy tartós növekedési pályára állítsuk, ez a költségvetés biztosítja. Szerintem nem, mert nincsenek meg hozzá azok a keretfeltételek, amelyek nem a költségvetésen belül vannak, hanem a költségvetésen kívül kell elõsegíteniük, az exportbõvülés, a fogyasztás és felhalmozás arányának a szükséges eltolását biztosító erõforrásokat. Ezek, értelemszerûen részben a most folyó társadalmi-gazdasági megállapodáshoz tartoznak. Ezzel kapcsolatban még mindig van remény arra, hogy valamifajta egyezséget tetõ alá lehet hozni, bár õszintén szólva az eddigi elõjelek alapján ebben szkeptikus vagyok - nem abban, hogy lesz-e egyáltalán társadalmi-gazdasági megállapodás, hanem hogy ez egy olyan megállapodás lesz- e, amely képes a szükséges jelentõs átrendezést beindítani. Bár 1995 ezzel a költségvetéssel a fordulat éveként van beharangozva, tartok tõle, hogy mégsem lesz az.
1990 és '93 között - a beterjesztett költségvetés gazdaságpolitikai háttéranyagából is kiderül - a 20 százalékos termelés-visszaesés mellett nagyjából ekkora a beruházás-visszaesés, sõt, sajnos, ugyanekkora arányú exportvisszaesés is kísérte. Ezzel együtt azonban vagy ezzel párhuzamosan nem csökkent ekkora mértékben a fogyasztás, mindössze 9 százalékkal, az import pedig nem hogy nem csökkent, hanem egyenesen nõtt, 8 százalékkal.
(17.10)
A fogyasztásnak és az importnak a többi említett mutatótól való eltérése a legfõbb gondunk, a legfõbb problémánk, és valóban ezzel kell valamit kezdeni. Lényegében ezt az eltérést finanszírozta a külföld, a külsõ eladósodás, illetve részben a növekvõ belsõ eladósodás is.
Kádár Béla 1991-es adatokra hivatkozva azt mondta, nem igaz, hogy ha visszaesik a gazdaságban a belsõ termelés és a költségvetés hiánya megnõ, hogy ez automatikusan a nemzetközi fizetési mérleg romlását kellene, hogy eredményezze. Valóban nem akkor, ha a belföldi megtakarítások erre fedezetet nyújtanak. Ez '91-ben igaz volt, de már '92-tõl nem, és sajnos ilyen lehetõség nincs. Tehát a belföldi megtakarításokon túlmenõ költségvetési deficit sajnos mindig automatikusan növeli a külsõ eladósodást.
Ez valóban egy komoly korlát. Erre a felismerésre épít a beterjesztett költségvetés. Az elõzetes részletes indoklás és gazdaságpolitikai koncepció ebbõl a két tételbõl indul ki. A gazdasági felemelkedéshez, egy tartós növekedéshez az szükséges, hogy a fogyasztás és a beruházás arányát eltoljuk, jelentõsen megváltoztassuk. A másik, hogy a külkereskedelmi mérleget javítsuk. Ebben én már némi hangsúlykülönbséget szeretnék tenni, illetve az én álláspontom ettõl némileg eltér, erre majd visszatérek.
Kádár Béla hiányolta azt is, hogy említsünk már példát arra - õ úgy fogalmazott -, amikor fiskális restrikció strukturális átalakulási problémákat segíthet megoldani. Nos, ilyen példát valószínûleg nem könnyû mondani. Azonban van példa arra, amikor ezt az összefüggést, ezeket a korlátokat figyelembe véve sikerül a mienknél sikeresebb strukturális alkalmazkodást végrehajtani. Erre Csehország és Lengyelország látszik példának a régióból az elmúlt években. Ugyanis Csehországban és Lengyelországban a fogyasztás követte az összgazdasági teljesítmény, a GDP alakulásának visszaesését. Ezen keresztül persze az életszínvonal, a bérszint és a bérköltségek alakulása dollárban mérve a mienknél jóval alacsonyabb szinten áll. Én azt is merném állítani, annak oka, hogy Csehország és Lengyelország külkereskedelmi mérlege a mienknél sokkal jobb pozíciót mutat, döntõ mértékben összefüggésben áll bérköltségeikkel. Ezekben az országokban 30-50 százalékkal alacsonyabbak voltak az elmúlt években a bérköltségek, és még mindig legalább 20-30 százalékkal - dollárban mérve - alatta vannak a miénknek.
Ebben a bérköltségben szerepet játszik a bérjárulékok mértéke is, mert sajnos a munkaadóknak ezt is fedezniük kell. Itt kapcsolódik lényegében ez a probléma a közösségi fogyasztáshoz és az újraelosztási rendszerek reformjához. Azért magasak a bérköltségeink részben, mert túl magasak azok a béradók, amelyekbõl viszont ezeket a juttatásokat kell finanszírozni. Ez a helyzet.
Mondhatná valaki, hogy persze, de itt van az adósságszolgálati tétel. A fizetési mérlegpozíciónkban - hogy a fizetési mérlegünk ekkora deficitet mutat - valóban szerepet játszik az adósságszolgálat is. Szándékosan utaltam az imént a külkereskedelmi mérlegre, mert a cseh külkereskedelmi mérleg majdnem egyensúlyi pozícióban van, Lengyelországban is mindössze 2,3 milliárdos deficitet mutat, ami tekintettel arra, hogy az egy sokkal nagyobb gazdaság, mint a miénk, a mi 3 és fél milliárdunkkal összevetve az is igencsak kívánatos eredmény, s jelenleg, sajnos, nehezen elérhetõ a mi számunkra.
Nos, tehát a célkitûzésekben és a hangsúlyokban, a követendõ koncepciókban alapvetõen egyetértek azzal, ami a beterjesztett pénzügyminisztériumi költségvetés indoklásában szerepel. Mégis van azonban némi véleménykülönbség közöttünk. Az egyik kérdés magának a deficitnek a megítélése. A GDP öt és fél százalékára kihozott deficit, a 280 milliárdos deficit állandó hivatkozási alap arra, hogy ezzel valami nagy korrekciót hajtunk végre. Ha azonban összevetünk mindössze három tételt az ez évi és a jövõ évi költségvetés számai közül - a deficitet, a kamatszolgálatot és a privatizációs bevételeket -, akkor érdekes összefüggésre jutunk.
Nevezetesen: az adósságszolgálat nélküli deficit nagyságát - ami az idén 250 milliárd - jövõre 280 milliárdra tervezzük. Ez egy 30 milliárdos túllépés. A kamatszolgálat azonban, amely a fõ oka ennek a deficitnövekedésnek, az idén 290 milliárd, jövõre 450 milliárd. Tehát az 160 milliárddal nõ. Látszólag tehát 130 milliárdnyit egyéb tételeken hoz ez a költségvetés, és ez az, amitõl mindenki rosszul érzi magát, mindenki, akinek a jövedelme valami módon a költségvetés kiadásaitól függ. Azonban ez a 160 milliárdos, drámainak tûnõ - és valóban drámai - módosulás már egyáltalán nem ilyen nagy, ha hozzávesszük, hogy ebbõl 150 milliárdot a pótlólagos privatizációs bevételbõl kénytelen betervezni a kormány. Ily módon a privatizációs bevételek és a kamatszolgálat, valamint a deficitet leszámítva a többi kiadás, az a kiadás, amely tulajdonképpen a többi szféra és a tényleges költségvetési kiadások formájában érinti az államigazgatást, az egészségügyet, a szociálpolitikát, az erre rendelkezésre álló források mennyisége ezzel a deficitmértékkel nézve igazából nem olyan radikális csökkentés. Ettõl még konfliktusos. Látjuk, minden szféra sérelmeket szenved, és mindenki joggal. A várakozáshoz és az inflációhoz képest jelentõs.
Csak látnunk kell, hogy ez nem amiatt van, mert a deficitet olyan jelentõs mértékben leszorítottuk volna. Sõt - mint ahogy ezt több ízben említettük - ez a 150 milliárdos privatizációs bevétel további problémák forrása is lehet. Még akkor is, ha befolyik. Ha meg nem folyik be, akkor lehet, hogy a deficit mégis nagyobb lesz, mint amilyen különben lenne. Azt gondolom tehát, hogy nem a deficitre kellene koncentrálnunk. A továbbiakban nem is errõl szeretnék beszélni, hanem visszatérni a két alaptételre.
Mi történik a fogyasztás és beruházás arányában, és mi történik az exportösztönzésben? Nos, a fogyasztás és beruházás aránya tekintetében azt gondolom, az eredmény kisebb annál, mint amit a hangsúlyok és a beterjesztett anyag indoklása is sugall. Mirõl van szó? A beterjesztett anyag szerint 1994- ben a beruházásnak a GDP-hez viszonyított aránya 19,8 százalék. Mennyi lesz jövõre? 20,3 százalék. Egy fél százalékkal lesz nagyobb, képviselõtársaim. Azt mondani erre a fél százalékra, hogy ez egy markáns irányváltás abba az irányba, hogy a beruházás és a fogyasztás részaránya eltolódjon, ez némileg túlhangsúlyozottnak tûnik. Sõt, ilyen alapon az idei évet nevezhetnénk a fordulat évének, mert itt másfél százalékkal nõtt meg a beruházások részaránya a GDP-n belül.
Más kérdés - ezt korábban elmondtam -, hogy ez persze olyan korlátokba ütközött, ami miatt ez nem tartható fenn. És nem is amellett akarok érvelni, hogy a megkezdett úton kellene továbbhaladnunk, hanem azt mondom, hogy a következõ év sajnos még nem igazán a fordulat éve. Ez az arányeltolódás messze nem akkora mértékû, hogy azt mondhatnánk, ez egy radikális irányváltás, onnan kezdve már valóban felfelé fog vezetni az út.
Azt gondolom, ez azért nem történik meg, mert nem volt meg a nagyobb politikai támogatás. Hallottuk: sok-sok felszólaló az MSZP részérõl is megkérdõjelezte, hogy az a mértékû átcsoportosítás a beruházásösztönzés érdekében, ami eddig megtörtént, máris mekkora konfliktusokkal járt. De sajnos, azt kell mondjam, ez nem alapozza meg, hogy azt mondhassuk, ezzel a költségvetéssel elérjük a mélypontot, innen kezdve egy tartós gazdasági fellendülés alapjait vetettük volna meg. Valóban, a költségvetésben a társaságiadó-kedvezmények, amelyeket a beruházásokhoz kapcsolódva igyekszik nyújtani, és ezzel ösztönözni a beruházásokat, ez adhat némi ösztönzést a beruházásoknak. De ha nem tudunk - és ez nem a költségvetés kérdése, hanem a társadalmi-gazdasági megállapodás kérdése - a költségvetésen kívül megállapodni abban, hogy a fogyasztási jellegû tételek valamilyen módon mérsékeltebben növekedjenek a következõ idõszakban, akkor ez a jelentõs átrendezõdés, amit itt beharangoztunk, vagy amit a költségvetési program beharangoz, nem igazán valósul meg. Így tehát én nem annyira a deficit nagyságát tekintem kritikus pontnak, hanem hogy ez a hangsúlyeltolódás elégséges-e.
(17.20)
A másik tétel, a másik korlát a nemzetközi fizetési pozíció és ezen belül a külkereskedelmi mérleg helyzete. Lényegében kétféle stratégia van, amivel ezt a helyzetet kezelni lehet.
Az egyik az offenzív kinövekedés stratégiája. Tehát fordítsunk többletforrásokat arra, hogy az exportot támogassuk - korábban errõl beszéltünk és ebben egyetértés kell legyen, hogy sajnos nem tudjuk a Kereskedelemfejlesztési Alapba és mindenféle egyéb célokra pótlólagos költségvetési erõforrásokat fordítani azért, hogy az exportunk jobban növekedhessen.
Mit lehet 22ilyen helyzetben tenni? Növelni kell a magyar gazdaság versenyképességét. A versenyképesség növekedésének rövid távon az az eszköze, amely kézenfekvõ, rendelkezésre áll - nem költségvetési eszköz -, ez sajnos a leértékelés. Bármennyire népszerûtlenül is hangzik, ez egy rendkívül kockázatos dolog, és a leértékelésnek nincs értelme akkor, ha ez nem tud párosulni egy olyan bérmegállapodással, amely igyekszik ennek a hatásait visszafogni. Ha ez tovagördül és mindenki betervezi ennek a hatását a várható béralakulásába, akkor az egésznek semmi értelme. De ha a magyar társadalom és annak kulcsfontosságú szereplõi nem tudnak szembenézni azzal, hogy a dollárban számolt ilyen mértékû bérköltségek, mint amikkel ma jelenleg dolgozunk, nem fogja tudni megalapozni a magyar gazdaság versenyképességét és még a cseh és a lengyel gazdasággal sem leszünk versenyképesek, akkor nincs olyan költségvetési átcsoportosítás, amely ezt a problémát meg tudja oldani. Sõt, mi több, azok az eszközök, amelyeket az export ösztönzése érdekében ez a költségvetés tartalmaz, hogy az Exim Bank, az Exportfinanszírozás, Exportgarancia Intézet révén támogassuk vagy ösztönözzük az exportot olyan piacokra, ahol félõ, hogy polgárháborús állapotok, maffiák vagy egyéb bizonytalanságok miatt az illetõ exportõrök nem kapják meg a pénzüket, ha ilyen költségvetési pénzen létrehozott intézményekkel ezt a fajta exportot megpróbáljuk bõvíteni, ezzel nagyon kétes eredményt érünk el, ugyanis ez lényegében egy burkolt állami felvásárlás lesz. Ha nem lesz érte fizetség, akkor a hazai termelõink csak költségvetési pénzbõl kapják meg a pénzüket, ezzel az ország fizetési pozíciója nem fog javulni.
Ezért nagyon mérsékelt optimizmussal tekintek az elé a kormányzati szándék elé, hogy túlzott mértékben ösztönözze a garanciavállaló tevékenységét ezeknek az intézményeknek. Erre valóban szükség van, az exportfinanszírozásban is lehet némi korrekciót csinálni azzal, ha kedvezõ finanszírozási feltételeket nyújtunk, de az igazi kérdés valóban a piacralépés és az árfolyam. Ennek kapcsán nem állhatom meg, hogy néhány kritikai szót ne mondjak a mezõgazdasági termékek legutóbbi vámemelésérõl. Ugyanis elsõ ránézésre az egy nagyon jól hangzó érv, hogy a hazai termelõket védjük a külföldi importtal szemben, azonban a leértékelés bizonyos szempontból a hazai termelõk versenyelõnyét hasonló mértékben szolgálná, azzal a fontos különbséggel, hogy míg a vámemelésbõl befolyó összeg a költségvetésbe kerül, a leértékelés esetében befolyó többletjövedelem az exportõröknél csapódik le.
A költségvetés feszített pozíciójában ugyan érthetõ az az igyekezet, hogy igyekszik inkább egy ilyen intézkedésben két - elsõ ránézésre - pozitív hatást párosítani. Ha már vámokat kell emelni és emiatt sajnos van egy inflációs hatás - nem spóroljuk meg. Ha vámokat emelünk az ugyanolyan inflációs hatás, mintha leértékeléssel próbálnánk védeni. (Dr. Békesi László: Van jövedelmi hatása!) Van egy jövedelmi hatása, ami hozzáadódik ebben az esetben, de az importárak begyûrûzõdõ hatása ugyanaz mind a két esetben, csak az exportösztönzõ hatás marad el akkor, ha a vámok emelésével próbálunk operálni. Mondom: a költségvetés szempontjából érthetõ, de nem alapozza meg azt az exportoffenzívát, amit a másik oldalról szeretnénk látni. Ráadásul minden ilyen esetben, amikor vámemelésrõl van szó, újabb tere nyílik annak, hogy különféle érdekcsoportok kilobbyzzák azt, hogy az õ termékeik még beleférjenek, az õ piacukat még védjük meg némi vámemeléssel - tehát nem normatív a feltételrendszer, ami megint abba az irányba hat, ha ezt túlszegmentáljuk, akkor nem tudjuk igazából a végén, hogy milyen termékekbõl érdemes exportálni és milyenekbõl nem.
Tehát az az álláspontom, ahhoz, hogy a magyar gazdaság alapvetõ problémáit kezeljük, bár a költségvetés egy hangsúlyos tényezõ - és most a költségvetés vitája zajlik -, de félreviszi a vitákat az, ha egyrészt azt kérjük számon a költségvetésen, hogy hogyan tud erõforrásokat biztosítani például az export élénkítésére különféle egyedi eszközökkel, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt túl nagy terhet rakunk a költségvetésre - ahogy ez az elmúlt idõszakban történt -, és ezzel azt hisszük, hogy megspórolunk valami olyat - a leértékelésnek valóban vannak egyéb negatív hatásai is, azonban kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor a költségvetést magát is ez tehermentesítheti, másrészt ez a bizonyos társadalmi-gazdasági megállapodás kulcsfontosságú lenne ahhoz, hogy az idei költségvetés vagy a következõ évi költségvetés valóban jelentõsen rendezze át a beruházási és a fogyasztási kiadások viszonyát vagy a jövedelemfelhasználást a következõ évben megtermelt nemzeti jövedelembõl, és ha ez ügyben nem lesz jelentõs elõrelépés, akkor hiába gondoljuk azt, azzal, hogy a költségvetésben viszonylag jelentõs vagy legalábbis jelentõs konfliktusokkal járó lefaragásokat sikerül végrehajtani, ez a lefaragás csak arra jó, hogy - mondjuk - fõleg az MSZP-n belül jelentõs konfliktusokat generáljon a különféle szervezeteket képviselõ szereplõk között, és nyilván számos egyéni képviselõ számára is megnehezíti ez az életet, de tartok tõle, hogy az egésznek az eredménye mégsem lesz az, hogy utána nyugodtan elmondhassák, hogy de legalább '96-tól fellélegezhetünk.
Most lényegében arra várhatunk, hogy a közösségi fogyasztási tételek csökkentését jelentõ államháztartási vagy újraelosztási rendszerek reformja beindul majd valamikor '95 folyamán és ez némileg segíti talán ezt az arány- átrendezõdést a fogyasztási és beruházási tételek között, de õszintén szólva az elsõ fordulatot a pótköltségvetés körül vártuk, aztán a társadalmi- gazdasági megállapodás az idei és a jövõ évi költségvetésrõl. Egyiktõl sem következett még be ez a fordulat, én tartok tõle, hogy túl sok optimizmussal nem nagyon nézhetünk a következõ idõszak felé sem.
Félreértések elkerülése végett szeretném még azt leszögezni:. az én álláspontomból nem az következik, hogy például az oktatásra nem kellene több erõforrást fordítani, azonban nem biztos, hogy ennek az a módja - szokás azt mondani és egyetértek ezzel -: az oktatás az egyfajta beruházás az emberi tõkébe, a jövõbeli fejlõdésünkat alapozzuk meg vele. De nem biztos, hogy ennek az a célszerû formája, hogy a meglévõ szerkezetben a meglévõ kvótákat emeljük és minden oktatónak, aki ugyanazt tanítja ami most, ami sok esetben nem igazodik azokhoz az igényekhez, amelyekre képezni kellene a hallgatókat és a tanulókat, ha megemeljük az illetõ fizetését és az intézményeknek juttatott normatívákat és ugyanebben a szerkezetben ugyanezeket képezzük, ettõl nem fog javulnia teljesítmény.
A beruházás az emberi tõkébe sokkal hatékonyabb lehet, ha az emberek saját forrásaikból olyan eszközöket vesznek: számítógépeket és egyebeket, amelyekkel a képzettségük a modern kor igényeihez jobban alkalmazkodik, ha magán szakkörökre járatják a gyerekeiket, ahol idegen nyelvre és egyéb olyan dolgokra tanítják õket, amelyekre lehet, hogy az iskola a meglévõ pénzébõl képtelen és erre plusz forrást kell fordítani - ez az igazi beruházás az emberi tõkébe és az ugrópontja annak, hogy meg tudjuk-e alapozni a kilábalást - sõt azt gondolom, hogy nem az, hogy a költségvetésre mutogatva néhány százmilliárdos pótlólagos deficit rovására ezeket a normatívákat fel tudjuk-e emelni, hanem el tudjuk-e érni azt, hogy a magyar társadalom úgy érzi, hogy érdemes erre a területre a saját magán, egyéni erõforrásaiból is többet áldozni.
Azt gondolom, természetesen ez megint nem a költségvetési vitának a kérdése, de azt gondolom, ha ebben a szemléletmódban nem érünk el változást, hanem mindenki a közpénzektõl - amelyhez adó oldalról hozzájárulni senki sem szeret több pénzzel, de a másik oldalról kapni mindenki szeret -, annak felhasználásától várjuk csak a megoldást, akkor tévúton járunk. Ahhoz, hogy ebben változást lehessen elérni, én sok sikert kívánok a kormánykoalíciónak. (Nagy taps.)