DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Országgyûlés! Úgy gondolom, hogyha egy szóval kellene kifejezni azt, hogy egész átalakulásunknak mi legyen, és rejtetten indulásától mi az alapkérdése, úgy fogalmaznék, hogy emberközpontú legyen a politika. Emberközpontú, mert egy olyan rendszert váltunk le kínok között és kanyarok útján is, amely a "legfõbb érték az ember" jelszavát magasra írta, és mélyre temette a vele kapcsolatos gyakorlati politikai követelményeket. Merem tehát mondani, hogy nincs olyan korszak, amelyben bármilyen tényezõnek e fölé szabadna emelkedni. Igen, a gazdasági felemelkedésünknek is az emberközpontú politika jegyében kell mennie, költségvetéseinknek is emberközpontú költségvetéseknek kell lenniök, ami korántsem jelenti azt, hogy valami elvont humáncélúságnak el kell takarnia gazdasági problémáinkat, vagy akár elébük kellene tolakodnia. Át kell hatnia az egészet annak a célnak, hogy Magyarország boldog emberek országa legyen, és nem egyszerûen jól termelõ üzemek együttese vagy valamilyen vonzó ideológiai cél megvalósulásának kísérleti mûhelye.
(11.10)
Az adótörvények és a költségvetés nyilvánvalóan messzemenõen összefüggenek egymással, és ezért attól a néhány képviselõtársamtól, akik múltkor egy késõi órán, amikor az adótörvények vitájában szóhoz jutottam, jelen voltak és véletlenül most is jelen vannak, elnézést kérek, amikor - legalábbis egy mondat erejéig - magamtól idézek. Arról szóltam, hogy aki ma Magyarországon nem vállal terheket, az értelemszerûen holnap súlytalanná válik; de aki ma Magyarországon túlterhel, annak vállalnia kell a felelõsséget az emberek esetleges összeroppanásáért. Ezt megismételve engedjék meg, hogy csak néhány általános vonatkozást említsek fel a költségvetésünkben számomra problémát okozó mozzanatok kapcsán.
Elsõként említem - ha úgy tetszik: most is - azt, hogy a költségvetés szerény megítélésem szerint nem számol eléggé az inflatorikus hatásokkal sem a terhelésben, sem a kedvezményezésben. Nincs végigvive sem annak az esztendõnek, amely most fejezõdik be, ilyen vonatkozású terhe, sem annak a következményei, amit az elkövetkezõ év inflatorikus vonatkozásban hoz vagy hozhat. S két vonatkozásban nincs ez eléggé jelen a költségvetésben - ennyivel beérem az általános vitában -: sem olyan tekintetben, hogy a számoszlopokban kellõ módon, mértékben és arányokban jelen lenne az inflatorikus tényezõ beszámítása, sem olyan módon, hogy a költségvetést megközelítõ számára világossá válnék, hogy a kormány gazdaságpolitikájában az infláció elleni küzdelem milyen formában jelenik meg.
A másik tényezõ, amit itt is szeretnék szóvá tenni és a bevezetõben mondott emberközpontúság jegyében az inflatorikus tényezõ mellett ezt is beemelni ide - hiszen közvetett és közvetlen hatásai nagyon is szembetûnõek -: a költségvetést elvonttá, alig-alig vitathatóvá teszi az a körülmény, hogy a kormányzat lebegteti, és e lebegtetés közepette benyújtva a költségvetést, egy árnyékot vet egész vitánkra az energiaárak emelésének mértéke, és emberi vonatkozásban még külön aláhúzva - nem csak a gondolatritmus kedvéért -: a módja is. A hogyan, milyen mértékben és mibõl kompenzálva kerül mindez bevezetésre - olyan mozzanatok, amelyek után, senkit nem akarva bántani, számomra egyszerûen talány, hogy hogyan tudnak számokról ilyen hevesen és ilyen pontos idézetek formájában vitatkozni a vita résztvevõi, amikor ezeket a számokat rendre-sorra megkérdõjelezi vagy meghatározza az energiaár tervezett, de ismeretlen mértékû emelése.
A harmadik dolog, amirõl szólni szeretnék, az az, hogy egyáltalán nem vitatva, sõt azt kell mondanom, helyeselve, hogy a kormányzat a költségvetés keretei között is felveszi a küzdelmet a fizetési mérleg deficitjének felszámolásáért, és vállalja az egyensúly helyreállításáért vívandó harcot, szeretném megerõsíteni azoknak a szavát - talán másképp, mint ahogyan elhangzottak -, akik arra figyelmeztetnek, hogy a gazdaságban bármilyen fontos is a fizetési mérleg deficitjének csökkentése, majd felszámolása, aggasztó, ha a gazdaságpolitika vagy akár a pénzügyi politika egyetlen, bármennyire is fontos tényezõjének és mutatójának a kizárólagossága kerül szinte hangsúlyozásra, és ennek minden az alárendeltje.
Engedjék meg, hogy azt mondjam, csak a többtényezõs gazdaságpolitika hatékonysága érvényesül a modern gazdaság egész történetében. Mióta az országok kiléptek az autarkiás gazdaságok világából - értve az autarkiás hagyományos parasztgazdaságok meghatározó szerepét -, két tényezõ volt, ami veszélyessé tette a fejlõdést: az, ha a termelés sokszínûsége nem kapott olyan impulzusokat, amelyek a világpiacon felismert jelenségeket számára irányadó tényezõként felmutatni és ezeknek befolyásához segítséget nyújtani tudtak volna; a másik eset, hogy ha ilyen vagy olyan okból egytényezõs fejlõdést mutatott akár monokultúrás értelemben, akár a gazdaságpolitika egyetlen tényezõre koncentrálása révén.
Ezeket a következtetéseket történészként vontam le, sok más, nálam kiválóbb szakértõvel együtt, de ajánlom a mai magyar gazdaságpolitikának is, összhangban azokkal a nézetekkel, amelyeket például az MDF vezérszónoka és mások tulajdonképpen hasonló irányultsággal fejeztek ki: ne legyen gazdaságpolitikánk egytényezõs!
S nagyon-nagyon egyet tudok érteni ennek részproblémái tekintetében azokkal a figyelmeztetésekkel, amelyeket például Bálint György közvetlenül elõttem mondott el. Legyen szabad az õ gondolatait most még egy csavarral ellátni. Õ nagyon finoman és nagy szakértelemmel tett különbséget a parlag, a nem mûvelt föld és az ugar, a nem vetett föld között. Én azt gondolom, nagyon kell figyelnünk erre. Annak lehetnek gazdaságpolitikai indítékai, hogy föld ugaron marad - primitív nyomásos rendszerek nem is olyan jelentéktelen eredményeket értek el a maguk szintjén az ugartartással.
(11.20)
De egyetlen gazdasági rendszerben, s egyetlen földmûvelési rendszerben sem vezetett a siker irányába a parlag. Mert az ugar az egy állandó elõkészítése az olyan belsõ vagy külsõ konjunkturális viszonyoknak, amikor vetni lehet, vetni érdemes, vetni kell. De olyan gazdasági helyzet Közép-Európában elfogadhatatlan, amelyben parlagon maradnak földek, amikor munkaerõ- feleslegünk van. Hadd mondjam el, 1944-ben, nem önszántamból, egy munkásszázad keretében különbözõ háborús és nem háborús feladatok ellátásában volt részem. Átéltük Dosztojevszkij nagy élményét, az Emlékiratok a holtak házából, idézem, amikor a fegyenceket teljesen céltalan feladatokra használták föl. Õ leír ilyen esetet: kiütni egy csónaknak a fenekét a tó közepén, aztán kivontatni emberi erõvel, újra befenekelni, újra kivinni, embergyalázó, embert megtörõ feladat.
Átéltem ilyeneket. És örültünk, amikor más munka nem lévén egy, akkor Magyarországhoz tartozó, most Szlovákiához tartozó községben a helyi vezetõk a céltalan munkára bennünket hajszoló keretnek azt a tanácsot adták, hogy évszázad óta itt van egy magas fennsíki legelõ, tele elszórva kövekkel. Itt vannak ezek a fiatal legények, hát gyûjtessék össze velük a köveket, hogy a legelõ marha megszabaduljon ettõl. Gyûjtöttük a köveket, lelkesen. A kövekbõl kerítés készült, kérem szépen, a legelõ révén, és amikor elvonultunk, a község megköszönte, hogy valamit, amire nem volt erõ és összefogás, most mi megcsináltunk.
A példa, mint minden példa, persze sántít. Mert nem kényszermunkásokról van szó. De ilyen célfeladatok helyben és országosan adódnak. Nincs ok arra, hogy a munkaerõ felhasználásában, annak értékesülése arányában, díjazott feladatként ne kerüljenek be ilyenek. Csak impulzusok kellenek, csak kezdeményezés kell, csak elszánás kell, hogy a pocok, ugye, ha jól tudom, a mezei egér 60-at kölykezik egy nyáron, hát ne szaporodjon el olyan mértékben, hogy a káros növények ne szórhassák szét stb., stb. az ártó termésüket a szélben. Nem akarom folytatni.
Én azt hiszem, óriási lehetõségek szunnyadnak a társadalomban, ha az emberi értékeket mozgásba hozzuk.
De visszatérve a fõ mozzanatra, emésztem az idõt, kérem, talán ez az epizód sem volt káros. Hadd hívjam fel a figyelmet, hogy hol látom én a deficitet. Egyfelõl amit vezérszónokunk elmondott, a gazdasági élénkítés programjának a hiányában is. Tessék megnézni a tõzsde számait! Nyugaton haját tépné a kormány, ha a tõzsdének a számai úgy alakulnának, mint most az utóbbi hetekben, a költségvetés megismerése óta. Elgondolkozott a tisztelt kormány, hogy hogy lehetne itt a gazdaság embereinek nagyobb perspektívákat nyújtani? Külföldön, külpolitikusaink nyilván figyelemmel kísérik, aggasztónak látják a magyar tõzsdén kialakult helyzetet. Egy szót sem lehet, nem minden ülést ültem végig, hallom az errõl szólókat. És össze is kapcsolják azzal a körülménnyel, hogy milyen perspektívákat nyújt kormányunk a magyar gazdaságnak a financiális helyzet állandó stabilizálására irányuló pénzügyi szándékokon kívül.
De deficit nemcsak itt van. Sajnos, rosszul ütemeztem spontán született hozzászólásomat, nem számítottam arra, hogy ma idõ lesz, ezek szerint kevés idõ a felszólalásomra. De szeretném jelezni az ordító deficitet másutt. Szóltak róla mások. A demográfiai deficitünkrõl. Nem ismerek a statisztikában olyan szomorú helyzetet, ami az utolsó fél évszázadban Magyarországon e téren kialakult, és ebben a költségvetésben semmi biztatót nem látok, hogy a pénzügyi deficit a demográfiai deficitünk felszámolásával társulni tud. Pedig a kettõ között kölcsönhatás kell hogy legyen. Köszönöm a mosolyokat, nyilván az egyetértést fejezik ki.
De látom a másik deficitet is. Az oktatásügyi, mûvelõdési deficitet. Igenis ki kell tûznünk e téren is a célokat. Megítélésem szerint közép-európai státusunk a 18 évig tartó kötelezõ oktatás bevezetését elnapolhatóvá, de el nem hónapolhatóvá teszi. Itt kopogtat ajtónkon ez a követelés, belülrõl a tudatszint aggasztó alacsonysága folytán, ami mindenféle demagógiának a leginkább keretet biztosító, aggasztó jelenség. Másfelõl az a körülmény, hogy körülöttünk felnõnek a kedvezõbb oktatási feltételeket biztosító országok, és ha mi a pénzügyi, az egészségügyi deficit felszámolása mellé a mûvelõdési deficit felszámolásának szándékát nem csatoljuk kellõ biztosítékokkal, aggasztó lesz nemcsak a holnapunk, hanem a nagyon remélt holnaputánunk is.
Arra kérem tehát a költségvetés mérlegelõit, hogy ne felejtsék el, hogy a gazdaságpolitikai és pénzügyi célok szolgálatába állítandó költségvetésnek a legnagyobb kötelezettsége mégis az emberközpontú, demokratikus világunk megteremtése, az önkényuralmakból való szabadulásunk és átalakulásunk olyan biztosítása érdekében, amelyik tud elõrenézni, nem gigantikus, gigantomániás célokat, hanem emberközpontú világba illõ célokat kialakítva. Köszönöm. (Taps.)