DR. SIRÁLY PÉTER (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Engedjék meg nekem, hogy kicsit szubjektíven kezdjem. Idén tavasszal, amikor már látszott, hogy kormányzati felelõsség szakad a nyakunkba, amit természetesen akartunk is, beszélgetve képviselõtársaimmal, beszélgetve azokkal az emberekkel, akik kormányzati tisztséget töltöttek be, arra a megállapodásra jutottunk, hogy minden intézkedésünk, minden gondolatunk, minden elképzelésünk, amit megpróbálunk valóra váltani, egy koncepcióba illeszkedjék bele. Ez a koncepció Magyarország modernizációja. Minderrõl azért volt szó, hogy ne legyenek elképzeléseink, cselekvéseink kapkodóak. A jelen költségvetés torokszorongató kényszerûségei között is, és ennek dacára sem lehet megfeledkezni ezekrõl a szempontokról.
A változtatás kényszere sohasem akkor jelentkezik, amikor minden jól megy köröttünk, a változtatás kényszere mindig akkor jelentkezik, amikor problémák vannak, amikor megoldatlan feladatok vannak, és amikor a változtatások megoldására sokszor legrosszabbak a lehetõségek. Mégsem ment föl minket ez alól a felelõsség alól a jelen helyzet. Az államháztartás nagy ellátórendszereiben egyre növekvõ feszültségek megoldásában én nagy jelentõséget tulajdonítok a társadalmi önszervezõdéseknek és a vállalkozásoknak.
Nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban a nyolcvanas évek közepén az Egyesült Államokban megjelent tanulmány mit ír. Idézem. "A heves pénzügyi nyomás hatására az állami és helyi vezetõknek nem volt más választása, mint változtatni azon, ahogyan eddig a dolgokat intézték. Polgármesterek és kormányzók tették magukévá a közösségi magántársulások gondolatát, és fejlesztettek ki alternatív módszereket a szolgáltatások nyújtására. A városok támogatták a szolgáltatók közötti versenyt, és új költségvetési rendszert fejlesztettek ki. A közintézményi vezetõk vállalkozói irányításról, tanuló szervezetekrõl, önerõre támaszkodó városokról kezdtek beszélni. Az államok elkezdték újraszervezni a legköltségesebb közintézményi rendszereiket: az oktatást, az egészségügyet és a szociális ellátást."
Ugye, ismerõsek a gondok? Én nagyon jól tudom, hogy Magyarország nem Amerika. De a gondok és a megoldásra váró feladatok, úgy látszik, a világon mindenütt közösek. Azt is látom, hogy a megoldás lehetõségei és eszközrendszerei jelentõsen eltérnek: mások az Egyesült Államokban, mint Magyarországon. És itt nemcsak a pénzre gondolok, hanem az Egyesült Államokban már széles körben kialakult vállalkozói, karitatív és nonprofit szférára.
Mindezekkel együtt Magyarországon is kialakult az elmúlt négy évben egy olyan ellátórendszer vagy kezdeményezés, amellyel a költségvetési törvény foglalkozik, amellyel érdemes nekünk is foglalkozni, amely rendszert szándékaink szerint bõvítenék, és amely rendszer megéri azt, hogy egy kicsit közelebbrõl megvizsgáljuk. Ezzel a rendszerrel a költségvetési törvény IV. fejezete foglalkozik, és nagyon röviden - nyilván nem tudja mindenki szám szerint, hogy mi hol található - elmondanám a kérdéskör lényegét. Ez a IV. fejezet a szociális, oktatási, nevelési közfeladatokat ellátó egyházak, társadalmi szervezetek, magánszemélyek stb. részére adandó normatív hozzájárulással foglalkozik. Ez a szabályozás a jelen pillanatban messze túlmutat a jelenlegi jelentõségén. Azért tartom én ezt a költségvetési törvény kiemelkedõen jelentõs részének, illetve a jövõbe mutató, egyébként már évek óta meglévõ szabályozásának, mert a humán szférába is beviszi a sokszínûséget, alternatív megoldásokat kínál, ugyanakkor reális társadalmi szükségleteket elégít ki, illetve a hiányok megszüntetésében segít. Elõremutatónak tartom, mert vélhetõen az évek folyamán egyre szélesebb körben alkalmazhatók az itt bejáratott formációk, szervezési, gazdasági megoldások, s kiterjeszthetõk egyéb közszolgálati feladatok ellátására, valamint az egészségbiztosítás területére is.
A már említett szervezetek, s az ezek között meglévõ bújtatott vállalkozások mûködése racionális, költségérzékeny, a társadalomban jelentkezõ hiányokhoz, amit nevezhetünk keresletnek is, sokkal könnyebben, gyorsabban és jobban alkalmazkodó, a versenyhelyzet miatt a jobb minõségre törekvõ tevékenységet folytatnak. Teszik mindezt annak dacára, és éppen azért, mert a normatív finanszírozás az esetek jelentõs részében nem fedezi a tényleges költségeket. Ugyanakkor az ellátottak hozzájárulása sok esetben szerény nyereséget is hoz, vagy "csak" biztos megélhetést nyújt a szolgáltatónak, szolgáltatóknak. A normatív támogatás elegendõ arra, hogy az ellátókör a humán szolgáltatásra mintegy rámozduljon, így ez feladatellátó kezdeményezést indukáljon, és valós szükségletek így nyerjenek kielégítést. Természetesen ezeknek a közfeladatokat ellátó, nem állami intézményeknek speciális jogszabályok között kell mûködniök. Ugyanis a norma plusz támogató szakminisztérium által kijelölt feladat, ebben az ellátási kötelezettség, a szükséges minõségkontroll bátran speciális körülménynek nevezhetõ.
Mindezeket a specialitásokat a maga korlátaival együtt szükségesnek tartom a jó mûködés reményében. Mindez a jelen szabályozás megváltoztatásának szükségességét, felesleges szabályozások megszüntetését, szektorsemlegesség biztosítását, kontroll beépítését igényli.
Nézzük végig, hogy melyek a jelen szabályozás neuralgikus pontjai, talán éppen azért, hogy az ebben lévõ lehetõségeket ki tudjuk bõvíteni, és a társadalomban ezekben a nagyon költséges ellátó szférákban anyagi ráfordítás nélkül jobb feltételeket alakítsunk ki.
A jelen szabályozásban ki vannak rekesztve a normatív költségvetési hozzájárulásból a társas vállalkozások, miközben hátsó kapun, alapítvány által mûködtetve, vagy közkereseti társaságként becsempészhetõk. A kirekesztés sérti a szektorsemlegesség elvét, kirekesztésükkel elvész annak a lehetõsége, hogy a humán szférába, ha szerény mértékben is, tõkét hozzanak. Megakadályozza, hogy tisztán elkülönüljön a profit és nonprofit tevékenység. Egyébként mindkét tevékenységi formát hasznosnak, sõt ezeken a területeken közhasznúnak is tudom tekinteni, azzal együtt, hogy az eltérõ szabályozást célszerûnek látom.
Másik gondnak a feladatátvállalási szerzõdést látom, melyet az ellátónak az önkormányzatokkal kell kötni. Ezt én feleslegesnek tartom, mint ahogy az egyházi jogi személyek számára ez nem is kötelezõ. Itt is az egységes szabályozást látom célszerûnek, azzal a megszorítással, hogy az összes résztvevõnek igazolni kell az engedélyezõ szerv által, hogy az intézmény mûködési feltételei megfelelnek. Ugyanakkor garanciákat kell beépíteni a mûködésbe, hogy az általa vállalt feladatok elvégzése megtörténjék. Azt az aggályt, hogy ily módon a humán szolgáltatásokat végzõ nagyobb vállalkozások gomba módra szaporodnának, s így a költségvetésre többletterhet raknak, nem látom megalapozottnak.
A jelen helyzetben, mint már említettem, a törvény megkerülhetõ, s a tapasztalat az, hogy a szakminisztériumok liberális döntéshozatalai óta sem tolongnak az ilyen ellátást vállalók. Lényegében a humán szolgáltatást nyújtó intézmények szektorsemlegességét, minden résztvevõ számára az egységes szabályozást tartom célszerûnek, mely szabályozásban az ilyen intézmények, illetve tevékenységek létrehozását könnyíteném, mûködését ellenõrizném, ellátási garanciákat építenék be, és az elszámoltatást szigorúbban venném. Bárki, aki csak háza tájára kerül egy ilyen intézmény létrehozásának, beindításának, az tudja, hogy a létesítõnek milyen kálváriát kell bejárnia, hogy a létesítmény szabályai a valóságtól sok esetben elrugaszkodnak, illetve az engedélyezés teljesen szubjektív.
(10.10)
Ezért tartom szükségesnek a könnyítést, természetesen szigorúan megkövetelve a szakmai garanciákat, a jó mûködés feltételeit. Ugyanakkor azt is látom, hogy a mûködés szakmai és pénzügyi megvalósulását szigorúbban kell ellenõrzni.
Végezetül: a témát azért tartom nagyon fontosnak, mert jelen pillanatban a szociális-oktatási ellátásból 2-3 százalék esik erre a szférára. Feltétlenül szükségesnek és célszerûnek tartom bõvíteni; kevesebb eszközbõl, kevesebb ráfordításból jobb minõség érhetõ el. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)