DR. ROTT NÁNDOR (FKGP): Köszönöm, elnök asszony. Igen Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! E költségvetés számos hibájára, hiányosságára egyszer már bátorkodtam itt rámutatni. Most egy kissé tágabb kontextusban, szélesebb körû összefüggésrendszerben szeretnék szólni a költségvetésrõl, fõképp azokról a közállapotokról, amelyek - míg itt a vita folyik - meghúzódnak az ország jelenlegi helyzetében.
Meg kell mondanom, hogy nagyon sok értékes és tartalmas hozzászólás, kritika, bírálat vagy éppen védekezés mellett volt egy kiábrándító vonása is az eddigi vitának, nevezetesen az, hogy a kormánypártok igen tisztelt képviselõi közül többen is az elõzõ kormányra - elnézést a kifejezésért - mutogattak, és az elõzõ kormányokra, nevezetesen az Antall- és a Boross- kormányra próbálták hárítani a felelõsséget. Ez azért volt kiábrándító, mert azt hiszem, valamennyien tudjuk, hogy a felhalmozódott hibák és mulasztások nem az utóbbi négy évnek, hanem az azt megelõzõ negyven évnek az egymásra rakódó halasztásai, mulasztásai, amivel kapcsolatban az Antall- és a Boross- kormány legfeljebb annyiban marasztalható el, hogy talán nem tárta fel elég világosan az ország népe elõtt azt a tragikus helyzetet, amibe a magyar társadalom és a magyar gazdaság jutott, és talán nem folytattak elég radikális gazdaságpolitikát, amelyik egyedül alkalmas lett volna ezeknek a bajoknak ha nem is a kiküszöböléséhez, de némi enyhítéséhez.
Most ezek a problémák kicsúcsosodnak. Meg kell mondanom, ahogy nem tehetõ felelõssé az Antall- vagy a Boross-kormány, ugyanúgy nem tehetõ felelõssé a Horn-kormány se. A bajok sokkal régebbi gyökerûek, és sokkal mélyebbek, mint ahogy ez ebben a parlamenti költségvetési vitában felszínre került. Tegnap az egyik újságban egy cikk jelent meg, az volt a címe: De ki vigyáz majd a gyerekre? Akkor tudniillik, ha a pedagógusok sztrájkba lépnek. További vezércikk vagy újságcikk címek is sorolhatók lennének. Ki látja majd el a betegeket a kórházakban, ha az ápolónõk sem bírják tovább azt, hogy alacsony bérek miatt, létszámhiánnyal küszködõ munkahelyeken két ember helyett hordják az ágytálat, kötözzenek, hõmérõzzenek? De hogy jutnak el munkahelyre, irodába, piacra a bejárók, ha vasutassztrájkra is sor kerül?
Ezeket a kérdéseket tovább lehetne folytatni, ha felsorolnánk valamennyi szakmát, területet, ahol az elégedetlenség, a tiltakozás kirobbanással fenyeget. Itt nem egyszerûen nehéz költségvetési helyzetrõl és költségvetési hiányról van szó. Szembe kell néznünk azzal, hogy mûködésképtelenné válik az ország, ha mindez bekövetkezik, egyre romlanak az alapvetõ ellátások, késõbb a legszükségesebb szolgáltatásokban is zavarok jelentkeznek, megbénulnak a mindennapi élet folyamatai. Azonban a sztrájkok fenyegetése valójában csak nyilvánvalóvá teszi, közhírré teszi azt, ami rejtve, szinte észrevétlenül bekövetkezett a gazdaságban és a társadalomban, nevezetesen azt, hogy az ország a mûködésképtelenség határára, de azt is megkockáztatom, a mûködésképtelenség területére jutott el.
A MÁV több ezer kilométernyi vasútvonalat képtelen üzemeltetni, és ezt beismeri, s most maga bevallja, hogy keresi, miképpen lehetne ezeket a szárnyvonalakat helyi érdekûvé tenni, mint Ferenc József császár és király idején, a múlt század nyolcvanas éveiben. Megjegyzendõ, hogy még az agg uralkodó idejében aztán megindult az egységesítés a MÁV keretében, éppen azért, mert a sok kis önálló helyi érdekû vasút munkáját, tevékenységét lehetetlenség volt összehangolni. Kórházak válnak fizetésképtelenné, másutt kórházi osztályokat szüntetnek meg akkor, amikor az ország népességének egészségi állapota kritikus szintre süllyedt, Európában talán a legrosszabb.
(9.50)
Iskolákat akarnak körzetesíteni, ami tovább súlyosbítja az aprófalvak, kistelepülések helyzetét. Az iskolájuktól megfosztott falvak elnéptelenedése tovább folyik; és bármilyen súlyos kijelentés, megkockáztatom, hogy ez a falurombolásnak egy speciális magyar változata, és megint csak annak jele, hogy a társadalom mûködésképtelenné kezd válni, mert hiszen képtelen fönntartani azt az infrastruktúrát, ami az ország területi belakásához nélkülözhetetlen.
Az iskolákban emellett korosztályok létszámcsökkenése miatt egy általános tanulólétszám-csökkenés mutatkozik, és erre a válasz az, hogy változatlanul létszámon kívánják tartani az osztályokat, ahelyett, hogy csökkentenék az osztályok létszámát; akkor nem kellene pedagógusokat elküldeni, viszont a kisebb létszámú osztályokban javítani, emelni lehetne az ország oktatási színvonalát, amelyrõl számtalan statisztikai felmérés bizonyítja, hogy milyen rossz, hogy a kötelezõ oktatást befejezõk egyharmada nem tud becsületesen írni-olvasni. Itt tehát megint a társadalom ellehetetlenülése folyik, egy olyan leépülési, egy olyan degradációs folyamat, amely, ha nem állítjuk meg, akkor a népesség értelmi, képzettségi, szellemi színvonalának további süllyedéséhez vezet. És történik ez akkor, amikor politikai potentátok sorra- rendre tartják a beszédeket, és kijelentik, hogy kimûvelt emberfõkre van szükség.
A szavak, a bombasztikus frázisok mögött a valóság az, hogy megszüntetik az iskolákat, nem engedik, hogy kisebb létszámú osztályokban intenzívebb, hatékonyabb képzés folyjék.
Tovább lehetne sorolni a példákat, de azt hiszem, nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy nemcsak egy költségvetési válságról vagy válságköltségvetésrõl van szó. Sem az elõzõ kormányok, sem a jelenlegi kormány nem vette magának azt az erkölcsi bátorságot, hogy megmondja az országnak, hogy megmondja a népnek: eljutottunk a mûködésképesség végsõ határáig, sõt azon is túlléptünk, s hogy ezeknél a felszíni látszatkezeléseknél sokkal radikálisabb, sokkal expanzívabb gazdaságpolitikára lenne szükség - nem bûvészkedésre a különféle pénzalapok és különféle pénzügyi konstrukciók között, hogy megfeleljünk a Világbank, a Valutaalap és még ki tudja, milyen más pénzintézetek követelményeinek, egy rafinált, bonyolult pénzügyi struktúra elemeinek, hanem hogy valahogyan fönn tudjuk tartani az ország mûködõképességét, hogy pontosabb legyek: hogy visszaállítsuk az ország mûködõképességét, s ehhez olyan elhatározó, olyan radikális gazdaságpolitikai és politikai lépéseket tegyünk, amelyekre valóban szükség van.
A Boross-kormányt - és még elõtte az Antall-kormányt - mindezért csak kisebb mértékû felelõsség terheli. Azok a kormányok, pontosabban az Antall- kormány még épp csak hatalomra lépett, amikor felkészületlenségében az úgynevezett taxis blokád olyan válságot robbantott ki, amivel a gyenge parlamenti többséggel rendelkezõ akkori koalíció nem tudott és nem mert szembe nézni. A jelenlegi kormánynak sokkal súlyosabb e tekintetben a felelõssége, mert akkora többséggel, olyan szilárd többséggel rendelkezik a parlamentben, hogy igenis nyugodtan vállalkoznia kellene ennek a szükségszerû válságintézkedés-csomagnak a vállalására és keresztülvitelére radikális gazdaságpolitikával és sokkal radikálisabb intézkedésekkel.
Ennek egy elemére már az elmúlt beszédemben utaltam. Ilyen lehet például az állami bürokrácia kiadásainak nagyarányú csökkentése; de ilyen lehet például az adótartozások, általában a köztartozások radikális behajtása. Ugyanis elviselhetetlen és lehetetlen körülmény az, hogy miközben a nyugdíjasok éheznek, olyan csekély nyugdíjat kapnak, közben adófizetõk, nagy adófizetõk kibújnak e kötelezettségük alól.
De éppígy sorolni lehetne még tovább azokat a területeket, amelyeken, igenis, az ellenzék is követeli a radikális fellépést. Itt vannak ezek között a lehetõségek között a privatizációs visszaélések, amelyekhez valójában senki nem mert hozzányúlni idáig sem, és úgy látszik, most sem, ahol milliós állami vagyonok folynak szét, tûnnek a semmibe, miközben mindnyájan tudjuk, a szemünk láttára egy olyan új réteg alakul ki, amely ezeknek az elértéktelenedett állami vagyonoknak a megszerzésébõl egy új - nem szerencsés a kifejezés, de nem tudok más szót találni rá hirtelen - komprádorburzsoázia megteremtését jelenti.
Akkor, amikor a kisgazdapárt nem fogja tudni elfogadni ezt a költségvetést, nemcsak a költségvetésnek a nyilvánvaló hiányosságai, belsõ logikai alátámasztásbeli gyengéi azok, amelyek erre kényszerítik, hanem, mint már múltkor jeleztem, azok a politikai okok is, amelyek sorában a legjelentõsebbnek - én legalábbis - azt vélem, hogy a kormány politikája a súlyos válsághelyzet fölismerése helyett és a válságkezelésre alkalmas erõteljes politika helyett félmegoldásokra és látszatmegoldásokra terjed ki.
Nagyon sokan fogják kárhoztatni, szidni a szakszervezeteket azért, hogyha ki fognak állni követeléseik mellett, és a végsõ fegyverhez fognak nyúlni: a munkabeszüntetéshez, a sztrájkhoz. Bizonyos szempontból egy nagy funkciót, egy nagy történelmi feladatot fognak teljesíteni: rá fogják ébreszteni az országot ennek a válságnak a valódi mélységeire, föl fogják hívni a figyelmet arra, hogy így nem mehet tovább.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kisgazdapárt soraiban.)