DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Tegnap Boross Péter, volt miniszterelnök úr, képviselõtársam föltette a kérdést: kié ez a költségvetés? Nyilván azzal a szándékkal, hogy az MSZP vagy pedig az SZDSZ helyezi a fõ súlyt az érdemre. A válaszom az, hogy a koalícióé, amely az én értelmezésem szerint - a koalíció - egy olyan, önmagába visszatérõ görbe, amelynek minden pontja egyforma távolságra van az együttmûködéstõl.
A másik felszólaló, aki felhívta a figyelmemet, Hegyi Gyula volt, aki odaszólt bal oldalra a végén, és azt mondta, hogy fogadják el ezt a költségvetést - ha jól értettem -, mint a jövõ szociáldemokrata pártjának költségvetését.
Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy a második világháború után itt ült Kéthly Anna, Szeder Ferenc, Peyer Károly. Kéthly Anna az egyházi esküvõmre is eljött, jó kapcsolatunk volt. Szeder Ferenc iránt különösen nagy a megbecsülésem. Õt elvi hûségéért az Államvédelmi Hatóság agyonverte. Ez a szociáldemokrata párt elõttem nemzeti tradíciókon alapult. Nem tartoztak a hívõkhöz, de a keresztény értékrendet becsülték, a szociális igazságosságban jó harcunk volt velük, és fölemelték szavukat az ártatlanul üldözöttekért. Ezt a szociáldemokrata pártot a magam nevében örömmel üdvözölném.
Igen tisztelt Ház! Én ma külügyi szempontból próbálnám a költségvetést vizsgálni. Abból kiindulva, hogyha egy ország külbiztonsága nem kielégítõ, akkor nehezen képzelhetõ el, hogy bármilyen külföldi tõke érdeklõdik, hiszen ingó vagy pedig félig-meddig szétdülõ házban nem szokás bérleti lakást kivenni.
Magyarország külbiztonságát jelenleg semmiféle nemzetközi szerzõdés nem garantálja. Hazánk 1944. március 19-én elvesztette függetlenségét. Visszanyertük 1990. március 25-én jogilag, ténylegesen, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarországot. Igényünk természetesen az lenne, ha nem volna szükség semmiféle külbiztonságra, ha nyugodt és békés szomszédok vennének bennünket körül, jó kapcsolatunk lenne, és nem volna semmiféle szorongás vagy feszélyezettség a lakosságban.
A volt Jugoszláviában zajló kegyetlen események még ma is, és a volt Szovjetunióban ki nem alakult erõegyensúly bizonyos szorongást ad néha, hogy valóban nem veszélyezteti-e valaki a külbiztonságunkat. Eddig a különbözõ nemzetközi tárgyalások - leszünk-e és mikor leszünk NATO-tagok, mennyire tudjuk tényleg biztonságban érezni magunkat - nem vezettek eredményre. Eddig egyetlen komoly kijelentés volt, a néhai Manfred Wörner, a NATO fõtitkára, akit személyesen is ismerve úgy érzem, jó szándékkal és belsõ meggyõzõdéssel mondotta egy nyilatkozatában, hogyha az új közép-európai demokráciákat - így Magyarországot is - veszély érné, nem lesznek tétlenek, és nem hagynak bennünket egyedül. Ez a mai napig a legerõsebb kijelentés volt. Természetesen mindnyájunkban azonnal felmerült, hogy ez a nagy ígéret vajon mikor valósul meg.
Magyarország olyan hatalmas és olyan nagy történelmi ígéreteket kapott az elmúlt fél évszázadban, hogy mi egy kissé mindig kétkedéssel fogadjuk az ígéreteket. Megjelenik elõttem Budapest utcáin az Atlanti-óceáni Alapokmány nagy plakátja, amit Roosevelt és Churchill írt alá 1941 augusztusában. S máig is emlékszem, amikor a boldogságtól átitatva olvastam, hogy tiszteletben tartjuk minden népnek azt a jogát, hogy maga döntse el, milyen kormányformát akar. Azt hittem, béke lesz és nyugalom. Jött a Jaltai Egyezmény, amit a Szovjetunió vezetõje is aláírt, az Atlanti-óceáni Alapokmányon nyugszik, ott is ígéretet kaptunk.
Szeretnék az általános hiedelemmel szemben egy véleményt mondani: minket nem adtak el Jaltában. Ez nagy tévedés. Nem hajtották végre Jaltát.
(12.50)
Az békeszerzõdés: békét kellett volna kapnunk. Nem kaptunk békét. Békétlenséget, további megszállást, mondhatnám, az alapvetõ jogok eltiprását és inkább üldözését azoknak, akik ezeket gyakorolni akarták. Formailag volt békeszerzõdés, lényegében nem.
1956-ban az ország pár napra fölszabadult. Az Egyesült Nemzetek Szervezete - amelynek mûködését nagy tisztelettel nézem - sajnos elhanyagolt bennünket; Washington cserben hagyott, és Magyarországnak nem volt olyan delegátusa 1956. október 23-a és november 4-e között, aki a magyar népet képviselte volna. Ez volt az egyetlen ügy az Egyesült Nemzetek Szervezetében, amikor egy szabadságáért küzdõ népet magyar részrõl ebben a vonatkozásban senki nem képviselt.
Ma mintha kissé közelebb állnánk a NATO-hoz. Az a harc, ami folyik a nagyhatalmak között - politikai harc az Egyesült Államok, Németország és Oroszország között a nagyhatalmi minõség és pozíció elismeréséért - nem ránk tartozik. Mi annak örülnénk, ha a volt Szovjetunióban, Oroszországban valóban demokratikus rendszer lenne, ha jó kapcsolatunk lenne - gazdasági téren is lehetséges -, ugyanakkor azt szeretnénk, hogy mi önállóan, biztonságban élhessünk Közép-Európában.
Amennyiben a jelenlegi tárgyalások eredményre vezetnek - és remélem, a miniszterelnök úr mai, varsói látogatása is elõreviszi ezt -, talán kissé közelebb jutunk a NATO-hoz, mert a Budapesten decemberben lezajló Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet talán megérteti Oroszország demokráciára vágyó vezetõivel, hogy talán inkább az európai együttmûködés keretében volna Oroszország pozíciója, és a NATO-t hagyják meg a közép- és kelet-európai biztonság, így Magyarország számára is.
Aki úgy véli, hogy a NATO-hoz talán kissé erõsebben ragaszkodunk, vagy pedig nagyobb érdemeket szeretnénk elérni, hogy hamarabb kerüljünk be, annak azt válaszolnám, hogy - bár tudom, a nemzetközi politikában az erkölcsi értékeknek nem sok súlya van, tudom, hogy az érdekek mindent elnyomnak, de mégis egyszer-kétszer elmondtam már ilyen tárgyalásokon - lényegében Magyarországnak van egy olyan nemzetközi megbecsülése..... A külügy lehetne a legsikeresebb ágazatunk, ezt inkább érdem kísérte a változások idején, nem pedig terhek.
Egy dolgot idéznék csak fel az Országgyûlés, tisztelt képviselõtársaim elõtt, amit Albert Camus - valamikor kommunista, humanista, algíri származású francia Nobel-díjas író - írt 1956-ról: "Az 1956 elõtti tíz évben az egész világ nem tett annyit az emberiség szabadságáért, mint pár nap alatt a magyar nép." Nem akarom ezt váltóként benyújtani, de úgy érzem, a NATO-tárgyalásokon hasznosítani kell, amit Magyarország tett.
Amit a Külügyminisztérium részérõl nem tudok elfogadni, illetve szeretném, ha ezen a nemzetközi vonalon más vonatkozásokban is éberebbek lennének: ha ezek a pártok, a Magyar Szocialista Párt, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Fidesz, a KDNP összehangolnák nemzetközi kapcsolataikat. Amennyiben ezek tényleg valóságosak, és nem csak turistakirándulások az ilyen megbeszélések, az ott lévõ pártoknak a külügyminiszterei révén elõ lehetne segíteni a NATO-ba való belépésünket, legalábbis ennek a kérdésnek a gyorsabb elintézését.
Örömmel jelentem az igen tisztelt Háznak, hogy a Kereszténydemokrata Néppártnak sikerült elérnie az Európai Demokrata Unióban - ami az európai keresztény pártok és az angol konzervatív párt tömörülése -, hogy létrejött egy válságkezelõ tanács, amely, ha Magyarországot veszély fenyegetné - remélem nem kerül rá sor -, huszonnégy órán belül összeül, és a rendelkezésre álló lehetõségeket kihasználja. Ez nem biztonság. De egyet jelent: nem fognak hallgatni. Úgy érzem, a Külügyminisztérium részérõl ezeket a nemzetközi szervezeteket is jobban ki kellene használni.
A másik kérdés, amirõl szeretnék megemlékezni: az alapszerzõdések ügye. Tárgyalások folynak. Ez kényes kérdés. Azt hiszem, az Országgyûlés minden tagja egyetért velem abban, hogy mi minden országgal békében szeretnénk élni, a szomszédainkkal pedig még szorosabb kapcsolatban.
Az alapszerzõdések kérdésébõl egyetlenegy szempontot szeretnék kiemelni: azt, hogy semmiféle alapszerzõdést nem lehet addig aláírni, amíg a határon kívül - jelenleg Romániában és Szlovákiában - élõ magyarsággal kapcsolatban meggyõzõ bizonyítékokat nem kapunk, hogy a nemzetközileg elismert, az egyesült nemzetek által támogatott és egyhangú határozatban kimondott alapvetõ nemzeti kisebbségi jogaikat gyakorolhatják. Nem garanciát kérünk és nem ígéretet - nem véletlenül mondtam el a nagy nemzetközi ígéreteket, amikbõl semmi sem lett -, hanem olyan gyakorlatot, amely meggyõzõ, hogy ezek a magyar polgárok emberi méltóságukat, nemzeti öntudatukat megõrizve, nyelvüket használva, kultúrájukat ápolva, ahol lehet, politikai autonómiát kialakítva élhetnek. Ma már köztudott tény, hogy ez nem csak a kisebbség érdeke: ez az ország érdeke. Ma már köztudott, hogy egy olyan államnak sem lehet belépnie azEurópai Unióba, amely a nemzeti kisebbségi jogokat nem pártolja, nem védi, és nem engedi azok érvényesítését.
Nekünk nemcsak az Országgyûlésben kell elmondani, nemcsak különbözõ nyilatkozatokat kell tenni: ma már fórumok vannak, ahol lehetõségünk van az alapszerzõdések megkötése elõtt bizonyítékokat szerezni a nemzeti kisebbségi jogok érvényesülésérõl.
A külügyminiszter úrnak az Egyesült Nemzetek közgyûlésén, 1994. októbert 3- án elmondott beszéde szerintem ezt a kérdést kissé gyengén érintette. Sokkal erõsebben kellene kiemelni a nemzeti kisebbségi jogok védelmét, és különösen azt, hogy most lehetõségünk van a nemzetközi jog keretei között akár ma már az Egyesült Nemzetek emberi jogi fõbiztosának vagy pedig az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet keretén belül mûködõ ezen osztály - nem fõbiztosának - vezetõjének minden panaszt beadni, és õk lehetõvé teszik annak kivizsgálását, sõt szakértõk megnevezését.
Az alapszerzõdést tehát, igen tisztelt Ház, nem elsietni kell, hanem jó eredményekre kell törekedni.
Megmondom õszintén: nekem nincs teljes bizalmam abban, hogy az alapszerzõdések elõkészítése során ezek a szempontok érvényesülni fognak. Úgy érzem, az Országgyûlésnek kötelessége - és a Kereszténydemokrata Néppárt ebben éberen részt fog venni -, hogy olyan alapszerzõdés ne kerüljön ide, amely az elõbb vázolt feltételeket nem valósítja meg.
Végül a határkérdés. Rendkívül kényes, tudom. Nagyon nehéz hozzányúlni, de mi azért vagyunk itt, hogy hozzányúljunk. Azt hiszem, azokhoz a szempontokhoz és azokhoz a feltételekhez, amiket a helsinki záróokmány leszögez, tarthatjuk magunkat. Azt Románia is aláírta, Csehszlovákia is - akkor még, ugye Csehszlovákia volt, de Szlovákiát köti. Ez kimondja a területi épség tiszteletben tartását, az erõszaktól való távolmaradást, ugyanakkor mindig lehetõséget ad a békés tárgyalásokra. A kormánynak nem lehet olyan feltételeket elfogadnia - és remélem, nem is fogad el -, amelyek a határok véglegesítését jelentenék, mert ez túlmegy a kormány hatáskörén. Ez történelmi feladat. Mi maradjunk a határok sérthetetlenségénél, annál is inkább, mert az én szemem elõtt olyan határok vannak, amelyek lényegében nem léteznek, hanem szabadon tudnánk rajtuk közlekedni, szabadon tudnának rajtuk átjönni. Az Egyesült Nemzetek közgyûlési határozata is kimondja, hogy bármelyik polgár átmehet egy másik országba, és kapcsolatot tarthat azokkal, akikhez nemzeti, vallási vagy nyelvi közösség fûzi. Tudom, ez még egy kicsit messze van, és XX. századunkat megszégyenítõek azok a körülmények, ahogy néha a határokon át lehet menni. De efelé törekedve egy szempontot tartok szem elõtt: az ott élõ kisebbség érezze, hogy mi az õ jogaiért síkra szállunk, és emberi méltóságukat megõrizve, magyarok maradhatnak. Köszönöm. (Taps.)
(13.00)