DR. FODOR GÁBOR (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Magam miniszterként szeretnék felszólalni, de az elõzetes megállapodásnak megfelelõen természetesen az idõkeretet a Szabad Demokraták Szövetségének a terhére szeretném felhasználni.
Kedves Képviselõtársaim! Hölgyeim és Uraim! Az elmúlt hónapokban munkatársaimmal, illetve a Pénzügyminisztérium egyeztetésekben résztvevõ szakértõivel sokat - s talán nem túl hivalkodóan - dolgoztunk azért, hogy a költségvetésbõl a közoktatásra, a felsõoktatásra és a kultúrára fordított összegek elfogadhatóak legyenek. Ehhez képest önök is tudják: a tulajdonképpeni parlamenti vita elõtt az ország és az önök jogos érdeklõdésére számot tartó, javarészt a médiumokban zajló nyilvános vita kezdõdött el. Hibák és félreértések történtek, kirobbant a tízmilliárdos ügy, Jánosi államtitkár úr lemondott, lemondását a miniszterelnök úr végül elfogadta. Mindez nyilván nem hagyta érintetlenül a minisztérium dolgozóit sem, hiszen a köztisztviselõknek, a szakmai értékek hordozóinak nehéz politikai izgalmak árnyékában dolgozni.
Igen határozott állásfoglalásról tettek tanúbizonyságot a pedagógusok is. Mindenekelõtt szeretném hangsúlyozni, hogy a magam részérõl teljes mértékben helyesnek és normálisnak tartom, ha egy szakszervezet keményen és határozottan lép fel érdekei érvényesítéséért. Különösnek és valóban aggodalomra okot adónak azt tarthatjuk, ha a kormánypárt soraiban ülõ képviselõtársaim egy része identitásválságba kerül, amelynek például a Pedagógusok Szakszervezetének fõtitkára e Ház nyilvánossága elõtt is tanújelét adta. Szöllõsiné képviselõtársam ugyanis fõként szakszervezeti vezetõként szólt hozzánk innen, e Házból, amit én a magam részérõl érteni értek ugyan, de szerencsésnek semmiképpen nem tartok.
(11.30)
Úgy vélem tehát, figyelembe véve az elmúlt napokban elhangzott oly sok indulatos, ingerültséget sem nélkülözõ beszédet, nem felesleges önök elé tárnom a minisztérium elvi álláspontját a költségvetési vitában, majd mindazokat a már elért konkrét eredményeket, amelyekben megállapodtunk a Pénzügyminisztérium szakembereivel, végül pedig szólnék néhány szót a kibontakozás lehetséges útjáról.
Szeretném világosan leszögezni, hogy munkatársainkkal együtt kezdettõl fogva két szélsõséget szerettünk volna elkerülni. Idõbe telt ugyan, amíg felmértük, hogy milyen örökséggel sáfárkodhatunk, s ma már pontosan tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben is van az oktatás és a kultúra ügye, de errõl nem szeretnék hosszan szólni, ez igazán köztudott.
Nos, mi úgy véltük, hogy az egyik feladatunk: meggyõzni kollégáinkat a pénzügyben arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekben nem tárcaérdekekrõl van szó, hanem a nemzet jövõjérõl. A tények ismeretében el kellett kerülnünk - s felelõsségünk kérdése az, hogy ez sikerült-e, sikerülni fog-e - az ország gazdasági helyzetétõl függetlenül a köz- és felsõoktatás összeomlását, visszafejlõdését. Másrészt - és ezt igazán ajánlom minden ellenzéki és kormánypárti képviselõtársam figyelmébe is - a gazdasági helyzet figyelembe nem vétele hatásos fegyver és hasznos érv lehet, ám csak néhány helyzetben. A másik szélsõség ugyanis, amelyet el akartunk kerülni, az a vak tárcaérdek hatásos és kíméletlen demagógiája.
Akármint is van, miniszter vagyok és a kormány tagja. A kormány pedig nem egymással rivalizáló, területüket védõ törzsfõnökök alkalmi szövetsége - kérem, nézzék el nekem e hasonlatot az indián kultúrák nálam jobb ismerõi -, hanem kooperáló, együttmûködõ testület. Én úgy lettem miniszter, hogy tudomásul vettem országunk megrázóan nehéz gazdasági helyzetét. Realista vagyok, a költségvetés olyan, mint az ország gazdasági helyzete: rossz. De nem lehet annál rosszabb és ezt elérnünk a feladat, mert egyébként nem voltam és nem leszek hajlandó arra, hogy odaálljak az almafa alá és könyörögjek, hogy körtét teremjen. Nem tudom elfelejteni, hogy milyenek is a költségvetés számai általában, és ezek engem is kötnek. Rossz ügyet szolgál az, aki képtelen megérteni, hogy hol tartunk.
Nincs okom arra, hogy itt, e beszédben felelõsöket keressek, csupán szeretném, ha mindannyian együtt gondolkodnánk, s nem vakon és indulatosan, de engedjék meg, hogy néhány tény ismertetése után ezekre a kérdésekre visszatérjek.
Elsõsorban szeretnék beszámolni arról, hogy a tárca jelentõs pénzügyi eredményeket ért el a pótköltségvetési viták során. A pénzügy által eredetileg javasolt több mint 3 milliárd forint elvonást elfogadhatatlannak tartottuk és az végül - mindent egybevetve - nem sokkal haladta meg a 2 milliárdot. Ennyit a közvetlen félmúltról, amikor elkezdtünk együtt dolgozni a Békesi-csapattal s megtanultuk a tárgyalási technikákat, megtanultunk figyelni egymás érveire.
Az 1995-ös költségvetés tervezése során a tárca igényei és a PM által ajánlott számok között hatalmas eltérés volt; 40 milliárdról 20 milliárdra csökkentettük igényünket, azt hiszem, senki sem vitathatja, hogy ideális esetben erre a költségre is szüksége lenne a magyar oktatásnak és kultúrának. Végül a fejlesztésre szánt összegek az általunk javasoltak 30 százalékát érik el. Ez az egész államháztartás végsõ tárgyalásokon újra elosztható részének közel egynegyedét jelentette. Világkép és vérmérséklet kérdése, hogy ki miként ítéli meg e számot. Nekem az a dolgom, hogy önökkel õszinte legyek, erre kötelez engem nem pusztán erkölcsi meggyõzõdésem, hanem köztisztviselõi állásom is.
Most lássuk, hogy konkrétan ez a 30 százalékos fejlesztési lehetõség mire is lesz elég a felsõoktatást illetõen. A jövõ évben tovább nõ az egyetemi hallgatók száma, kétezerötszázzal több új elsõ évfolyamos hallgató íratkozik be az egyetemekre, fõiskolákra, összességében tehát 9-10 ezerrel több hallgatóval számolhatunk. Szó sincs tehát arról, hogy csökkenne az egyetemi hallgatók száma. De tény, hogy a növekedés mértékét 1996-ban komolyan fokoznunk kell.
Az egyetemek fejlesztési kerete 3 milliárd forintot ér el, ehhez kell hozzávennünk a Felsõoktatási Fejlesztési Alap másfél milliárdját, ami persze megint nem elég. Négy és félmilliárdnál sokkal többre lenne szükség, azért is dolgozunk egyfolytában a világbanki hitel új fordulóján, amit ha 1995-ben aláírunk, akkor a felsõoktatás még 120 millió dolláros támogatást kap. Megítélésem szerint ez már vállalható.
Függetlenül attól, hogy nem lesz expó, a kormány tovább folytatja a budapesti egyetemi fejlesztést. Aki ismeri ezt a kérdést, tudja, hogy ez a kérdés az ágazat számára stratégiai fontosságú. Szó sincs arról, hogy cserbenhagynánk az ELTE építkezését, illetve hogy a kormány gazdaságilag irracionális lépéseket tenne vagy nem tenne meg.
Módosítani fogjuk a felsõoktatási törvényt, s ezáltal megkönnyítjük a magán- és alapítványi, egyházi felsõoktatási intézmények létrehozását. Az, hogy a kormány e vállalkozások számára barátságos törvényi hátteret teremt, roppant fontos kérdés. A közép-európai egyetem, illetve az elõzõ kormány magatartása jó példa arra, hogy a kapitalizmus, a vállalkozás szellemét miként lehet bátorítani a felsõoktatásban, illetve miként lehet elbizonytalanítani azt.
Nos, ennek a szemléletnek vége. A kormányt nem érdekli más, csak az oktatási intézmények színvonala és korrekt partner lesz mindenkivel, aki pénzt kíván befektetni az oktatásba és tudásba.
Ami a közoktatást illeti, elsõsorban beszéljünk a 10 milliárdos kérdésrõl, a normatívák problémájáról. Azt javaslom, hogy a parlament vizsgálja meg: az erõforrások átcsoportosításával miként lehetne a legkritikusabb ponton módosítani, a helyzeten változtatni. Mindannyian jól tudjuk, hogy az oktatásba befektetett összegek a közös jövõbe befektetett pénzek. Amikor a normatívák kérdésérõl beszélünk, akkor az iskoláink mûködõképességének fenntartásáról szólunk. 1995-tõl a személyi jövedelemadó 35 százaléka marad az önkormányzatoknál, ami csekély mértékû, de okosan hasznosítható többletforrást jelenthet az iskolafenntartók számára.
Hangsúlyozottan fontos kérdés és eredmény, hogy a közoktatás modernizációs feladataira az 1994-es költségvetéshez képest 50 százalékkal több pénz áll rendelkezésre. Persze mondhatja erre bárki, hogy ez kevés. Én azt mondom, nem elég a megoldásra, de elég a kitörésre. Elég arra, hogy a nemzetünk jövõje szempontjából alapvetõ kérdések megválaszolását megkezdjük. Tehát folytatni kell a kisiskolásokra vonatkozó oktatás, nevelés gyermekközpontú programjának széles körû elterjesztését, mert - s ez nem is pusztán pénzkérdés - legfontosabb céljaink közé tartozik, hogy visszaadjuk az iskolásoknak a gyerekkort. Ezt kulcskérdésnek tartom, a humanitás próbájának.
De válaszolnunk kell az információs robbanás kihívásaira, amely meggyõzõdésem szerint egyben a közoktatás legnagyobb esélye. Pénzt, támogatást fogunk adni a társadalomismereti programokra, a komprehenzív iskolák beindítására. Végül, de nem utolsósorban a minisztérium 1995-ben kiemelt programjának fogja tekinteni az egészséges életmód és környezeti nevelés kérdését. Nincs olyan politikai álláspont, amelyrõl nézvést ne ugyanúgy gondolkodnánk errõl.
A létrehozandó közoktatási modernizációs keret 1995-ben eléri a 800 millió forintot. Fontos, hogy mindenki tudja: a pénz okos elköltése a helyi kezdeményezéseken alapszik, a pedagógustársadalom alkotó részvételére számítunk. Fontos eredmény, hogy jövõre 900 millióról 1,2 milliárd forintra nõ, így több pénz áll rendelkezésre a kistelepülések iskoláinak támogatására. Ennek jelentõségét ki-ki felmérheti maga.
A területi oktatási központok megszüntetése 240 millió forint felszabadulását jelenti, ami a megyei pedagógiai és a központi kutató-, fejlesztõ-, szolgáltató intézeteken keresztül a szakmai szolgáltatások és a kimeneti szabályozás megalapozását teszi lehetõvé. Kérem, mérlegeljék önök, hogy melyik az értelmesebb befektetés: adminisztrációra, illetéktelen felügyeletre vagy szakmai fejlesztésre költeni ennyi pénzt.
1,7 milliárdról 600 millió forinttal nõ a tankönyvtámogatás, amirõl én is tudom, hogy milyen kevés. Tudom, hogy milyen komoly megrázkódtatást okoz a tankönyvek megvásárlása sok-sok család számára. Az összesen 2,3 milliárd forint akkor nagyon kevés, ha rosszul, mechanikusan osztják el. A pedagógustársadalmat kérjük arra, hogy okos szavával, helyzetismeretével, tapintatával segítsen e pénz jó és helyi elosztásában.
Ami a kultúra ügyeit illeti. Külön probléma volt a könyvek adója, ezért e kérdésre részletesebben is kitérek. A könyvek áfa-visszatérítésének kérdésében kompromisszum született. A könyvtárak esetében visszaigényelhetõ lesz az általános forgalmi adó, azaz ennyivel olcsóbb lesz a könyv. Ugyancsak fontos eredmény, hogy az Országos Szerencsejáték Alapból 100 millió forintot különítenek el, amelybõl a Nemzeti Kulturális Alapon keresztül ugyancsak könyvtári fejlesztésekre van pénz. Százmillió forint nem kevés pénz, ha tudjuk, milyen tragikusan alacsony összegek állnak egy-egy iskolai könyvtár rendelkezésére, s nem nagyon kevés pénz, ha a könyvszakma támogatására fordítjuk, márpedig ez történik.
Ami pedig közvetlenül a kultúrára szánt összegek növekedését illeti: 75 millió forint áll rendelkezésre a könyv-, hanglemezpiac támogatására, illetve a nélkülözhetetlen információs rendszer kiépítésére, az ISBN-kódok támogatására. Ez a 75 millió nem egyszerûen növekedés, hanem új tétel a költségvetésben. Ugyancsak új tétel a költségvetésben a könyvszakmai intervenciós keret 50 millió forintja, amely lehetõséget teremt arra, hogy az igényes kiadókat megmentsük, fenntartsuk a hallatlanul magas színvonalú, nagy hagyományú magyar könyvkiadással együtt.
(11.40)
Fontos tétel a kulturális produkciókra szánt keret, amellyel a színházi vendégjátékokat, könyvhetet, a különbözõ kulturális cseréket kívánjuk támogatni, s amely 50-rõl 125 millióra nõtt. A szellemi export támogatására új címként 40 millió forintot szánunk 1995-ben, a kulturális egyesületeké pedig 45 millió forinttal nõ.
További szerény mértékû növekedés a mûalkotások vásárlására szánt keret, amely 32 milliót ér.
Nagy jelentõségû tény, hogy végre létrejöhet a Magyar Zenei Alapítvány 25 millió forintos támogatással, a kortárs zene hivatott intézménye.
Akármilyen nehéz is a gazdaságunk helyzete, a jövõ évben félmilliárd forinttal többet kap a magyar kultúra. Ismét csak az önök belátására bízom, hogy ez sok vagy kevés. Csak azt mondhatom, ítéljen ki-ki vérmérséklete és világképe szerint. S nem pusztán és nem mindig a pénzösszegek emelése a kérdés. A tárca roppant fontosnak tartja azon törvények sorát, amelyek eredményeként a mûvészeti intézmények kedvezõbb körülmények között gazdálkodhatnak. Kulcskérdés, hogy ezeket a törvényjavaslatokat minél hamarabb a Ház elé hozzuk, így a nonprofit törvény, a kulturális közalapítványok rendszerének kialakítása, a film- és végül, de nem utolsósorban a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény.
Ugyancsak javasolni fogjuk a Nemzeti Kulturális Alapról szóló törvény módosítását, ugyanis azt szeretnénk, ha a pénzösszegek elköltésében a kulturális szakmai szervezeteknek az eddiginél jóval nagyobb szerep jutna. Kevés pénz van, de az érintettek meghatározó részvételével hatékonyan kívánjuk elkölteni. A minisztériumnak nem célja, hogy maga ossza el a pénzt, az ellenben igen, hogy a döntések elfogulatlanságát, tisztességét és depolitizáltságát biztosítsa. Épp ezért felülvizsgáljuk a jelenlegi alapítványok mûködését, a mainál jóval demokratikusabb rendszert kívánunk minél elõbb életbe léptetni.
Jövõ év elejére munkatársaim és a szakértõk kidolgozzák a levéltári törvény új koncepcióját, melynek jelentõségével mindenki tisztában van. Kidolgoztuk a millecentenárium programját, amelyre a költségvetés természetesen nem annyit fordít, mint szeretnénk, de amely mégis jelentõs kulturális vállalkozása lesz hazánknak.
S végül, de messze nem utolsósorban, említést kell tennem a minisztérium stratégiai szakmai elképzeléseirõl, fejlesztési terveirõl, arról a hosszú távon komoly jelentõséggel bíró munkáról, amit hónapok óta végzünk.
1995 elsõ felében szakmai viták sorára bocsátjuk a Nemzeti Alaptantervet. Felállítottuk a munkák koordinálását végzõ bizottságot, s folyamatosan dolgoznak a követelményrendszer kialakítását végzõ testületek. Elkészítjük a közoktatás közép- és hosszú távú fejlesztési tervét, amelyet a jövõ év elején a parlament oktatási bizottsága elé tárunk. Elkészítjük a felsõoktatási fejlesztési törvényt, amelyet 1995 elsõ felében a parlament elé terjesztünk. E törvény hosszú távon garantálja a felsõoktatás helyzetét, jelentõségét felbecsülhetetlennek tartom.
Ugyancsak mihamarabb a Ház kulturális bizottsága, valamint a szélesebb nyilvánosság elé kívánjuk tárni a kulturális alapelvek munkadokumentum végeredményét. Szeretnénk, ha mindenki látná, mit is értünk azon a kultúraképen, amelyben minden magyarországi lakos otthon érezheti magát.
Ugyancsak kulcsfontosságú, hogy elkészítsük az egyházak finanszírozásának hosszú távon is megoldást kínáló dokumentumát. Ehhez bizottságokat állítunk fel az összes érintett fél részvételével.
Így állunk tehát! Én is tudom, állhatnánk sokkal jobban, lehetne sokkal több pénzünk. Önmérsékletet kell tanúsítanunk, s egyben kérlelhetetlennek kell lennünk a stratégiai kérdésekben. Jónéhány olyan kérdés van, amely még vitát jelent köztünk és a Pénzügyminisztérium között, hiszen szót kell majd váltanunk a közintézmények helyzetérõl az új energiaárak életbe lépése után. Nyilvánvaló, hogy senki sem akarja bezárni iskoláinkat, tehát biztos vagyok benne, hogy megfelelõ megoldást fogunk találni, mert ez stratégiai kérdés. A megoldás nyilván összefügg a kompenzáció kialakítandó rendszerével, amelyben a rászorulók közt ott találjuk a nyugdíjasok mellett az iskolákat is.
Át kell tekintenünk az egész oktatási rendszer pénzügyi támogatási rendszerét, vizsgálnunk kell hatékonyságát. Nyilván sok szót kell még váltanunk például a jóval szerényebb anyagi vonzatokkal járó magánmecenatúrát lehetõvé tévõ törvények kialakításáról, illetve a beruházások kultúrafinanszírozásának, ösztönzésének kérdésérõl, amelyre oly sok nyugati országban látunk mûködõ példákat. Meggyõzõdésem, hogy jó lelkiismerettel senki nem mondhatja, hogy a Mûvelõdési és a Közoktatási Minisztérium közalkalmazottjai, illetve vezetése ne követne el mindent azért, hogy a magyar oktatás és kultúra ügye ne vesszen el. De egyetlen dolgot nem vállalok soha. Mint azt fentebb ígértem, visszatérnék egy kérdésre, ez pedig a demagógia.
Szülõvárosom egyéni képviselõje vagyok, gyakran járok haza és tudom, hogyan élnek szüleim, szomszédaim. Ismerem az országot épp úgy, mint bárki más, épp úgy, mint a tegnap még sztrájkon gondolkodó közalkalmazottak. Épp oly jól tudom, mint õk, hogy milyen nehezen élnek. De igen nehezen él ebben az országban még sok-sok millió ember, aki nem sztrájkolhat, mert nincs abban a helyzetben, hogy bárkit ezzel fenyegessen. Ápolónõk, bányászok, kereskedelmi dolgozók épp oly nehezen élnek meg, mint a pedagógusok. Nem hinném, hogy ezt épp nekem kellene elmagyaráznom nekik. De azért hadd hívjam fel a figyelmüket arra, hogy a közalkalmazottak tiltakozása mindig különösen bonyolult, nehéz kérdés. Hiszen kitõl várnánk el több türelmet és bölcsességet, mint a tanároktól, akikre - ki tagadná - rettenetes súlyok nehezednek, de akiknek, szemben oly sok, nehéz helyzetben élõ társukkal, megadatik az alkotás naponta megismétlõdõ élménye, akik példát teremthetnek nemzedékek számára.
A minap még én is tanítottam, s pontosan emlékszem arra a boldogságra, amellyel órámra igyekeztem. Természetesen tegyék, amit lelkiismeretük diktál, s a kormány tisztességes tárgyalópartnerük lesz. Ennek eredményeként is külön örülök annak, hogy tegnap este végül is megállapodtak egymással a munkavállalók és a kormány. Persze, felelõs értelmiségieknek kellene talán a legtöbb önmérsékletet tanúsítaniuk. Kedves amerikai íróim egyike Malamud "Új élet" címû regényében olvasható megállapítással kell együttélnünk: "A korszak rossz. Más korszak nem adatott! Nost tehát ennyien vagyunk, ilyenek vagyunk. Nincs hova hátrálni, nincs hova visszalépni". Ki tud ennél jobbat ma - ez itt a kérdés. Lehet kritikával illetni a kormány elmúlt hónapokbeli munkáját, de nem ismerek alternatívát. Egyetlen lehetõségünk van: dolgozni tovább, dolgozni a fentiek szellemében! S az, hogy önök miként szavaznak, ez az önök felelõssége. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)