DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Kedves Képviselõtársaim! A költségvetési vita általános részének lezárása elõtt - bár még lesz MDF-es hozzászóló - szeretném kihasználni a lehetõséget, hogy összefoglalóként valóban elvi, az általános vita tartalmához tartozó kérdésekben az elhangzott MDF-es állásfoglalásokat csokorba gyûjtve, néhány olyan megjegyzést tegyek, amely gondolkodásmódunkat, aggályainkat és a költségvetéshez való viszonyunkat világosan mutatja.
Mindenekelõtt néhány megjegyzést szeretnék tenni kifejezetten politikai aspektusból. Kicsit úgy érzem, és azt kell mondanom, hogy nem igazán volt jó ízû a vita. Azért nem volt jó ízû, mert szokatlanok egy parlamentáris demokráciában az olyan megjegyzések, amelyek arra utaltak, hogy korábban megszámolták, hogy az ellenzéki képviselõk mennyi idõt beszéltek azonnali kérdések, interpellációk - és így tovább - során, kvázi az idõfelhasználás és a parlament üresjárata milyen nagy mértékû.
Azt hiszem, hogy ilyenre nem illik hivatkozni, mert más számolás is lehetséges volna: megszámolni azt, hogy hányszor történt hivatkozás az elõzõ parlament és az elõzõ kormányzat munkájára, ezt az idõtartamot is össze lehetne számolni, és ez nemcsak képviselõtársaim részérõl értelmezhetõ nehezen, hanem - mint már a kormányprogram vitájában elmondtuk - nem tartjuk egészen helyénvalónak, hogy négyévenként, egy parlamentáris demokrácia váltógazdálkodásában olyan tömegében jelenjék meg igény az elõzõ parlament munkájának, törvényalkotásának felülvizsgálatára, mint ezt maga ez a kormányprogram is mutatta.
A visszahivatkozás az elõzõ négy évre kissé torznak tûnik, bár elismerem, hogyha összehasonlítást akarnak itt egyesek tenni, könnyen mondhatják azt: igen, az elõzõ ciklusban is nagyon sok visszahivatkozás történt az elõzõ 40 esztendõre.
Tisztelt Képviselõtársaim! Azért nagyon szeretném, ha egy minõségi különbséget mégiscsak tennénk, ha egy szocialista világrendszer globális összeomlásának részeként Magyarországon is létrejött rendszerváltoztatást nem kevernénk össze a parlamentáris demokrácia ciklikus választásai alapján történõ kormányváltozásban, egy demokratikus váltógazdaságban megjelenõ változással, mert ha ezt a minõségi különbséget elmossuk, akkor nagyon furcsa képzetek rögzülhetnek a társadalomban.
(11.00)
A nagy különbség elmosódása olybá teszi a dolgot, mintha itt négyévenként szinte kötelezõ volna nem kormányt, hanem rendszert váltani.
Mi nagyon konstruktívan szeretnénk - és azt hiszem, tudtuk is igazolni - a vitában részt venni, de semmiképpen nem szeretnénk generálni egy olyan hangulatot, amely azt sugallja, hogy minden parlamenti munka egy következõ idõszakban valamiféle bosszúsorozat kiindulópontjává váljék. Igen, nekünk az az érdekünk, hogy az országban nyugalom legyen, és az embereknek jobban menjen a dolga.
Úgy hiszem, hogy a politikában az egyre jobban elfásuló és csalódott tömegek számára egyik oldalról sem kelt kedvezõ benyomást a sárdobálás. Ezért nagyon szeretném, ha a vita tárgyszerûen folyna, és ezek a politikai felhangok, alhangok a továbbiakban elmaradnának.
A továbbiakban szólni szeretnék a költségvetés konkrétságában azokról a kiindulási feltételekrõl és látható vagy nem látható célokról, amelyek a költségvetésben megmutatkoznak. Itt néhány olyan tényre szeretném felhívni a figyelmet, amelynek halvány kezdetei '92. 4. negyedévében egyedül az iparban jelentek meg. '93-ban a magyar gazdaság - valóban mélypontjában - egy igen mély válságpontot ért el, és a recesszió, illetõleg a GDP-csökkenés valóban nagyon szélsõ értéket kapott.
Azonban azt hiszem, nem lehet tagadni, hogy 1994 az '92. 4. negyedéve óta felhalmozódó és egy irányba mutató változások immár teljes körre kiterjedõ esztendeje volt. Ezzel kapcsolatban igen nyomatékosan elmondható, hogy az ipari termelés, a mezõgazdasági termelés, a beruházások, a megtakarítások valóban nagymértékû fellendülést mutattak.
Azt is be kell vallanom, hogy az elõzõ évben a tárgyévre vonatkozó - az erre az évre vonatkozó - költségvetés beterjesztésekor még rám is hatott az akkor még ellenzéki pesszimista logika, és nem mertem a költségvetés vitájában prognosztizálni többet, mint 1-2 százalékos, sõt reményeink szerint 2 százalékot el nem érõ GDP-növekedést. Most már nagyon örülök, hogy a pénzügyminiszteri expozé is 3-3,5 százalékról szólt erre az esztendõre.
Úgy hiszem tehát, hogy itt igen jelentõs változások következtek be a magyar gazdaságban, miközben teljesen természetes és világos, hogy ezekkel a pozitív eredményekkel szemben áll a belföldi költségvetési és az egész külgazdasági kapcsolatrendszerünket érintõ folyó fizetési mérleg deficitje. Ezek valós problémák, de mégiscsak azt kell mondanom, hogy mindez a gazdaság állapothatározói közül csak két elem; és nem lehet csak két elemmel leírni az egész magyar gazdaságot.
Kiindulási pontként azért érezzük rossznak a kiindulást, mert már a pótköltségvetési vitában is kiélezõdtek a valóban - úgy érzem - szakmai véleményeltérések. Itt a pénzügyminiszteri expozéban arról hallottunk, hogy pótköltségvetés nélkül 40 milliárd lett volna az államháztartás deficitje, nagyobb, mint ami tervezve volt. Bár igaz, hogy a pótköltségvetés vitájában, sõt a kormányprogramban még 80-90-rõl hallottunk. Nagyon örülnék, ha ez a vita még ebben az évben folytatódhatna; a végén kiderülne, hogy tényleg nem volt már ilyen.
De hozzá szeretném tenni, hogy a tényszámok makacsok, és semmilyen módon nem igazolják utólag sem azt, amit itt tettünk. Még azokat a lefaragásokat sem, amelyek egy megtartandó költségvetési deficit érdekében lettek megtéve. Hiszen október végéig még a pótköltségvetés nem is hathatott, mert nem lépett hatályba. Való igaz, hogy a 220 milliárdos 10 hónapi deficitbõl már semmilyen módon nem hozható ki az, hogy akár 40, akár 80 milliárdos költségvetési deficitelfutásra lehetett volna számítani.
Ma is meggyõzõdéssel állítom, az utolsó két hónap nem fog rátermelni annyit, hogy számottevõen átlépje a 300 milliárdot. Tehát azok a kényszerintézkedések, amelyek már ennek az esztendõnek az utolsó hónapjában intézményeket nagyon súlyos helyzetbe hoztak, valóban úgy látszik, hogy hibás kiindulópontul szolgálnak a következõ év számára is.
Ezzel szemben a pótköltségvetés - amit a parlament nagy munkában és nagy vitában produkált - kidobott idõnek bizonyult. De leginkább kidobott idõnek bizonyult a Pénzügyminisztérium apparátusa részére, amelynek így kevés ideje maradt a valóban nagyon fontos '95. évi költségvetés elõkészítésére. Azt hiszem, nagyon nagy tisztelet illeti azokat az embereket, akik a pótköltségvetés után rendelkezésre álló rendkívül rövid idõ alatt összehozták ezt a költségvetést - még akkor is, ha ez a költségvetés meglehetõsen kócos, összefésületlen, és néha nagy hiányosságokat mutatott, utólagos pótlások voltak szükségesek és így tovább.
Nem hiszem, hogy ilyen rövid idõ alatt ennyi hibaszázaléknál sokkal jobbat ki lehetett volna hozni. Az a kérdés, hogy valóban csak ennyi idõt kellett-e volna rá adni.
Ami a költségvetés modelljét illeti, mint minden problémamegoldásról, - ha matematikai formában gondolkozom, - akkor azt hiszem, a következõt kell mondani. Egy problémamegoldásnak nyilvánvalóan van egy célfüggvénye. A célfüggvény két lényeges alapelembõl áll: magából a célból és a kerületi feltételekbõl. A kerületi feltételek viszont önmagukban is függvények, amelyek önmagukban is két lényeges elemet tartalmaznak, magát a helyzetet és annak az idõbeli változását.
Itt van a legalapvetõbb vitánk és véleményeltérésünk a költségvetéssel kapcsolatban. Úgy érezzük, hogy a költségvetésben nincsen cél, jövõkép, a célfüggvényben csak a helyzetértékelésnek van szerepe, ezért a helyzet diktálja a tennivalót is, nem pedig valamilyen átgondolt stratégia.
Látszólagosan úgy tûnik, mintha megoldanánk bizonyos pénzügyi problémákat és kérdéseket. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ehhez eszközül választottunk egy olyan restrikciós lépéssorozatot, amelynek társadalmi méretekben reáldeficit-növelõ hatása van - ha gondolok a demográfiai elõrejelzéseinkre, az iskolaügy kérdésére, az infrastrukturális problémákra és a tudomány és innováció tekintetében bekövetkezõ változásokra, amelyeket ez a költségvetés hosszabb távon indukálni fog.
Úgy hiszem, ha a mai magyar gazdaság állapotát vizsgáljuk, akkor abban mindnyájan egyet fogunk érteni, hogy a mai magyar gazdaság egyik alapproblémája a mind relatív, mind abszolút értelemben magas kamatok mértéke, amelyek egyrészt magasabbak az európai átlagmértéknél, annak több mint háromszorosát is meghaladják. Világos, hogy ha a termelésben az átlagprofithoz hasonlítjuk, gyakorlatilag kitermelhetetlen. Ennek folytán a magyar gazdaság relatív alacsony hatékonysága is kifejezõdik benne.
Hozzá kell azonban tennem, hogy itt a költségvetés hozott egy változást a bemutatásban, amely a GFS-rendszer bevezetésével, az adósságszolgálat lemeztelenítésével mutatta be a '95-tõl kezdõdõ állapotokat. Hozzá kell tennem, ezt örömmel üdvözöljük, annál is inkább, mert ha így vizsgáljuk a dolgokat, akkor azt kell mondanom, sem a '94-es eredeti, de még a '95-ös sem - bár valamelyest rosszabb mutatókat tartalmaz - szégyenkeznivaló az európai átlagot tekintve. Nem ez az a költségvetés - sem a volt, sem a jövõ -, amely a GFS-rendszerben az ország gazdálkodása szempontjából katasztrófahangulatot indukálna.
Vissza kell térnem arra, hogy ami itt igazán súlyos helyzetet teremt, az maga az adósságszolgálat. Ennek a kezelésére a gazdasági oldalról nincs igazán megoldás ebben a költségvetésben.
Mit lehet csinálni? Errõl kellene beszélnünk. Tulajdonképpen két oldalról lehet kiindulni: egyrészt deficitoldalról magának a bázisnak a csökkentésébõl, illetõleg a monetáris politikai eszközökbõl, amelyek bevethetõk. A bázis maga az a deficit, amelyet - s ez világos, - csak hitelekkel lehet megfinanszírozni.
Három olyan terület van, ahol ezt a fajta deficitet, mint báziskezelést, kiindulópontként elvileg kezelni lehet. Röviden utalnék arra, ebben a költségvetésben három oldalról hogyan látjuk azt, hogy mi történik.
Ennek az ügynek az egyik oldala - kétségtelen tény - a bevételi oldalon való kezelhetõsége. Itt az elõirányzott bevételnövekedések mozdítanak el a deficit felszámolásának irányában.
(11.10)
Nagyon sajnálatosnak tartjuk, hogy a költségvetéshez az idõhiány miatt, és lehet, hogy más megfontolások miatt is, valóban nem készült el az az államháztartási törvényben kötelezõen elõírt hatástanulmány, amely azokat a társadalmi hatásokat képes lett volna bemutatni, amiket a költségvetésben megtett lépések a társadalom mozgására perspektívájában bemutatnak.
Az elõbb már szóltam arról a társadalmi reáldeficitrõl négy területen, amit ez a költségvetés indukál. Hatástanulmány nélkül itt valóban egymással hadakozva bemutatunk vélt vagy valós hatásokat. Ez az adóssága a költségvetésnek alapvetõen kérdõjelezi meg a bevételoldal társadalmi hatásainak elfogadhatóságát vagy elfogadhatatlanságát.
A bevételi oldal másik területe az áremelések oldaláról közelíti meg a dolgot, amelyekre valóban lehet mondani azt, hogy területenként van indokoltsága, mint az energiaár-emelésnek, azonban itt is végig kell gondolni, hogy az egyéb területekre való áthatásában milyen inflációs spirált fog ez indukálni. Nem látjuk ennek a bemutatását, és félünk, hogy ennek az inflációs spirálnak az ismételt beindulása - mely már abban is megfogalmazódik, hogy a következõ esztendõre a kormányprogram maga tisztázza azt, hogy az ideihez képest várhatóan 3-5 százalékkal magasabb inflációs rátával kell számolnunk szükségszerûen - újra maga elõtt fogja tolni a kamatokat, és a gazdaságnak ebben az állapotában a növekvõ kamatterhek mellett még jobban leblokkolja a gazdaság perspektivikus fejlõdésének esélyeit is, még kitermelhetetlenebb kamatokhoz fog vezetni, és a gazdaságra való hatása bizony errõl az oldalról nem tekinthetõ megalapozottnak a költségvetésnek.
Végül, itt már szó volt errõl, csak vissza szeretnék utalni rá: nagyon sok évi tapasztalat - ha négy évet soknak lehet tekinteni egy költségvetési politikában -, hogy a bevételi oldalon megjelenített privatizációs 150 milliárd forintot abszolúte irreálisnak és teljesíthetetlennek tartjuk. Ez az a pont, ahol bekódoltan megjelenik üzenetszerûen az Országgyûlésnek és a társadalomnak, hogy itt az év közepe táján mi pótköltségvetést fogunk tárgyalni. Egyik sarkalatos pontja ez a költségvetésnek.
Ennek a bizonyos bázisnak, a deficitbázisnak a kezelési oldala másik helyen, a kiadási oldalon volna kezelhetõ. Személyes meggyõzõdésemet is kifejezem akkor, hogy az értelmes, hatékony megtakarítási tendenciákkal, még akkor is, ha bizonyos területeken ez nadrágszíjmeghúzást jelent, egyetértünk, magam is egyetértek, annak teljes egyértelmûségének tisztázásával azonban, hogy nadrágszíjmeghúzásból és megtakarításokból azért még nem gazdagodott meg senki - mégis kell takarékoskodnunk.
Itt az a kérdés, hogy ez a társadalom mely rétegeire terheli ezt, és ha itt az egyenlõ teherelosztásról beszélünk, akkor lehet, hogy egy jogelvet kielégítünk, itt azonban azt kell mondanom, hogy az egyenlõ teherviselésben én az arányost tartanám fontosnak; vannak rétegek és területek, ahol jobban, és van, ahol kevésbé.
Kezelhetõ strukturális változásokat nyilvánvalóan az államháztartási reform indíthat el. Itt gyakran elhangzott a vitában, hogy majd még ennek ki kell gondolni és módolni bizonyos területeit, úgysem történt ebben az elmúlt idõszakban semmi. Szeretnék kifejezetten utalni rá, hogy ha emlékeim nem csalnak, az elmúlt négy esztendõben született meg az államháztartási reform kereteibe tartozó államháztartási törvény, a társadalombiztosítás leválasztása a költségvetésrõl, a tb-önkormányzatok megteremtése, és azt is hozzá kell tennem, kialakításra került, csak a parlament elé nem került, és nagyon sajnálom, hogy az elmúlt fél esztendõ kevés volt, hogy a polcon otthagyott kincstári, illetõleg közbeszerzésekrõl szóló törvény nem került az Országgyûlés elé, mint egy olyan jellegû lépés az államháztartás reformjában, amelynek rövid és középtávon már valóban van hatása. Mert egyébként legyen szabad meggyõzõdésemet kifejeznem, hogy igenis az államháztartási reform évtizedes léptékû feladathalmazt tartalmaz, iterációs lépésekkel, és ebben - ez kétségtelen tény - állami feladatvállalások áttekintése képezi a döntõ elemet. Azonban azt is hozzá kell tennem, államháztartási reformot nem lehet kizárólagosan fiskális aspektusból kezelni.
Meggyõzõdéssel vallom, hogy a hivatalok költségvetésének állandó nyirbálása nem jelent államháztartási reformot, és lehet, hogy nem leszek túlzottan népszerû a társadalom egésze felé, mégis ki kell mondanom azt a meggyõzõdésemet, hogy a köztisztviselõkön és a közalkalmazottakon gyakorlatilag már nincs olyan sok lehúzható bõr, hogy ezzel jelentõs eredményeket lehetne elérni. Néha az az érzésem, hogy itt kafkaiak a körülmények, és eladhatatlan adóalapok kérdésérõl vitatkozunk.
Végül a harmadik területe a báziskezelésnek, a deficitmenedzselésnek maga a monetáris politika lenne. A monetáris politikában látjuk, hogy új helyzet áll elõ. Valami egészen másfelé indulunk el, az MNB most kezd el valami olyan monetáris politikát, amelyikrõl úgy tûnik, hogy a kormány jelenlegi álláspontjához közelebb áll. Ez azért lesz kulcsfontosságú, mert mint látjuk, a másik oldalról, a költségvetés másik területérõl egy nagyon nagy kamatnyomás fog nehezedni a Magyar Nemzeti Bankra és a monetáris politikára, és én azt hiszem, hogy itt nagyon szûk mezsgyén dolgozunk és járunk akkor, amikor úgy kell megtalálni az egyensúlyt, hogy ez ne törje le a megtakarítási kedvet, közelítsen azonban az átlagprofithoz, és ne gyilkolja le azt a megindult, elkezdett növekedést, amit egyébként a már nagyon nagy kamatmarzsok eddig is jelentettek.
Ha valami a világon, akkor azt kell mondanom, az elõzõ kormányzati ciklusban éppen ennek a betéti és hitelkamatok közti résnek a csökkentése volt a kiindulópontja annak a bank- és adóskonszolidációnak, amely eljutott egy bizonyos szintig, és pillanatnyilag úgy lebeg a levegõben, hogy hogyan lesz ez befejezve. Ennek folytán nem igazán látjuk azt, hogy a kamatpolitikában, amely a gazdaságpolitika sarkpontja, mi fog történni a közeljövõben.
Hozzá kell tennem, volt számomra egy igen rossz üzenete a pénzügyminiszter úr expozéjának, amikor arról beszélt, hogy ezentúl megszûnik a tárcák részvétele az adóskonszolidációban, mert ezt én tipikusan egy olyan restrikciós lépésnek tekintem, ahol a fiskális gondolkozásmód eluralkodik a szakmapolitikai szempontok fölött, és innentõl kezdve nem gazdaságpolitikában, hanem csak költségvetési politikában gondolkozik. Ha kiirtjuk a szakmát az adóskonszolidáció területérõl és ezt kizárólag pénzügyi szempontoknak rendeljük alá, akkor nagyobb bajt csináltunk, mintha hozzá se kezdtünk volna.
Mindez tehát azt jelenti, hogy 1995-ben a költségvetés nem a gazdaság reálfolyamatait tartja szem elõtt, hanem kizárólag az elosztási szférában keresi a megoldást. A beruházások növelésére, a szerkezetátalakításra, a technológiai színvonal emelésére és a hatékonyság növelésére vonatkozó szándékok meglehetõsen üres deklarációnak tûnnek ezeknek a figyelembevételével.
Néhány szót kell szólnom a mezõgazdaság, az élelmiszer-gazdaság kérdésérõl, és fõleg, mivel itt megint elhangzanak szlogenek, ezzel szemben a számok mást tükröznek. Kérem, '94-ben - nem vitathatóan - a mezõgazdaság, élelmiszer- gazdaság termelésnövekedése 5-6 százalékra tehetõ. Az 1995. évi terv 1-2 százalék között mozog. Az exporttámogatások mértéke a 14,5 százalékról a benyújtott törvényjavaslat szerint 12-re csökken, ami közel 10 milliárdos elvonást jelent az ez évihez képest. Az építõipar idei fejlõdésének bõvülése várhatóan a felére csökken jövõre, ami igényes új és vegyes vállalatokba behozott építési technológiák kapacitáskihasználásának a pangását és újabb csõdhullámok elindulását indukálhatja. A termelés hatékonyságának növelése, a komparatív elõnyök elérése valóban a jövõ exportteljesítményeinek a záloga. Összetett feladat, és azt hiszem, hogy itt az elmúlt évtizedekben pontosan ez a technológiai hatékonysági követelmény volt, ami elmaradt.
Arra nézve, hogy itt milyen ellentmondás van még a kormánykoalíción belül is, engedtessék meg, hogy csak néhány idézettel szolgáljak, kommentár nélkül szinte, amelyek a növekedés, illetõleg a restrikció, az egyensúlyi helyzetek kérdését taglalja. A gazdaságpolitikai kötetbõl idézem a következõ mondatot: "1995-ben a stabilizációt szolgáló, a keresletcsökkentést célzó intézkedések nem a beruházások, hanem alapvetõen a fogyasztás mérséklésére szolgálnak."
(11.20)
A pénzügyminiszteri expozéban elhangzott: csak az export és a beruházások bõvülésére épített növekedés lehet tartós. Tardos Márton képviselõ úr a következõt mondta: rendbehozni az országot - igaza van azoknak, akik ezt mondják - csak akkor lehet, ha nem csupán visszafogunk, hanem fejlesztünk. Végül Bauer Tamás képviselõ úr is azt mondta, hogy a magyar gazdaságban a konzervatív kormány nem volt képes a strukturális változásokat elindítani, így ez a szocialista-liberális koalícióra marad.
Ugyanakkor ennek ellentmond a gazdaságpolitikai kötet 1. számú táblázata, amely a beruházások bõvülését 1994-ben 14-18 százalékra prognosztizálja, '95- re - ennek a szocialista-liberális koalíciónak az eredményeképpen - visszaviszi 5 százalékra.
Akkor hogy függenek itt most össze a szándékok és a bekövetkezõ események? Nem értem tehát, itt mirõl van szó.
És ha már az elõbb idéztem Bauer Tamás képviselõtársamat, legyen szabad itt egy megjegyzést tennem; amikor õ meglehetõsen határozott hangon okította ki Kádár Bélát arra - aki egyébként kitûnõ expozéjában, azt hiszem, nemzetközi színvonalon álló hozzászólásával tette hozzá a véleményét a költségvetési vitához -, amikor azt mondta neki, hogy a kereslet és a kínálat összefüggésének a dialektikájában nem lehet arról beszélni, hogy vagy a fék kell az autóhoz, vagy a gázpedál. Azt hiszem, ebbõl a vitából egy nagyon lényeges kérdés kimaradt. Én úgy hiszem, hogy egy autóban nagyon fontos a fék is meg nagyon fontos a gáz is, de arról, hogy ez az autó hova megy, mégiscsak a kormány gondoskodik.
Amikor tehát én egy autóban gondolkozom - maradjunk ennél a hasonlatnál -, akkor a kormányról kell elsõsorban beszélni; és nekem ezzel a költségvetéssel nem az a bajom, hogy ez nagyon lassú vagy nagyon gyors, hanem az, hogy rossz irányba megy. Itt van tehát az a probléma, amelyrõl igazán hosszabb távon beszélgetni kellene. És amikor a programban talált költségvetési összefüggésekben adócsökkenésrõl, beruházás irányú adócsökkentésekrõl beszélünk - ami ebben a költségvetésben benne van, és nagy számként megjelenik a társasági adó mintegy felére csökkentése -, legyen szabad magából a költségvetési törvénybõl kiolvasni az emögött lévõ számokat, tisztelt képviselõtársaim, amelyek szerint az 1994-ben és '95-ben várható, illetve tervezett adózás elõtti eredmény '94-ben 325 milliárd, '95-ben 365 milliárd - a különbség tehát 40 milliárd. Az adózás után az adózónál maradó: '94-ben 266,6 milliárd és jövõre 310 milliárd - a különbség 43,4 milliárd. Tehát az adótömeg csökkentése mindössze 3,4 milliárd forint!
Ha figyelembe vesszük, hogy a kifutó, illetõleg megszûnõ adókedvezményeknek mi a hatása, akkor a társasági adótörvény miatt az 50 százalékos csökkenésbõl származó megtakarítása a vállalkozói szférának kisebb, mint 1994-ben, amikor a tányát 10 százalékkal csökkentettük csak! Ennek számszerû adatai ugyancsak kimutathatóak. Az átlagadó 1993-ról '94-re 2,94, '94-rõl '95-re csak 2,89 százalékkal változik, ami világosan mutatja, hogy itt az intézkedések mögött látszatszlogenek vannak, de ezek a valóságban a reálszférában nem úgy tükrözõdnek, mint ahogy a százalékokból kiolvasható lett volna.
Azt hiszem, hogy az elosztási szférában keresni a megoldást: alapvetõen hibás gazdasági felfogás, hiszen lényegében a spájz ki van söpörve. Azt elhiszem, hogy a gazdaságot meg lehet pénzügyi oldalról is közelíteni, de tessék megnézni: miközben olyan természetû a Svájcról elterjedt kép, hogy Svájcban a bankból élnek az emberek, tessék megnézni a svájci GDP összetevõit, mennyi ebbõl a bankszféra kamataiból és egyéb bevételeibõl származó és mennyi a termelõ szférából származó mérték! Azt hiszem, hogy itt a bõvített újratermelésben Svájc ipara és gazdasága nagyobb szerepet játszik, mint maga a bankvilág.
Én azért azt hiszem, amikor arról beszélünk, hogy mi az igazi alternatíva, itt térek vissza arra, hogy a mérlegegyensúly helyrehozásában és elsõsorban a folyó fizetési mérleg külgazdasági egyensúlyba hozásában itt valóban számolnunk kell azzal, hogy az elkövetkezendõ években a gazdaság megfojtása nélkül nem lehet egyensúlyra játszani önmagában, mert minden beruházási tevékenység, innováció és mûszaki fejlesztés feltételez egy jelentõs technológiai, technikai importot, amelyik biztos, hogy az elsõ beruházási növekedési idõszakban több, mint az ebbõl majd három-négy év múlva exportárualapban realizálható bevétel ezekben az idõszakokban. És itt van az alapvetõ helyzet, hogy ennek a három esztendõnek vagy négy esztendõnek a privatizációs és zöldmezõs beruházásai tõkebehozatalából származó ellensúlyára kellene játszani. A katasztrófapolitika, az összeomlás veszélyének "farkas, farkas!" kiáltása azonban - legyünk már egészen õszinték - világosan mutatja, hogy pont ez a csap látszik bedugulni, pontosan ezen a területen vannak elmaradásaink, hogy a külföldi tõke bejövetele lelassult, elmarad, sõt aggályai vannak - a gazdaságpolitika okán -, hogy egyáltalán, ami bent van is, meddig akar itt maradni! Tessék elhinni, ebben teljesen közvetlen információim, teljesen közvetlen megkereséseim vannak a legnagyobb magyarországi külföldi befektetõk érdekképviseletei részérõl!
Tehát amikor mi a költségvetési vitában, bár nagyon érzékeltük, hogy nagyon sok helyen szeretnének többet látni a maguk ágazati területén, mégsem a választóknak valamilyen érzelmi ráhatására szolgáló módosító indítványokkal jelentünk meg: "ide egy pár milliót, oda egy pár milliót, ide egymilliárdot!" - nem ezen az úton indultunk el, hanem azon, hogy elveiben és céljaiban keressünk egy más megoldást, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy elenyészõ számú módosító indítvánnyal fogunk megjelenni, nem több százzal, mint az elõzõ évek idõszakában, mert úgy hisszük, hogy ez a költségvetés módosító indítványokkal, részterületeken elért részsikerekkel alapvetõen nem oldja meg a gazdaság problémáit. Ezért gondolom, nem fog nagy csodálkozást kiváltani, ha azt mondjuk: különösebb módosító indítványok nélkül ezt az egészet úgy vetjük el, ahogy van. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)