GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A jövõ évi költségvetés általános vitájának utolsó napjához értünk ma. Úgy érzem, indokolt összefoglalni mindazokat a gondolatokat, amelyeket a Szabad Demokraták Szövetsége képviselt ebben a költségvetési vitában, és a rendelkezésemre álló idõ alatt próbálok néhány egyéb felvetésre is reagálni, ami az eddigi vita során elhangzott.
Annál is inkább indokoltnak érzem azt, hogy azért saját véleményünket pregnánsan szögezzük le, hiszen Boross Péter úr a saját szónoklatát azzal indította, hogy nem tudja, kinek is a költségvetése ez a jelenleg tárgyalt tervezet, hiszen szerinte Petõ Iván a vezérszónoklatában kellõ távolságot tartott, és kvázi elhatárolta magát ettõl a költségvetéstõl. Hogy ilyen félreértés ne maradjon meg senkiben, szükségesnek tartom a mi álláspontunkat összefoglalni.
Ha összefoglalom a kritikákat, amelyek a költségvetés kapcsán elhangzottak, talán két fontos pontban lehetne õket megfogalmazni. Az egyik típusú kritika azt mondja, hogy az a baj ezzel a költségvetéssel, hogy az elõzõ évek költségvetéseinek a folytatása, semmilyen fordulatot nem hozott, ugyanaz a szerkezet és ugyanazok a tendenciák élnek benne továbbra is, mint az elmúlt években.
A kritikák egy másik csoportja pedig azt fogalmazza meg, hogy az a baj ezzel a költségvetéssel, hogy szemben az elõzõ évek költségvetéseivel és gazdaságpolitikájával - amelyek eredményeképpen egy gyümölcsözõ növekedést élvezhetünk jelenleg a gazdaságban -, ez a költségvetés a maga restrikcióival megfojtja ezt a növekedést, ellehetetleníti a gazdaság kilábalását a bajból.
Szabó Iván elõttem körülbelül egy órával úgy fogalmazott, hogy nincsen cél, nincsen jövõkép a költségvetés mögött. Ez az egymásnak részint ellentmondó két véleménycsoport okkal felvet egy sor kérdést: ha ez a véleménye az ellenzéknek, hogy nem változott meg szerkezetében és minõségében ez a költségvetés, annak örülniük kellene, hiszen akkor folytatja az eddigi évek hagyományait, vagy ha mégsem folytatja, akkor mi is itt valójában a helyzet?
Úgy gondolom - és ez az álláspontunk is, ennyiben szólt képviselõcsoportunk vezérszónoklata talán tartózkodóan a költségvetés kapcsán -, hogy jelentõs kényszereknek engedett a kormány, amikor ezt a költségvetést megtervezte és benyújtotta. A költségvetés részint kényszerek, részint a szabad elhatározások között mocorog valahol, ebben az évben, ebben a költségvetésben nagyon kis területe volt a szabad elhatározásoknak és nagyon erõsek voltak a kényszerek, amelyek meghatározták, hogy milyen típusú, milyen eszközökkel operáló költségvetést terjeszt be a kormány.
Meghatározott ez a költségvetés azáltal, hogy az elmúlt évek gazdasági folyamataira épít, tehát azokkal a lehetséges bevételekkel tud kalkulálni és azokkal a szereplõkkel, amelyek az elmúlt években ebben a gazdaságban kialakultak. Olyan jövedelemtermelõ képességgel kell számolnia, ami az elmúlt években kialakult, ehhez képest tudja elõirányozni a különbözõ terheket és azok csoportosítását a jövedelemtulajdonos csoportok között. De ugyancsak az örökség határozza meg a mozgásterét akkor is, amikor az állami feladatokon gondolkodik, azon, hogy milyen feladatokat kell ellátni központi forrásokból, és hogy ezt milyen intézményrendszeren keresztül valósítja meg.
Nyilvánvaló, hogy egy költségvetés nem alkalmas eszköz arra, hogy újjáteremtse a költségvetési intézményrendszert, inkább foglya ennek az adott struktúrának, nem pedig szabad átalakítója. A költségvetés csak azt teheti meg, hogy különbözõ módon differenciál az egyes intézmények között, de hogy ne alkalmazkodjon ezek létéhez és struktúrájához, azt nem teheti meg. Ilyen értelemben tehát jelentõs kényszerpályán mozog a költségvetés és nem utolsósorban - amirõl talán a legtöbb vita folyt - jelentõs kényszerpályán mozog azáltal, hogy milyen gazdasági egyensúlyi helyzetet örökölt. De abban egyetértés van nagyjából a terem bármelyik oldalán ülõ képviselõk között, hogy baj van. A különbség csak az, hogy ki mit lát ezen baj okának és hol ragadja ezt meg.
Az ellenzéki képviselõtársaim felszólalásából rendre az a kép rajzolódik ki, hogy a baj oka maga a költségvetés. Attól lesz baj a gazdaságban, hogy ilyen ez a költségvetés, amilyen, ez fogja tönkretenni a jövõ lehetõségeit. A másik oldalon ülõk véleménye szerint pedig azért van baj, mert olyan egyensúlyhiányt örökölt az ország mostanra, olyan egyensúlyhiányba sikerült beledolgoznia magát, ami megakadályozza, hogy ugyanolyan módon folyhasson tovább a gazdasági tevékenységek finanszírozása, illetve a közösségi fogyasztás, az állami feladatok finanszírozása, mint az elmúlt években.
Úgy érzem, ezeknél a típusú kritikáknál, amelyek a költségvetés szemére hányják azt, hogy megakadályozza a gazdasági növekedés további kibontakozását, megerõsödését, kétféle fogalom csúszik vagy keveredik össze. Sokan hivatkoznak a költségvetéshez benyújtott mellékletre, illetve számítási anyagokra, amelyek bizonyos prognózisokat tartalmaznak. Ezek a prognózisok valóban nem jeleznek elõre különösen nagy növekedést, hadd hivatkozzam megintcsak Szabó Iván mai szavaira - csupán azért rá, hiszen õ beszélt a mai napon és nem akarok sokkal régebbre visszanyúlni -: õ kiemelte az építõipari teljesítményt és a beruházásokat, hogy milyen növekedésösztönzõ költségvetés ez, amelyik ilyen csekély teljesítménynövekedéssel számol a különbözõ területeken. A probléma most az, hogy ezeknek a teljesítményértéke, az erre vonatkozó becslés egy prognózis, nem pedig a kormány elhatározása, hogy ennyi legyen. Nem a költségvetés számaiból következik, hogy az építõipar teljesítménye mennyire fog növekedni vagy nem fog növekedni, nem is a kormány elhatározott döntésétõl függ, hogy a beruházások nagyságrendje hogyan fog alakulni; ez egy prognózis. Tehát azt bírálni, hogy azért nem tetszik a költségvetés, mert ezt prognosztizálja a kormány, az nem igazán jó területe a bírálatnak. Bírálni - azt gondolom - azokat az intézkedéseket kellene, amelyek a költségvetés számai mögött valóban megjelennek. Itt pedig úgy gondolom, nem lehetne találni olyan intézkedéseket, amelyek a növekedés korlátozását irányoznák elõ, bármilyen értelemben szûkebbre szabnák a gazdasági tevékenységek mozgásterét, mint az elmúlt idõszakban.
(13.00)
Impozáns számsorokat is hallottunk. Talán Kádár Béla volt az, aki egy egész sor teljesítménymutatót sorolt fel múltkori vezérszónoklatában, kiemelte a GDP növekedési ütemét, az ipari termelését, az exportot, a beruházásokat, a megtakarításokat, csak érdekes módon - úgy érzem - azokat a számokat felejtette el megemlíteni, amelyek egy másfajta gondolatmenetet, azt a kényszerek által meghatározott gondolatmenetet támasztották volna alá, ami a kormány költségvetése mögött megjelenik. Elfelejtette tehát megemlíteni, hogy ez a GDP-növekedés és iparitermelés-növekedés nemcsak exportteljesítmény- növekedést jelentett, hanem az importnak ezt a mértéket is meghaladó növekedését. Tehát miközben az export tényleg 14 százalékkal növekszik ebben az évben - úgy tûnik - az import még ezt is meghaladó mértékben növekszik. Tehát egy olyan növekedésnek lehetünk tanúi, ami a saját korlátaiba ütközik.
Ugyancsak elfelejtette megemlíteni a folyó fizetésimérleg-hiány növekedését, azt, hogy miközben már tavaly is jelentõs mértékû fizetésimérleg- hiány volt, ez az idén növekszik. Ez teljesen nyilvánvalóan következik persze az elõzõ két adatból. Ha az import növekedése meghaladja az export növekedését egy olyan idõszakban, amikor eleve lényegesen magasabb szintrõl indul az import, mint az export, akkor természetesen ennek az egyensúly további romlásával kell együtt járnia, más megoldás nem lehetséges.
Milyen alternatívákat javasolt az ellenzék egy ilyen helyzetben a saját helyzetértékelése alapján? Most már nagyon röviden megpróbálom összefoglalni.
Részint bírálja a közfogyasztás csökkentését, ennek Kádár Béla vezérszónoklata a legpregnánsabb kifejezõdése. Azt mondja, ha a közfogyasztásokat korlátozzuk, akkor ki lesz az az õrült, aki befektetéseket fog végezni ebbe a gazdaságba, hiszen a kereslet nyilvánvalóan csökkenni fog. Tehát a közfogyasztásokat ne korlátozzuk annak érdekében, hogy legyen olyan kereslet, amire érdemes befektetni és jönnek a vállalkozók.
Ugyancsak ellenzéki oldalról, de már egy másik pártból Urbán László azt kifogásolta, hogy nem elég pregnánsak ezek a korlátozások. Tulajdonképpen a bírálatának magva és leglényege az volt, hogy azért nem jó a költségvetés, mert nem elég elszánt arra, hogy végrehajtsa ezeket a korlátozásokat, és tulajdonképpen az, hogy nominális értéken nagyjából szinten marad a konszolidált költségvetési hiány, az nem egy olyan nagy dobás, amitõl a '95-ös évet a fordulat éveként tudnánk majd számon tartani. Azt persze csak zárójelben jegyzem meg, hogy a konszolidált hiány nominális értéken való szinten maradása azt is jelenti, hogy az inflációt nem kalkuláltuk bele, tehát amögött, hogy nominális értelemben nem változik a hiány, egy jelentõs reál visszafogása kell hogy meghúzódjon a költségvetés kiadásainak.