DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Képviselõtársaim! Az elõzõ felszólalótól eltérõen én nem a Magyar Szocialista Párt választási programjának idézeteivel kívánnám terhelni önöket, hanem a '95. évi költségvetéssel kapcsolatban saját gondolataimat szeretném megosztani önökkel.
Valójában mit üzen ez a költségvetés? Mit üzen ez a költségvetés a betegeknek és a leendõ betegeknek? Mit üzen nekünk, magyar állampolgároknak? Mit üzen az egészségügy és a szociális szféra területén dolgozó orvosoknak, nõvéreknek, szociális gondozóknak, gondozónõknek? Mit üzen a több gyermeket nevelõ családoknak? És mit üzen ez a költségvetés azoknak az idõs embereknek, akik rendszeresen gyógyszerszedésre ítéltettek?
Azt üzeni a '95-ös költségvetés az én olvasatomban a leendõ betegeknek és a magyar állampolgároknak - valóban a kormányprogramhoz híven -, hogy a költségvetés komoly összegeket, nagy gondot fordít a prevencióra, a megelõzésre. Azokra, akik még nem betegek, nagyon kell vigyáznunk. Ezek az egészségfejlesztõ, egészségmegõrzõ feladatok címén a Népjóléti Minisztérium költségvetési soraiban megtalálhatók.
Ugyanakkor mit üzen az orvosoknak, az egészségügyi dolgozóknak? Azt üzeni, hogy talán több lehetõség lesz - legalábbis ugyanennyi lehetõség lesz ebben az évben - az elaggott, rossz épületállomány felújítására, fejlesztésére, s talán lesz lehetõség további diagnosztikus és egyéb mûszerprogramok kialakítására. Hiszen Magyarországon, sajnos, az elmúlt negyvenöt évben és az elmúlt négy évben nagyon keveset tudtunk költeni az amortizálódott, az elhasználódott mûszerekre. Átlagosan nyolc-tíz év ezeknek a mûszereknek az életkora, és ezt minimálisan három-négy évre, de mindenképpen csökkenteni kellene.
És mit üzen a krónikus betegeknek? Azoknak, akiknek rendszeresen gyógyszert kell szedniük? Talán megnyugtató, ha azt a sort veszik figyelembe tisztelt képviselõtársaim, hogy a cukorbetegek támogatása a duplájára emelkedik. Nekik, akiknek egy életen keresztül kell valamiféle gyógyszert szedniük.
S azoknak a nagycsaládosoknak, ahol sok gyereket nevelnek, talán megnyugtató lehet az a fejezet, ahol ez a költségvetés kétszázmillió forintot szán oltóanyagokra. Magyarország évek, évtizedek óta arról volt híres, hogy igazi nagy járványok szerencsére nem voltak. Most mégis azt lehet hallani a világban, s e kis ország körül is, hogy nagyon-nagyon sok járvány ütötte fel a fejét. Az, hogy itt Magyarországon komoly járványok ne alakuljanak ki - és ez elsõsorban természetesen a gyerekeket és a fiatalokat érinti -, nagyon-nagyon sok pénzt kell oltóanyagra költenünk. Mert ha ezt nem térítésmentesen juttatjuk el a családoknak, akkor bizonyosan nagyon sok család, a mai szûkös körülmények között, nem jut hozzá ehhez az oltóanyaghoz.
De valójában mégis mi az, ami hiányzik ebbõl a költségvetésbõl? Számomra a legjobban hiányzik ebbõl a költségvetésbõl - fõleg az egészségügy és a szociális szféra területén - az igazi prioritások meghatározása. Minden költségvetésben és minden pénzelosztásnál komoly prioritásokat kell meghatározni. Ha szûkösek a keretek, ha nem emelkednek sem reálértékben, sem abszolút értékben, akkor még fontosabb ezeknek a prioritásoknak a meghatározása.
Én az egészségügyi és szociális területen rendkívüli módon sajnálom azt, hogy nem sikerült még ebben a '95. évi költségetésben ezeket a prioritásokat meghatározni. Hiszen ha nem tudjuk - a költségvetésbõl sem derül ki -, hogy egy biztosított egy betegsége miatt hányféle ellátónál, összesen és ellátottként hány alkalommal jelenik meg, továbbá, hogy a kórisme felállításához hány vizsgálat, ezen belül hány megismételt vizsgálat szükséges, és ehhez mennyi idõt és pénzt használnak fel, az nagyon nagy baj.
(9.50)
Valójában azt sem tudjuk, hogy egyes betegségek és kórok mely stádiumban kerülnek felismerésre, majd ezt követõen a szakmailag különféle kezelések milyen rövid és hosszú távú eredménnyel és szövõdményekkel járnak, és ezeknek mennyi a költsége - a valós költsége. Különös figyelmet érdemelne ugyanígy a gyógyszer-felhasználások elemzése. Erre a - szinte legfontosabb - kérdésre ez a költségvetés nem ad igazi prioritási választ, hiszen 25 millió forintot kíván minõségellenõrzésre, minõségbiztosításra költeni - ami talán a legfontosabb volna. Huszonöt millióból elkezdeni sem érdemes egy minõségbiztosítást Magyarországon, amely megalapozhat egy racionálisabb egészségügyi felépítést ebben az országban.
Mi az, ami még nem tetszik?
Mindannyian tudjuk ma Magyarországon, hogy a magyar egészségügyben a nyomor jelei, ugyanakkor a pazarlás jelei is jelen vannak: vannak nagyon szép, csillogó, új mûszerek, és vannak nagyon rossz állapotban lévõ kórházaink is. És sajnos, ez a költségvetés is tükrözi ezt a pazarlást vagy a pazarlásnak bizonyos részeit. Ezek közül csak egyetlenegyet emelnék ki - sajnos, többet is találtam -, amely talán a legnagyobb összeggel jelentkezik, és számomra azért megdöbbentõ, mert a program kiemelt támogatásként kezeli - nevezetesen a Magyar Honvédség Központi Kórházát. Ez az a kórház, amelyrõl mindannyian tudjuk, hogy egy elhibázott döntés következtében mammutkórházzá kívánta volna kinõni magát; az a kórház, amit az egészségügyben mindannyian csak úgy hívunk, hogy az egészségügy Bõs-Nagymarosa; az a kórház, amelyrõl az utóbbi években vagy hónapokban már azt hallottuk, hogy részvénytársasággá fog átalakulni, és ilyen formában nem terheli az állami költségvetést. Erre a kórházra ma kiemelten 500 milliót szán ez a költségvetés. Ez számomra megdöbbentõ, és azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így.
Azért megdöbbentõ, mert mindannyian tudjuk, hogy ennek a kórháznak a végösszege 20 milliárd: ennyi kell még a befejezéshez. Ezt több tanulmány is leírta. Ha pedig ez így van, és ha minden évben 500 milliót fogunk erre áldozni, akkor pontosan negyven év alatt fogjuk befejezni ezt a beruházást. Ha negyven év alatt fogjuk befejezni, azt hiszem, nem érdemes sem folytatni, sem elkezdeni.
Nem azt mondom, hogy félbe kell hagyni egy egészségügyi beruházást. De azt mondom, hogy elõtte át kellene gondolni a kapacitásokat és a lehetõségeinket, és utána dönteni akár egy kiemelt támogatásról.
Ezeket erõsítik meg az Állami Számvevõszék szavai is, miszerint: "A Magyar Honvédség Központi Kórháza rekonstrukciós munkálatainak további finanszírozása rendezetlen. Történt kezdeményezés a külsõ források bevonása érdekében. A kormány több esetben kapott tájékoztatást a beruházás helyzetérõl, amelybõl kiderült: a tárca a feladatot nem képes saját pénzügyi lehetõségeivel megoldani. Döntés e kérdésben nem született. 1995-ben az 500 millió minimális folytatás mellett döntõ részben az állagmegóvás, õrzés finanszírozására elég."
Ha 200 milliót költünk - vagy szeretnénk költeni - az oltóanyagok beszerzésére, ha csak 25 milliót akarunk költeni minõségellenõrzésre - és nem szeretném tovább sorolni a példákat, mert természetesen minden példa demagógnak hangzik e helyrõl -, akkor 500 milliót a magyar egészségügyben arra költeni, hogy egy építkezés állagmegóvását és õrzését biztosítsuk, azt hiszem, ez mindenképpen elhibázott gondolat. Ennek az újragondolása valóban feltétlenül szükséges.
Mégis, miben reménykedhetünk, tisztelt hölgyeim és uraim, mi mindannyian, akik ma itt ülünk vagy nem ülünk itt - de valamilyen módon mégis itt ülünk - a parlamentben? Reménykednünk kell abban, hogy a jövõ évben itt olyan döntéseket hozunk az egészségpolitikában, a szociálpolitikában, olyan törvényeket fogunk idehozni a parlament asztalára, amelyek a hosszú távú egészségpolitikai és szociálpolitikai koncepciókat össze tudják majd egyeztetni az aktuális, éves "tûzoltás" feladataival.
Ebben a reményben köszönöm szépen figyelmüket. (Taps.)