DR. SZABÓ ZOLTÁN: Elnök asszony, köszönöm szépen.
Tisztelt Ház! Egy költségvetési vitában úgyszólván kötelezõ George Washingtont idézni, aki szerint - mint jól tudjuk - nincs jó költségvetés és rossz költségvetés, csak elfogadott és el nem fogadott költségvetés van.
Utalt erre az Állami Számvevõszék jelentésének elõterjesztésekor Hagelmayer professzor úr is, aki azt mondta, hogy a költségvetés sohasem szakmai, mindig politikai kérdés. Politikai egyfelõl tartalmilag, mert hiszen a kormány ebben közli legkoncentráltabban azt, hogy mire kívánja fordítani az adófizetõk pénzét, mely folyamatokat kíván támogatni, és melyeknek gátat vetni. De úgy alakult, hogy politikai kérdés ez a parlamentáris demokráciák szokásjoga alapján is, amely úgyszólván kötelezõvé teszi a kormánypárti képviselõnek, hogy elfogadja, és úgyszólván kötelezõvé teszi az ellenzéki képviselõnek, hogy ne fogadja el a kormány költségvetés-tervezetét.
Ennek alapján tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy nincs mirõl vitatkozni; de azért van, hiszen a költségvetés vitája mindenkor jó alkalom az ellenzéknek arra, hogy egyfelõl rámutasson a kormány országirányítási koncepciójának gyengeségeire, másfelõl az ország közvéleménye elé tárja saját koncepcióját: hogyan irányítaná õ az országot, amennyiben bizalmat kapna.
Sajnálattal kell tudatnom tisztelt képviselõtársaimmal, hogy az ellenzéki képviselõ hölgyek és urak felszólalásában ilyen koncepciónak, ilyen alternatív koncepciónak nyomát sem sikerült felfedeznem. Úgy gondolom, hogy az eddig elhangzott ellenzéki felszólalások érvelése döntõen három irányt vett - kivéve a már sokat emlegetett Urbán Lászlóét, aki többé-kevésbé azt mondta, hogy támogatja a kormány koncepcióját, csak a hozzárendelt eszközök "fényében" nem látja biztosítottnak ennek végrehajthatóságát.
Tehát háromféle érvelés hangzott el. Az egyik, amely alternatív gazdaságpolitika felvázolása helyett kinézett magának egy területet, és azért ostorozta a kormányt, mert erre a területre túl kevés költségvetési fedezetet fordít - ezt már Bársony András említette.
Ez egy hálás dolog, különösen így, két héttel az önkormányzati választások elõtt, mert hiszen ki az, aki ebben az országban ne szeretne magasabb szintû szociális ellátást, jobb oktatást, több munkahelyet, nagyobb közbiztonságot, virágzó kultúrát, mezõgazdaságot - és így tovább?
Mindenkit megnyugtathatok: mindezt a kormánypárti képviselõk is nagyon szeretnék. Sajnos azonban, az a helyzet, hogy törvényt mindenrõl lehet hozni - akár arról is, hogy holnaptól nyugaton keljen fel a nap -, csak ezt követõen a kormány feladata, hogy ezeket a törvényeket végrehajtsa.
A magyar népmesékben kedvelt motívum, hogy a gonosz király a leánya kezéért küzdõ szegénylegénynek különféle olyan megoldhatatlan feladatokat ad, fejvesztés terhe mellett, mint például, hogy csináljon bagariacsizmát kovászos uborkából. De a népmesékben általában az is kiderül, hogy a királylány mellesleg varázserõvel rendelkezõ tündér, aki ezeket a feladatokat hibátlanul végrehajtja a legény helyett.
Minthogy tudomásom szerint a kormánynak ilyen tündér nem áll rendelkezésére, a kormánypárti képviselõk természetesen tartózkodni fognak attól, hogy megvalósíthatatlan feladatokat rójanak a kormányra, még akkor is, ha a kovászos uborkából készült bagariacsizmát idõnként jobban szeretnék, mint az ellenzéki képviselõtársak.
Van aztán ennek az érvelésnek egy olyan általános iránya is, amely nem költségvetési fejezetekhez kötõdik, hanem a polgárok általános helyzetét kéri számon a jövõ évi költségvetés tervezetétõl.
Rott Nándor képviselõtársunk fogalmazott úgy, hogy a költségvetés az egyszerû polgárok nyakába kívánja rakni az átalakulás terheit. Ez igaz. Sajnálattal azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ebben az országban nincsenek mások, mint egyszerû polgárok, következésképpen az átalakulás terheit senki másnak a nyakába nem lehet rakni.
Így cselekedett az elõzõ kormány is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nem az átalakulás, hanem az átalakulás elodázásának terheit rakta az egyszerû polgárok nyakába. Idõnként persze kísérletezett azzal is - miként annak idején a Kádár-rendszer -, hogy ezeket a terheket külföldi hitelezõk nyakába rakja, ám ezen az úton a jelenlegi kormány már csak azért sem követheti elõdjét, mert a nemzetközi pénzvilág teljesen egyértelmûvé tette, hogy egyetlen cent sincs a nemzetközi pénzpiacon arra a célra, hogy a magyar kormány a szükséges reformokat tovább odázza el.
(12.30)
Az érvelések másik része annyira nem volt képes alternatívát felmutatni, hogy nem is a költségvetést vitatta, hanem a költségvetés ürügyén általános támadásokat intézett a kormány ellen.
Természetesen nem kívánom elvitatni egyetlen képviselõ jogát sem attól, hogy a költségvetési vitában gúnyosan emlegesse a szakértelmet, a szürkeállományt vagy mondjuk a szociális érzékenységet. Ám ha a költségvetési bírálatokból ennél többre nem futja, akkor engedtessék meg egy kormánypárti képviselõnek azt mondania, hogy a király öltözéke sajnálatos módon hiányos.
Döntõen két ilyen pregnáns érvelést hallottunk. Az egyik Szájer József képviselõtársunk és Pusztai Erzsébet képviselõ asszony érvelése volt, akik az 1995. évre benyújtott költségvetést a Magyar Szocialista Párt 15 hónappal korábban közzétett fizetett politikai hirdetésével próbálták szembesíteni; nem fordítva sok figyelmet arra, hogy ennek legtöbb tételét a Magyar Szocialista Párt idõközben visszavonta. A párt elnöke, aki azóta miniszterelnök, nyilvánosan elismerte ebben viselt felelõsségét. Készült egy részletes szakmai és egy rövid politikai program, egy koalíciós szerzõdés és egy kormányprogram. Mindezekre való tekintet nélkül a költségvetés számait ezzel a dokumentummal szembesítették.
Úgy gondolom, ez nem sokkal elegánsabb eljárás, minthogyha a kormánypárti képviselõk azzal próbálnák védeni a költségvetés sarokszámait, hogy mi volt a Fidesz és az MDF közös székházeladási ügyével.
Úgy gondolom, mozgó célpontra tüzelni valóban nem könnyû feladat. Annyit azonban azért bízvást el lehet várni, hogy mindenki tudja: a mozgó célpont elé kell célozni és nem 15 hónappal mögé.
A másik ilyen pregnáns érvelés e tekintetben Selmeczi Gabriella képviselõtársunké volt, aki rövid felszólalásának hetven százalékát annak szentelte, hogy a bölcsõdéket kérje számon a jövõ évi költségvetésen.
Készséggel elismerem azt a tiszteletre méltó következetességet, amely szerint - az õ szavai szerint - öt éve harcol a Fidesz a bölcsõdékért. Azt azonban le kell szögeznem, hogy a bölcsõdéket mint általánosan kötelezõen ellátandó feladatokat az önkormányzati törvénybõl az elõzõ kormány javaslatára az elõzõ parlament vette ki. Tehát a jelenlegi kormányon ezt számon kérni, legalábbis furcsa.
Úgy gondolom, e következetesség mögé ráadásul némi kérdõjelet tesz az, hogy a most következõ önkormányzati választások után a települések jelentõs részében a Fidesz azzal a két párttal kíván együtt kormányozni - önkormányozni -, amely annak idején a javaslatot tette a Házban.
A harmadik érvelés, amelybõl valamiféle koncepció, valamiféle alternatív koncepció körvonalai látszanak, tömören úgy foglalható össze, hogy a költségvetést balról elõzni. Csépe Béla képviselõtársunk mondotta azt a felszólalásában, hogy a kiút nem a fogyasztás visszafogása, hanem a termelés növelése. Ez kísértetiesen emlékeztet arra a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji szlogenre, miszerint "Termelj többet, jobban élsz!" Sajnos idõközben kiderült, hogy nem elég többet termelni, hanem az is szükséges, hogy a termelés eredményét el lehessen fogyasztani, illetve hogy ennek a termelésnek az eredménye: a további termelés feltételeit is újratermelje.
E szerint a koncepció szerint tehát az elõzõ kormány gazdaságpolitikája helyes volt. Csak a választás túl korai idõpontja és/vagy a választók fatális döntése ütötte el az elõzõ kormányt attól, hogy ennek a gazdaságpolitikának a gyümölcseit élvezhesse. Ebben a felfogásban tehát a jelenlegi kormány gazdaságpolitikájának alternatívája az elõzõ kormány gazdaságpolitikája lenne.
Nagyívû vezérszónoklatában Kádár Béla képviselõtársunk fogalmazta meg, hogy a megindult növekedést fenn kell tartani. Igaz, hogy a pénzügyi folyamatok kedvezõtlenül alakulnak, de a reálgazdaság folyamatai egészségesek, és elõbb- utóbb a pénzügyi folyamatok is utána fognak menni.
Sajnos én sokkal jobb memóriával vagyok megáldva, hogysem boldog lehetnék. Ennél fogva jól emlékszem arra, hogy 1992-ben az elõzõ kormány kiadott egy "Félúton" címû brosúrát, amelyben az akkori kormány kétéves tevékenységérõl kívánt elszámolni. Ebben a brosúrában, minthogy akkor a helyzet éppen fordított volt, és a Kupa-program még nem vizezõdött fel eléggé ahhoz, hogy a kedvezõ pénzügyi folyamatok visszájára fordultak volna, ámde a gazdasági reálfolyamatok igen kedvezõtlenek voltak, a kormány akkor azt igyekezett bizonyítani, hogy a pénzügyi folyamatok már kedvezõek, és a reálfolyamatok fognak majd utánuk menni. Úgy gondolom, ugyanennek a kormánynak volt négy éven keresztül tagja Kádár Béla képviselõtársunk.
Mitõl torz, mitõl egészségtelen egy növekedés? - tette fel a kérdést Kádár Béla képviselõtársunk, amikor ebben az átalakult gazdaságban a GDP hatvan százalékát a magánszektor állítja elõ, amely nem a tervhivatal utasítására, hanem konkrét megrendelésre termel.
Úgy gondolom, a közgazdaságok tudós doktorát, az elõzõ kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal foglalkozó miniszterét nem kellene errõl felvilágosítani, de a jegyzõkönyv kedvéért azért hadd mondjam el: a szóban forgó növekedés azért egészségtelen, mert a magyar gazdaság, a magyar termelés importtartalma igen magas. Következésképpen a növekvõ termelés növekvõ importszükséglettel jár. Ha olyasmit termelünk, amelyet nem tudunk kellõ mennyiségben külföldön eladni ahhoz, hogy a megnövekedett importmennyiséget ebbõl finanszírozni lehessen, akkor az eladósodás fog fokozódni. S ebbõl a szempontból tökéletesen mindegy, hogy a tervhivatal utasítására történik ez a többlettermelés, vagy azért, mert a kormány laza kézzel kiengedett forintmilliárdjai pótlólagos keresletet teremtettek, és e kereslet kielégítésére született ez a többlettermék.
Ez történt 1985-ben, amikor az MSZMP gyorsítsunk csak jelszavú XIII. kongresszusa után a külföldi adósság megduplázódott, és ez történt az elmúlt kormányzati ciklusban, 1992 után, miután a Kupa-programból csak annyi maradt, hogy Kupa Mihálynak hívták a pénzügyminisztert.
Tisztelt Ház! Pusztai Erzsébet képviselõtársunk azzal fejezte be hozzászólását, hogy ilyen kemény költségvetés az elmúlt négy évben a Ház elõtt nem feküdt. (Pusztai Erzsébet: Én nem!) Igen, ez igaz. A történet errõl szól. Ez a kormánykoalíció arra szegõdött, hogy az ország szakadék felé vágtató szekerét megpróbálja feltartóztatni, és ezen az úton az elsõ lépés, az elsõ komolyabb lépés ennek a költségvetésnek a beterjesztése volt.
Szeretném elmondani, hogy engem Budapest 10. számú választókerületének polgárai választottak országgyûlési képviselõvé. Ez a választókerület Budapest két, talán legszegényebb kerületében, a VII. és a VIII. kerületben terül el. Nekem nem lesz könnyû lakossági fórumon az én választóim szemébe nézve, akik idõs kisnyugdíjasok, nagycsaládosok, munkanélküliek, az adóterhek alatt roskadozó kisvállalkozók, dolgozók, akiket nap mint nap fenyeget az elbocsátás réme. Tehát nem lesz könnyû nekem az õ szemükbe nézve megindokolni, hogy e költségvetés végszavazásánál miért nyomtam meg az "igen"-gombot. De ezt meg fogom tenni, mert ha nem is nyugodt szívvel, de tiszta lelkiismerettel vallom, hogy ennek a költségvetésnek értelmes, elfogadható alternatívája mindeddig nem körvonalazódott, s ebbéli meggyõzõdésemben mindenekelõtt a költségvetési vitában felszólalt ellenzéki képviselõtársaim erõsítettek meg. Köszönet nekik érte. (Taps.)