HORN GÁBOR (SZDSZ): Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Ezt a rövid hozzászólásomat egy szomorú megállapítással kell kezdenem: közgazdászként azt kell mondanom, hogy jó költségvetéssel én még nem találkoztam. Jó költségvetés nincs. De ez a költségvetés ezek között is különösen rossz. Olyan rossz, mint a gazdaság helyzete ma Magyarországon.
Ezzel teljesen egybecsengõ módon alakul ez a költségvetés. Abból a helyzetbõl indul ki, amelyet mi magunk is május után döbbenten tapasztaltunk és amely sajnos jóval rosszabb, mint amit eredetileg gondoltunk. Még annál is rosszabb. Sajnos sokkal rosszabb, mint amit az elõzõ kormány gyakran emlegetett, ma ellenzékben is néha felvetve, hogy nem is olyan rossz a helyzet. Sajnos a helyzet nagyon rossz.
Ennek megfelelõen ez a költségvetés is olyan megszorító intézkedéseket tartalmaz, amelyek jelentõsen érintenek számunkra, számomra mint tanárember számára is fontos területeket, így az oktatást is.
Ezzel együtt is azt gondolom, nem tehetünk mást, nincs más dolgunk nekünk, parlamenti képviselõknek, mint tudomásul venni ezt a rossz gazdasági helyzetet. És persze azt a nehéz helyzetet is - akár saját szakszervezeti múltamra visszaemlékezve -, ha én az érdekegyeztetés másik oldalán állnék, akkor nyilván most mást tennék és azt mondanám, hogy ez a költségvetés talán lazítható.
De parlamenti képviselõként, kormányzati képviselõként nem tudok mást tenni, mint tudomásul venni ennek a költségvetésnek a keretszámait, keretfeltételeit. S ezen belül a költségvetés alaphelyzetét figyelembe véve azt vizsgálni, hogy mit is jelent az oktatás számára ez a költségvetés.
Mert azt kell mondanom - és akkor már nem is vagyok olyan szomorú, a második kijelentésemmel -, hogy ez a költségvetés az oktatás számára nem jelent olyan megszorításokat, mint más területek számára. Ez a kormány a költségvetésében, ha nem is tudta figyelembe venni a tényleges szükségleteit az oktatásnak, a közoktatásnak, a felsõoktatásnak, de figyelembe vette azt, hogy van egy kormányprogram, amely kormányprogramnak nagyon jelentõs törekvései vannak az oktatás vonatkozásában. S ezeket a törekvéseket egy ilyen rossz gazdasági helyzetben, ilyen körülmények között is elõ kell készíteni, még ha az idén ezeket nem is lehet következetesen végrehajtani.
Röviden hadd térjek ki tehát ezekre a pontokra, amelyekben ez a költségvetés kifejezetten támogatja az oktatás ügyét, azt a kormányprogramot, amelynek megvalósítása számomra mindennél fontosabb.
Nézzük elõször a felsõoktatás ügyét. Elég lehetetlen vita bontakozott ki felsõoktatás-ügyben az elmúlt hónapokban. Egy félresikerült pénzügyminisztériumi belsõ anyagban, egy munkaanyagban szerepelt egy olyan mondat, amely felvetette egy esetleges létszámcsökkenés kérdését a hallgatói területen, elsõsorban az elsõ évfolyam vonatkozásában.
Szeretném jelezni mindenki számára, hogy ez az állítás ma már nincs benne a költségvetésben. Ez a költségvetés 9-10 ezer fõvel kívánja növelni 1995-ben a hallgatói létszámot, ezen belül is 2000-2500 fõvel az elsõ évfolyamosok létszámát. Tehát egyszerûen tudomásul veszi ez a költségvetés azt a kormányzati törekvést, hogy nincs mese, meg kell nyitni a felsõoktatási intézmények kapuit. Ez az egyetlen megoldási lehetõség az ifjúsági munkanélküliség, a szerkezetváltás, a gazdaság felemelkedése szempontjából. S ugyan kis lépést, de tesz ez a költségvetés ebben az irányban. Nem árt ehhez viszonyulni a továbbiakban és nem egy október elejei munkaanyag mondatához.
A másik elem, amelyet gyakran a felsõoktatás vonatkozásában eme költségvetéssel szembeállítanak, hogy nincsenek benne fejlesztési források. Szeretném jelezni, hogy ebben a költségvetésben 3 milliárd forintnyi fejlesztési forrás áll rendelkezésre 1995-ben a felsõoktatás számára. A felsõoktatás ennek sokszorosát fel tudná használni. Magam is úgy gondolom, indokolt lenne ennél nagyobb mennyiségû fejlesztési forrás. De van beépítve a felsõoktatás költségvetési keretszámaiba - igenis - fejlesztés. Ez a bizonyos 3 milliárd forint.
Ehhez képest vannak más források is, amelyek rendelkezésre állnak. Négy és fél, ötmilliárd forint hever a Felsõoktatás-fejlesztési Alapban, ebben a bizonyos FEFÁ-ban, amely az elmúlt kormányzati ciklusban szinte alig költött valamit ebbõl a pénzbõl. S ami rendelkezésre áll - még egyszer mondom: 4,5-5 milliárd forintnyi összeg rendelkezésre áll - a felsõoktatás fejlesztésére. Ugyanígy egy 120 millió dolláros világbanki program, felsõoktatási taneszközprogram hever ugyanígy kihasználatlanul, kiaknázatlanul két éve a kulturális tárca asztalán, az elõzõ kormány asztalán. Nem sikerült még csak a feltételeit sem biztosítani annak, hogy ez a világbanki program, ez a világbanki hitel megvalósulhasson. Százhúszmillió dollár már elég sok pénz - ne kelljen most ezt a fantasztikusan nehéz mûveletet elvégeznem, hogy mennyi pénz -, de mindenesetre nagyon komoly erõforrás. Bízom abban, hogy a jelenlegi kulturális kormányzat 1995 elsõ félévében ezt a szerzõdést aláírja és megnyílnak ezek a forráslehetõségek. Nem az történik velük, mint az elmúlt négy év során történt, hogy tudniillik a közelébe sem kerültünk ezeknek.
Harmadrészt a felsõoktatás fejlesztésének egy lényeges eleme az expó elhagyásával nem szûnt meg. Tehát az a fejlesztés, amely az expó kapcsán a felsõoktatást érintõen, sajnos elsõsorban Budapestet érintõen elkezdõdött, ez be fog fejezõdni a következõ néhány évben. Tehát az az Universitas program, amely elindult a kilencvenes évek elsõ felében, az befejezõdik. Erre megvannak a források ebben a költségvetésben. Tehát lesznek új lehetõségek.
Végül, de nem utolsósorban azt gondolom, a felsõoktatás problémáinak egy része nemcsak vagy nem elsõsorban pénzkérdés. Szándék kérdése, törvényi szabályozás kérdése, hogy támogatja-e ez a parlament, ez a kormány a magánalapítványi és egyházi felsõoktatási intézményeket.
Magyarországon összesen 3, azaz három magán-felsõoktatási intézmény van. Azt hiszem, ennél sokkal több létrejötte indokolt, ami nem feltétlenül költségvetési többletforrást jelent, hanem a felsõoktatási törvény sürgõs módosítását jelenti. Megnyitva ezzel a magyar felsõoktatásban olyan lehetõségeket, amelyek újszerûek, más tipusúak, más forrásokra épülnek.
Ugyanígy azt gondolom, a közalapítványi forma, amelyet a kormányprogram rögzít a felsõoktatás számára, lehetõvé teszi azt, hogy az állami felsõoktatásban új erõforrások jelenjenek meg, ezek végre lehetõvé teszik annak az abszurd helyzetnek a feloldását, amely abból fakad, hogy Magyarországon egy városnak, egy vidéki vagy akár a fõvárosi önkormányzatnak sok esetben istencsapása az, ha egyetlen fõiskola mûködik a terepén, miközben tõlünk egy kicsit nyugatabbra óriási üzlet egy önkormányzat számára az, hogy egyetemet, felsõoktatási intézményt tart fenn.
Magyarországon az a struktúra, amely ma is létezik, s amelyet a kormányprogram szerint szeretnénk felszámolni - jelzem, nemcsak szeretnénk, hanem fogunk is felszámolni -, lehetõvé teszi azt, hogy az önkormányzati szféra is megjelenjen a felsõoktatási intézményekben mint többletforrást képviselõ. S természetesen ezzel együtt mint megrendelõ, mint a felsõoktatási intézményekben tulajdonosként részt vevõ pénztulajdonos, fenntartó.
Ez természetesen igaz lehet, igaz kell legyen azokra a vállalkozókra, azokra a nagyvállalatokra vagy akár közepes és kisvállalatokra is, amelyeknek igenis érdekük lehet a jelenleginél jóval nyitottabb felsõoktatási intézmény- rendszerben való részvétel, anyagi erõforrások biztosítása.
Ez tehát nem költségvetési kérdés, hanem kormányprogram kérdése. Egy valóságos nyitási folyamat megvalósításának kérdése. De mindenképpen kiegészítõ forrás a felsõoktatás vonatkozásában.
Ennél talán nagyobb indulatokat, még a felsõoktatási ügyeknél is nagyobb indulatokat váltottak ki a közoktatás ügyei az elmúlt néhány hétben, hónapban. Kétségtelen tény, sokszor elhangzott a költségvetési vitában is, hogy a közoktatási intézmények alapvetõ forrását jelentõ normatív támogatás harmadik éve a költségvetési tervek szerint nem változik. 1993-ban, 1994-ben és a tervek szerint 1995-ben is a normatíva nominálisan ugyanannyi, egy fillérrel sem több, mint az elõzõ idõszakban.
Ez - azt gondolom - szakmailag, oktatáspolitikailag tarthatatlan helyzet. Ezt az abszurd helyzetet, ezt az elfogadhatatlan helyzetet egyetlenegy dolog igazolja, s ez pedig az, amivel az elején kezdtem: az ország gazdasági állapota igazolja ezt a helyzetet.
Ezzel együtt is azt gondolom, a vita során meg kell vizsgálni azt, hogy vannak-e és ha vannak, akkor hol vannak olyan erõforrások, amelyek legalább néhány ponton lehetõvé teszik a közoktatási normatívák változtatását. Néhány olyan kulcsponton, mint például az óvodai normatívák ügye. Mert az elõzõ kormányzat nagyon gálánsan viszonyult az óvodai rendszerhez. Az óvodai normatívák ma majdnem felét jelentik az általános iskolai normatívának. Nem tudom, ki gondolhatja komolyan azt, hogy azért, mert egy gyerek kicsi, azért önmagában ettõl a ténytõl olcsóbb is.
(12.00)
Az elõzõ kormányzat ezt gondolta, és sajnálatos módon ez a költségvetés is ezzel számolt. Tehát példának okáért: ha vannak források - hallottam javaslatokat az elmúlt idõszakban a vita során -, akkor azt gondolom, ezek a források legalább gesztus értékûen az óvodák felé kell hogy nyissanak, mint az egyik ilyen lényeges terület felé.
Ugyanígy valószínûsíthetõ a közoktatás más pontjain, például a kistelepülések kis iskoláinak vonatkozásában szükséges források megtalálása. Bár szeretném jelezni, hogy ez a költségvetés, az elõzõekben nemzettipró - de lehet, hogy nem jó szót mondok, mert annyira szép volt, hogy nem jut eszembe - költségvetés, amely nagyon jól hasonlít az elõzõ évire, tehát az is eléggé nemzettipró lehetett ilyen alapon. Ez a nemzet még nem tipródott teljesen el, még ha idõnként munkaszolgálatos idõszakainkra emlékezünk is szépen vissza itt, eme mikrofonnál, azért nem tartunk még itt, szerencsére.
Ezzel együtt is azt gondolnám, hogy ebben a költségvetésben van egy 1,2 milliárd forintos többlet az elõzõ évhez képest a kistelepülések kis iskoláinak támogatására. Tehát több van, mint az elõzõ évben volt. Azt gondolom, ez az 1,2 milliárd forint kevés lesz. Lehet, hogy majd a pótköltségvetésben kell valamikor õsszel megoldani, hiszen itt kötelezettsége van mind az államnak, mind a helyi önkormányzatoknak.
Összességében tehát azt gondolom, hogy a normatívák jelenlegi állapota nagyon rossz helyzetet teremt az iskolák számára. Nehezen kezelhetõ helyzetet teremt, bár hibásnak tartom azt a gondolatmenetet, ami a januári energiaár- emelkedéseket összekapcsolja ezzel a kérdéskörrel, hiszen a januári energiaár- emelkedések majd a vita következõ fázisában kerülnek a parlament elé. Nyilván lesznek - mint ahogy tudomásom szerint vannak is - ennek kompenzációs elemei. Tehát ez nem azt jelenti, hogy ebbõl a normatívából kellene azokat teljes egészében finanszírozni.
Van azonban az önkormányzatok számára egy pici elõrelépési lehetõség ebben a költségvetésben. Azzal, hogy harminc százalékról harmincöt százalékra emelkedik a személyi jövedelemadó helyben maradó része, ezzel az önkormányzatoknak egy kicsit nagyobb mozgásterük lesz. Ha nem is oldódnak meg azok a konfliktusok, amelyek rájuk zúdulnak, de mégiscsak valamilyen formában egy picike többlet mozgási lehetõségük lesz az önkormányzatoknak ezzel az öt százalékkal.
A következõ nagyon lényeges kérdés - tételszerûen nem milliárdokról van szó, de az oktatáspolitika, az oktatás modernizációja szempontjából nagyon lényeges kérdés - a közoktatás modernizációjának ügye. 1994-ben a költségvetésben, ha mindent összeadunk, körülbelül négyszázmillió forint állt rendelkezésre a közoktatás fejlesztésére. Ebbõl - írd és mondd - 80-, azaz nyolcvanmilió forint jutott volna el, részben el is jutott a pedagógusokig, a helyi szintû fejlesztésekig magukhoz az iskolákhoz a pedagógusszakma megújítása program keretében.
Ezzel szemben ebben az egyébként nagyon szigorú - ha szabad ezt a szót mondanom - szõrös szívû költségvetésben ez az összeg nyolcszázmillió forintra emelkedik. Tehát a közoktatás modernizációs alapjára nyolcszázmillió forintot tervez ez a kormányzat, amirõl azt gondolom, hogy önmagában persze kevés, de mégiscsak egy olyan jelentõs lökést jelenthet - vesd össze a nyolcvanmillióval -, amely elindíthat bizonyos folyamatokat a magyar közoktatásban. Mire gondolok? Nem arra gondolok, amit az elõzõ négy, illetve nemcsak négy, hanem nyolc-tíz évben nyomon követhettünk a közoktatás- fejlesztésben, hogy tudniillik iskolakísérletekre, nagyívû pedagógiai kutatásokra jutottak pénzecskék - nagyon kevés - nagyon sokfelé szétszórva.
Azt gondolom, a magyar közoktatásnak - és ez a kormányzati programban is rögzítõdik - van néhány olyan neuralgikus kérdése, amelyekre sürgõsen választ kell adni. Erre a válaszra ez a nyolcszázmillió forint elegendõ. Melyek ezek? Szinte csak felsorolásszerûen: ilyen probléma a kisiskoláskor egész oktatási- nevelési rendszere, amelyrõl sok mindent el lehet mondani, de egyet biztos nem, hogy tudniillik gyerekközpontú, személyközpontú lenne, hogy a kisgyermekek életkorára, lehetõségeire, egyéni fejlesztésére lenne nyitott. Sajnálatos módon ezt a nagyon rossz helyzetet szülõként is tudom igazolni.
Sürgõsen el kell tehát indítani - szerencsére nem elölrõl elkezdve -, támogatni kell azokat a helyi kezdeményezéseket, amelyek a magyar oktatási rendszer legkülönbözõbb pontjain, Winkler Mártától kezdve egészen az alapítványi és magániskolákig vagy egyházi általános iskolákig, megindultak. Ezekhez a programokhoz pénzt kell adni. Nem arra, hogy ezekben a programokban részt vevõk az iskola folyosóját ki tudják festeni, hanem arra, hogy ezeket a programokat befejezzék, és ezek a programok hozzáférhetõek legyenek a pedagógusok széles körei számára.
Ennek másik forrása lehet - hadd jegyezzem meg zárójelben - a megyei pedagógiai intézetek fejlesztése. A kormányprogram alapján a kormány '95-ben a tankerületi oktatási központokat meg fogja szüntetni. A költségvetésben erre tervezett, körülbelül kétszáznegyvenmillió forint elegendõ lehet arra, hogy a megyei pedagógiai intézetek végre színvonalasan el tudják látni a helyi szintû szolgáltatásokat, végre ne úgy kelljen alternatív taneszközöket választani a pedagógusoknak, hogy nem is látják azokat, hanem stencilezett papírokon szám formájában jelennek meg elõttük, hanem elérhetõ lesz az, hogy a megyei pedagógiai intézetekben egy könyvtárban ezek a könyvek megtekinthetõk legyenek, ad absurdum ki is kerüljenek az iskolához egy-két hétre, hogy a pedagógusok dönteni tudjanak. Ehhez az a bizonyos kétszáznegyvenmillió forint számításaink szerint igenis elegendõ forrást jelent. Ezeket a lépéseket meg kell és meg is lehet tenni eme költségvetés keretében.
Ugyanígy ez a nyolcszázmillió forint forrást jelenthet az információs robbanásra való válaszadásra. Nagyon komoly feladat, nagyon komoly kihívás a magyar közoktatás számára az informatika, az információs rendszerek behozatala az iskolarendszerbe Természetesen úgy, hogy ez minden iskola számára hozzáférhetõ legyen. Hiszen jelenleg az történik az informatika-oktatásban, hogy a jó helyzetben, jó pozícióban lévõ, általában gazdag önkormányzatok területén mûködõ iskolák elérik ezt a lehetõséget, de a kistelepülési szinteken, vidéken, kis iskolákban nem áll rendelkezésre az a minimális infrastruktúra sem, amely tisztességes informatikai oktatáshoz kellene.
Nagyon nagy kihívás - és ebbõl a nyolcszázmillióból azt gondolom, minden további nélkül megoldható - a kommunikációs készség fejlesztésének belopása az iskolarendszerbe, a konfliktusok megoldásának iskolai közegben való felvállalása, vagy az iskolai közélet egészének fejlesztése. Nyilván hosszú idõnek kell eltelnie addig, amíg Magyarországon az iskolarendszerben a diákok, a gyerekek alattvalóból, kiszolgáltatott gyerekbõl iskolapolgárrá válnak. De ez program kérdése is, és ez a kormányprogram ezt vállalta, remélem, vállalni is fogja.
Tényleg csak jelzésszerûen: ugyanígy megoldandó feladat a társadalomismeret képzésének, oktatásának bevonása az iskolarendszerbe. Hiszen, miközben a magyar oktatási rendszer, mondjuk, történelemoktatás szempontjából nagyon színvonalas és magasröptû a mohácsi vésztõl a második világháború környékéig, addig szinte egyáltalán nem foglalkozik a közelmúltunkkal, a tegnapunkkal vagy a mánkkal ez a képzési rendszer. Tulajdonképpen a pedagógus jószándékára van bízva, hogy ellop-e idõt a történelemoktatástól vagy más tárgyaktól arra, hogy például beszéljen arról, mi folyik itt, ebben a parlamentben, miért vagyunk ennyien, és mirõl is vitatkozunk.
Azt gondolom, ez a helyzet tarthatatlan. Kormányzati feladat biztosítani annak a feltételeit, hogy a társadalomismeret része legyen az oktatásnak. Ez a nyolcszázmillió forint ezt szolgálja. Mint ahogy ugyanígy szolgálnia kell a környezeti nevelés ügyét. Több mint négyezer pedagógus vállalja ennek ma már összes terheit, és nem élvezi ennek elõnyeit. Vagy az olyan iskolaszerkezetek támogatását, az olyan iskolatípusok támogatását, amit az angolszászok komprehenzív iskolának neveznek, ahol az iskola falai között van a diáknak választási lehetõsége, és nem tízéves korában kell egy nyolcosztályos gimnázium keretében otthagynia a szerencsésebbnek saját társait, a többieknek pedig eleve leszakadva helyben maradnia.
Ezek a kiemelt feladatok, azt hiszem, támogathatók, finanszírozhatók ebbõl a nyolcszázmillió forintból. Reményeink szerint ez be is fog következni.
Végezetül még két tételre hadd hívjam fel a figyelmet. Egyrészt ebben a költségvetésben hétszázmillió forinttal több van a tankönyvellátásra, mint az elõzõben volt. Így is nagyon kevés az a pénz, ami a '95-'96-os évben tankönyvek támogatására rendelkezésre áll, de mégis jóval több, mint egy elõzõ idõszakban. Ha ehhez ki lehet és ki kell dolgozni egy olyan szociális ajánlást, amely elér az iskolákig, az iskolák számára lehetõséget biztosít differenciálásra a tankönyvtámogatások felhasználásában, akkor talán elképzelhetõ, hogy '95-ben eljut a tankönyvsegély, a tankönyvtámogatási segély azokhoz, akikhez el kell jutnia. Tudnniillik azokhoz, akik ténylegesen nem tudják megvásárolni ezeket a tankönyveket.
(12.10)
Még egy tétel van, amirõl beszélni szeretnék: ez pedig a közalkalmazotti bértarifa-rendszer költségeinek fedezete. Ebben a költségvetésben a tavalyihoz képest 9 milliárddal több áll rendelkezésre a sokat vitatott közalkalmazotti bértarifa-rendszer bevezetésére. Itt nem új forrásról van szó, hanem arról, hogy ez a kormányzat tudomásul veszi: ezen bértarifa-rendszer törvényben való bevezetésének terheit nem lehet az önkormányzatokra hárítani. Nem oldható meg úgy a kérdés, hogy mi itt, a parlamentben, megszavazunk egy új bértarifa- rendszert, és aztán valaki más majd kifizeti ennek a terheit, ha kell, hitelbõl - amit ugyanúgy nem tud visszafizetni, mint ahogy sok esetben hiteleket sem tud kapni egy-egy önkormányzat.
Úgy gondolom tehát, igenis, fontos gesztusa ennek a költségvetésnek annak tudomásulvétele, hogy ha a parlament döntéseket hoz itt, a Házban, akkor ennek a következményeit nem viselheti valaki más.
Azt gondolom, az szakmailag nagyon jó, hogy a normatív finanszírozás létezik 1995-ben is, tehát az elõzõ kormány, illetve a közoktatási törvény ellenére sem jön létre Magyarországon 1995. január 1-jétõl az az abszurd helyzet, amely központi bértarifa-rendszer központi bérszabályozását jelentette volna, amelynek keretében a pedagógusok kikerülnek a helyi társadalom körébõl, amelynek keretében az iskola újból államosításra került volna.
Azt kell mondanom: az a tény, hogy nem történt meg a törvény által elõírt központi bérgazdálkodási rendszer bevezetése - és ezzel, ugye, módosul is a közoktatási törvény -, mindenképpen olyan pozitívuma ennek a törvénynek, amelynek lehetnek további kimenetei. Azt hiszem, egy következõ idõszakban egy picit jobb helyzetben lehet elõremenekülni, lehet végrehajtani ennél keményebben és határozottabban a kormányzati program oktatási elemeit.
Összességében tehát én azt gondolom, hogy a saját szakterületünkre vonatkozóan mindannyiunknak nehéz szívvel lehet majd ezt a költségvetést elfogadnunk. Nehéz szívvel, de nem lehetetlen ezt megoldanunk, hiszen jómagam hiszek abban, hogy ez a költségvetés az egyetlen lehetséges utat választotta, amikor tudomásul vette, hogy az egyensúly felborulása nem lehetséges változat, és ezzel együtt bizonyos elemeiben ez a költségvetés igenis szolgálja az általunk elfogadott kormányprogramot. Köszönöm szépen. (Taps.)