BÁRSONY ANDRÁS (MSZP): Elnök Asszony! Köszönöm a szót! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Egyre több boldog képviselõ van a parlament soraiban, idézvén egyik nyitó ülésünk tapasztalatát, hogy boldogok azok, akiknek rossz a memóriájuk.
Rátérve mondandóm lényegére: körülbelül a féltávnál tartunk a költségvetés tárgyalásakor, és igazán illene legalábbis végiggondolni mindazt, ami ebben a Házban eddig elhangzott.
Hallottunk kívánságlistát, melynek elsõ helyén a gazdaságélénkítés szerepel, persze meg nem jelölve hozzá, hogy honnan kell megteremteni a forrásait.
Hallottunk itt arról, hogy a jelenlegi megemelkedõ mezõgazdasági támogatási rendszerhez képest is mennyivel magasabb támogatást kellene az agrárszférának biztosítani.
Hallottunk itt arról, hogy az egészségügy finanszírozásához milyen forrásokat kellene még elõteremteni - hogy honnan, azt persze nem.
Hallottunk arról, hogy az oktatásügyre, a tudományra, a kultúrára és az élet minden területére milyen további forrásokat kellene ebbõl a költségvetésbõl biztosítani.
Én nagyon nagy érdeklõdéssel néztem végig a már eddig beadott módosító indítványokat. Meg kell jegyeznem, hogy mindehhez a forrásokat valahogy elfelejtették a módosító indítványok beadói megjelölni. Ami nem baj, mert végül is lehet matematikát csinálni, a költségvetési vita egyébként is egy matematikai játék. Tehát akkor játsszunk el azzal a gondolattal, hogy be vannak adva ezek a módosító indítványok, próbáljuk elfogadni. A kassza állása a jelenlegi állapot szerint - körülbelül egy órával ezelõtti adat - minusz nyolcszáz milliárd.
Gondolom, miután fél távnál vagyunk, lehet még további indítványokat beadni. El lehet jutni egy bizonyos határig, csak úgy gondolom, hogy a dolog innentõl kezdve a matematika világából átlép a viccek világába. A viccek világába azért, mert lehet azon vitatkozni, hogy 5,5 vagy 7,5 százalékos hiányt lehet a GDP-hez képest elképzelni, de úgy gondolom, hogy a 10 százalék feletti összeg már nem a költségvetési vita komolyságához illik.
Mirõl folyik tehát a vita? A vita nem a költségvetésrõl folyik, legalábbis eddig nem errõl folyt döntõ többségében, hanem a vita arról folyt, hogy a képviselõtársak egy jelentõs része nem hajlandó megbarátkozni a helyzettel. Mert arról vitatkoztunk, miközben nem mondtuk ki, hogy nem fogadják el azt, hogy az ország ilyen nehéz helyzetben van; hogy nem fogadják el azt, hogy az országnak nincsenek forrásai, de hozzárendelnek nem létezõ bevételekhez óriási kiadási tételeket. Mert a vita arról szól, ami az egyik interpellációban látszólag nem a költségvetési vita keretében, de a pénzügyminiszternek címzett módon elhangzott, hogy vajon miért kell az államnak az ÁV Rt. nem létezõ bevételeit pótlandó hiteleket felvenni. Errõl szól a vita.
Arról szól a vita, hogy 1994 végén, ha nem lett volna pótköltségvetés, besokallt volna az államháztartás, az az államháztartás, amelynek a reformját sikerült négy évvel elodázni. Bár nagy tervek voltak rá, valójában olyan kiadási struktúrában gondolkozik ma is az államháztartás - kényszerûségbõl, mert egy államháztartási reform nem két hónap alatt még csak meg sem tervezhetõ, nemhogy végrehajtható -, mint amilyen volt az elmúlt négy évben, és egy kicsit olyan, mint amilyen volt korábban is.
Nem történt tehát meg az államháztartási reform; nem történt meg az egész államháztartásból finanszírozott terület átvilágítása. Ha valakik ezt a száz napot alig túlélt kormányon kérik számon, azok úgy gondolom, legfeljebb a kormánypárti képviselõk lehetnek, nem az ellenzékiek, mert nekik négy év alatt a saját kormányuktól kellett volna ezt számon kérni.
Meg kell mondjam, hogy az ellenzéki oldalról elhangzott felszólalások döntõ többsége mintha rosszkor hangzana el. Sokkal jobban tetszett volna ez a felszólalás - mondjuk - egy-két évvel ezelõtt az akkori költségvetés tárgyalásakor és nyilvánvalóan a most ellenzéki padsorokban ülõ képviselõknek az akkor hozzájuk közelálló kormányzat sokkal szimpatikusabb válaszokat adott volna, mint amilyeneket kénytelenek vagyunk most mi adni. Fõleg rosszul hangzik ezeknek a felvetéseknek a döntõ többsége akkor és onnan, amikor ezt olyanok mondják, akik az elõzõ kormányban aktívan részt vettek és tehettek volna azért, hogy ez a költségvetési struktúra megváltozzék.
Nem hitelesek tehát ezek az aggodalmak, nemcsak azért, mert nem jelölik meg, hogy honnan kellene forrásokat biztosítani a felvázolt kiadásokhoz - nevezhetnénk ezt demagógiának, de ezzel a szóval nem érdemes játszani, hanem azért is, mert azt kérik számon egy száz napot alig megélt kormányon, amit egyébként négy év alatt nem sikerült mégcsak megközelíteni sem.
Van egy másik problémája ennek a költségvetési vitának. Ha elemezzük azt, hogy milyen területen jelenik meg a kiadási igények növekedése. Elsõsorban a közalkalmazottakat és köztisztviselõket foglalkoztató területeket érintõ vita zajlik, ami mindjárt persze arra is választ ad, hogy hol van a legnagyobb elégedetlenség, ha úgy tetszik, hol morgolódnak a szakszervezetek döntõ módon.
(12.00)
Arról is szól persze a vita, hogy ugyanebben a környezetben miért alakult ki egy ilyen helyzet. Azért, kedves képviselõtársaim, tisztelt ellenzéki barátaink, mert az állam úgy viselkedett az elmúlt idõszakban, ahogy a legrosszabb tulajdonos a magánszférában sem nagyon. Nevezetesen, törvényekkel körülbástyázta az államháztartást. Nevezhetjük ezt adott esetben közalkalmazotti, köztisztviselõi törvénynek és egyebeknek, biankó ígéreteket tett, holott tudta, hogy az ígéretek megtételének pillanatában már nincs meg a fedezete a törvények kötelezõ végrehajtásához szükséges anyagi eszközök tekintetében. Ez pontosan ugyanolyan helyzet, ha úgy tetszik, jogilag majdnem hasonló módon értelmezhetõ helyzet, mintha egy vállalkozó kollektív szerzõdést kötne a dolgozóival, és másnap nem tartaná be. Meg kell hogy mondjam, hogy a vállalkozói tisztesség az összes problémájával együtt nagyobb fokú volt, mint az állami tisztesség e tekintetben az elmúlt négy évben. És most be van nyújtva a számla.
És most be van nyújtva a számla. Irreális a bevételi elõirányzat, hangzik el a kritika. Rögtön utána még vesszõ sincs, ugyanakkor növelni kell a kiadásokat. Kérem tisztelettel, akik itt családi költségvetést valaha is ebben a teremben csináltak, márpedig sokan vannak, azok pontosan tudják, hogy ez a két dolog egymást kizárja. Hacsak nem úgy, mint ahogy ezt sikerült az elmúlt idõszakban megvalósítani, hogy miközben a vita a felszínen és a tömegkommunikációban leszûkült az államadósság tekintetében a külsõ államadósság, a devizában mért külsõ államadósság körüli szóbeli vitákra, aközben a belsõ, forintban mért államadósság szépen megháromszorozódott. Megháromszorozódott, méghozzá azért, mert olyan hitelkonstrukciók, papírkibocsátások történtek, olyan törvényhozási gyakorlat alakult ki, amely ezeket a forrásokat nem teremtette meg, de mellérendelte a kiadást. Nem kell a vitát föleleveníteni, de csak emlékeztetõképpen: kárpótlási jegy, rossz hitelkonstrukciók a privatizációban és így tovább.
Mi feladatra készültünk, reagálva egy kicsit Pusztai Erzsébet szavaira. Igen, feladatra készültünk. A program is feladatokat határozott meg. De a programban nem volt benne az, ami nap mint nap még most is kiderül a költségvetés tárgyalása idõszakában, hogy sajnos, éppen a tavalyi évben elfogadott költségvetés és a jogszabályi és a jogon kívüli kötelezettségvállalások következtében még az utolsó pillanatban is milliárdos tételek hiánya tûnik fel az állami költségvetés végrehajtásának pillanatában.
A program nem stabil, a program mozgó program, mert hozzá kell igazítani az élet valóságához. A felelõsség az ránk marad, a végrehajtás felelõssége. Úgy gondolom tehát, hogy egy egyéves költségvetésen a négyéves kormányprogram valamennyi célkitûzését számon kérni jópofa szónoki fogás, de mindenképpen tartalmatlan. Ahhoz persze, hogy megértsük az ez évi költségvetési törvényjavaslat, a jövõ évre érvényes költségvetés logikáját, persze túl kéne menni, és egy kicsit meg kéne érteni a számokat is. Például azt is, hogy miközben mindenki arról beszél, hogy milyen hátrány éri a lakosságot, ami természetszerûleg elvileg lehet igaz, aközben elfelejtik megnézni a ma ugyan nem tárgyalandó adótörvénybõl fakadó adótáblát, amely azt mutatja, hogy mely rétegeket érinti hátrányosan az adórendszer átrendezése és a hozzárendelt költségvetési változtatás. Ha ezt elemeznék, kedves képviselõtársaim, akkor rájönnének, hogy az átlagos keresetû magyar lakosság számára ez a kettõ együttesen és összesen még mindig nem negatív szaldós. És ha csak az adótáblát önmagában veszi, messze az átlagkereset fölött, legalábbis 20 százalékkal az átlagkereset fölött is az adótáblának a hatása még nem negatív. Mindez csak a tárgyszerûség kedvéért teendõ hozzá.
Végül úgy gondolom, hogy az elõttem elhangzott hozzászólásnak volt egy figyelemreméltó momentuma, nevezetesen az autonóm állampolgárokra, az autonóm társadalmi rétegekre való célzás. Igen. És úgy gondolom, hogy teljesen nyilvánvaló a mai költségvetési tárgyalási menettel kapcsolatos közhangulatból az, hogy nem a költségvetés, hanem az államkassza helyzete társadalmi rétegeket igen nehéz helyzetbe hozott. Jelen esetben éppen a költségvetés által finanszírozott területeken dolgozókat. Ez lemérhetõ. Míg más területeken, akik a vállalkozási szférában dolgoznak, és ne adj'isten!, a korábbi kormány által megtestesített államnál korrektebb vállalkozókkal kerültek szembe, azoknak kevesebb a problémája pillanatnyilag, jóllehet nekik is megvan.
Kedves Képviselõtársaim! Ennek a vitának persze mindenképpen van egy óriási tanulsága, amiben azt hiszem, mindannyian egyetértünk. Nevezetesen, hogy ennek a költségvetésnek van egy igazán óriási problémája. Ez az óriási problémája pedig az, hogy sajnos, ez a reális költségvetés. Következésképpen ez az, amit ennek az országnak feltehetõen végre kell hajtani és betartani. Lehet rajta módosítani, nyilván belsõ szerkezetében hozzá lehet nyúlni, de arra az egy kérdésre igazából egyetlen ötlet sem hangzott el, nem azért, mert a képviselõházban helyet foglaló kollégáink talán kevésbé felkészültek volnának a kormány tagjainál, hanem egyszerûen azért, mert a helyzet olyan, hogy a magyar gazdaság jelenlegi helyzetében elrejtett forrásokat, amelyek nagyságrendileg változtatnának a költségvetés pozícióin, nem lehet találni. Következésképpen: igen, ez a költségvetés nem jó. De nem a költségvetés nem jó önmagában, hanem az a gazdasági bázis gyenge, amire költségvetést kell építeni, az ország helyzete nehéz, amiben gazdálkodni az elkövetkezendõ évben kell, és igazán nem tudom belátni, hogy miért kéne a kormányzatnak hitegetni, ígéretekkel kifizetni azokat az állampolgárokat és azokat a társadalmi csoportokat, amelyektõl egyébként valóban türelmet, egy kis megértést kér azért, hogy a négy évre szóló kormányprogramnak ne csak a nehéz fejezeteit, hanem majdan a könnyebb fejezeteit is végrehajthassa.
Ez a felelõsség, úgy gondolom, mind a két oldalon megjelenik idõnként a Házban, mind a két oldalon tapasztalható felszólalásokban is benne van, és persze hozzá kell tegyem, hogy ezzel együtt érthetõ az egyes társadalmi csoportok elõtt megjelenõ képviselõk idõnkénti érzelmi alapállása. Persze azt is meg kell jegyezni, és talán ez volna ennek a gondolatsornak a vége, hogy mindezt valamennyi párt képviselõi érzik, hiszen érdemes elemezni például a Fidesz tegnapi felszólalássorozatát, amikor igazán megjelenítették ennek a parlamenti vitának minden elemét, kezdve a már sokat idézett Urbán Lászlótól, aki még messzebb ment a költségvetés elméleti megalapozásában, mint maga a pénzügyminiszter, folytatva talán Selmeczi Gabriellával, aki többet akart a költségvetésbõl kiszakítani, mint amit a Fidesz egész kiadási elõirányzata egymagában elõírt volna. Ilyen széles a politikai spektrum.
Úgy gondolom, hogy sokszor nem az ellenzék és a kormánypárt, hanem a tehetetlenség, a rossz érzés vitatkozik azokkal az emberekkel, akik úgy gondolják, hogy ezt a tehetetlenséget és a rossz érzést is a tenniakarással kell fölváltani. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)