SZABADOS TAMÁS (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! Nem igazán hálás feladat ma kormánypárti képviselõként az 1995. évi költségvetés vitájában felszólalni, pláne, ha ez az elsõ felszólalásom - úgymond "szûzbeszédem" - a magyar parlamentben.
Az elmúlt négy évben települési és megyei önkormányzati képviselõként számos alkalmam volt a helyi költségvetések vitáiban részt venni, néha alakítani, módosítani azokat, de elõször szembesülök - gondolom, képviselõtársaim többsége így van ezzel - egy ország, ráadásul egy köztudottan nehéz helyzetben lévõ ország költségvetési gondjaival. Bevallom, elsõ reagálásom a költségvetés láttán, fõleg annak közoktatást érintõ része láttán a kétségbeesés, azután a csendes beletörõdés volt, hogy már megint vagy még mindig itt tartunk, hogy nincs kitörés ebbõl a helyzetbõl.
Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lehet itt egy kormánypárti képviselõ szerepe. Dicsérje a dicsérhetetlent - elvtelenül? Vagy szenvtelen kívülállóként mondja el steril bírálatát a költségvetés és a közoktatás viszonyrendszerérõl? Nyilván egyik sem vállalható - legalábbis számomra nem.
Felszólalásomban - a teljesség igénye nélkül - egy témával szeretnék foglalkozni: milyen viszonyban van az elõttünk álló költségvetés a kormányprogram közoktatásra vonatkozó fejezetével.
Szabó Iván felszólalásában indignálódva jegyezte meg, hogy túl sokat kerül elõ az elmúlt négy év. Én újra elõhozom, de ezúttal dicsérõleg. Az elõzõ kormány - elismerem - hatalmas erõfeszítéseket tett, fõleg mûködésének elsõ két évében a közoktatás fejlesztéséért. Mi, pedagógusok, akkor ennek nagyon örültünk. Az elsõ két évben a közoktatásra fordított pénz valóban megnövekedett, utána következett be egy törés, amikor Mádl Ferenc kultuszminiszter úr azt mondta: sajnos, rájöttünk arra, hogy elõször fizettünk, és utána jött a krach, nem volt mögötte gazdasági fedezet. Mikor az F-kategóriáról volt szó, azt mondta, azt hittük, hogy jön a gazdasági fellendülés. Sajnos, nem így következett be.
Vajon tényleg teljes-e az ellentmondás - ahogy sokan vagy néhányan állítják - vagy vannak azért közös pontok is, tehát a költségvetés és a kormányprogram között? A normatívák változatlan összegben való megállapítása kétségtelenül a távolodás irányába mutat.
A normatívarendszer már bevezetése évében sem volt elegendõ az intézmények fenntartására. Az "olló" azóta folyamatosan nyílik. Fejér megyében - ahonnan én jöttem - intézménynagyságtól függõen 30-250 százalékos az az önkormányzati többletráfordítás, amelyet az iskolák igényelnek. Sajnos ez most tovább fog nõni. A megyei önkormányzat oktatási bizottságának elnökeként az a tapasztalatom, hogy az önkormányzatok túlnyomó többsége eddig erején felül támogatta és várhatóan a jövõben is támogatni fogja - sok esetben egyetlen - közintézményét, amely az iskola, még más feladatok rovására is.
Néhány esetben tapasztalható az õszinte szándék arra is, hogy a források egyesítésével több önkormányzat közös intézményt tartson fenn. Ez szakmai szempontból üdvözlendõ, de a költségvetést rövid távon sajnos nem tehermentesíti, hiszen az iskolabusz-hálózat kiépítése és mûködtetése legalább annyiba kerülne, mint a meglévõ intézményhálózat mûködtetése.
Egyébként néhány képviselõtársam véleményével ellentétben ezt nem tartom a rossz emlékû, erõszakos körzetesítés visszacsempészésének. A nálunk jóval gazdagabb Németországban senki nem tartja a demokrácia csorbításának, hogy hat-nyolc települési önkormányzat tart fenn jól felszerelt, szakmailag kifogástalan iskolákat. Magamnak is kétszer volt alkalmam tapasztalni, hogy ezek az iskolák igazán jól mûködnek, és senki nem gondol arra, hogy ezzel csorbítják ezeknek a kicsiny falvaknak a jogait.
A szûkös költségvetésnek azonban - paradox módon - talán van egy kis pozitív hatása is. Ez ugyanis megakadályozhatja vagy nehezítheti az alapfokú oktatás további, nemkívánatos dezintegrációját. A párhuzamosság felszámolását készítheti elõ, rákényszerítheti a fenntartókat arra, hogy helyi oktatási koncepciójukat valóban a társadalmi érdekeknek megfelelõen dolgozzák ki vagy át. Elindíthat egy olyan folyamatot - persze jó lenne, ha nem csak fiskális eszközökkel tenné -, amely egy-egy térség integrációjához vezethet a közoktatás területén is.
A hat plusz négy plusz kettes - vagyis hat év alapfokú oktatás, négy év alsó középfok és két év felsõ középfok - modell kijelölheti a helyi önkormányzatok feladatait, munkamegosztását, segíthet a párhuzamosság kiküszöbölésében.
A kormányprogram különös figyelmet szentel a kistelepüléseken élõ gyermekek továbbtanulási esélyei növelésének. Itt az látszik járható útnak, hogy több település fogjon össze: anyagi és szellemi kapacitásuk összegzésével segítsék a tehetséges gyerekek fejlõdését. Sajnos, nem lehet valamennyi kisiskolát versenyhelyzetbe hozni: ennek az anyagi és személyi feltételei egyaránt hiányoznak. A kistelepülési iskolákban elsõsorban az alapfokú oktatást kell megerõsíteni és dotálni egytõl négy vagy egytõl hat osztályig.
A közoktatásban a legnagyobb változás az elõttünk álló években a nemzeti alaptanterv követelményrendszere és az ehhez kapcsolódó vizsgarendszer bevezetése lesz.
(14.50)
Ez megint nem csökkenti, hanem átmenetileg növeli az oktatás költségeit. Ezt tervezni kell, ennek várható anyagi hatásait a lehetõ legrövidebb idõn belül át kell vizsgálnia a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztériumnak. A vizsgaközpontok kijelölése, a megfelelõ mérési szakemberek, a leendõ vizsgáztatók felkészítése nem csekély anyagi terhet jelent majd a közeljövõben, ezt azonban vállalnia kell a költségvetésnek.
Elég gyakran hallani manapság, hogy Magyarországon túl sok a közalkalmazott és a köztisztviselõ, hogy egymilliót nem tud "eltartani" ez az ország. Ezzel az a bajom, hogy minden réteg magára érti, a pedagógusok és az egészségügyiek ugyanúgy, mint a hivatásos katonák és a köztisztviselõk, és még folytathatnám, ráadásul még nem is bizonyítható. Az ország általam ismert iskoláiban ugyanis az érvényes törvények és rendeletek elõírta létszámmal, munkaidõvel és költségvetéssel dolgoznak a kollégáim. Viszont elismerem, hogy az oktatási törvény nem fogalmaz teljesen egyértelmûen abban a kérdésben, hogy mi a magyar közoktatás kötelezõ, ingyenesen elvégzendõ feladata. Ezt a szakmának - a szakmának! - nagyon körültekintõen, a dolog minden oldalát megvizsgálva kell szabályoznia és meghatároznia. Nevezetesen: mit vár el a társadalom az iskolától, s ebbõl mit kell vállalnia az államnak. A kormányprogram alapján - úgy gondolom - ez nem kevesebb, hanem inkább több pénzt igényel.
Úgy tapasztalom választókörzetemben, hogy pedagógus kollégáim tisztában vannak az ország helyzetével, de azért gesztust várnak a kormánytól. Ahogy nemrégiben egyik kollégám fogalmazott egy fórumon: "A sokgyerekes családban a gyerekeket nem kényeztetik el drága ajándékokkal, de olyan nem lehet, hogy karácsonyra ne kapjanak valamit." És akkor hallottuk azt a hírt, hogy az Érdekegyeztetõ Tanácsban talán sikerül megegyezniük a feleknek a 8800 forint/A1-es ajánlatban - ezt a gesztust várták a pedagógusok. Ebben a sokgyermekes családban, amit államnak hívunk, ezt is értékelni kellene.
Hadd mondjam el, hogy kollégáim többsége ma nem sztrájkolna, legalábbis ott nem, ahol én lakom. Elvárják viszont, hogy ne ijeszgessék õket, hogy túl sokan vannak, hogy õk csak "eltartottak", ha ezért meg is követte õket a Pénzügyminisztérium tisztségviselõje. Természetesen azzal sem értek egyet, hogy mindenáron tartsunk meg minden munkahelyet az oktatásban, de azzal sem, hogy csupán pénzügyi szempontok játsszanak szerepet a munkahelyekrõl való döntésben. Tudom, megértem, hogy ma az elsõdleges feladat a gazdaság teljesítõképességének növelése, ehhez a források igénybevétele. Ezért meg sem kísérlem, hogy az oktatás részére máshonnan, más területrõl átcsoportosítandó forrásokat kérjek. A költségvetési vita eddigi tapasztalatai alapján úgy látom, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak.
Nincs érdemi vita a költségvetésrõl. Ki-ki a maga területén - fõleg az ellenzék részérõl - elpanaszolja a szakmáját ért valós vagy vélt sérelmeit, de valódi megoldást, új források bevonását, legalábbis komoly forrásokat eddig még nem hallottam.
Most a kormány cselekvési szabadságának növelése a legfontosabb, ezért ezt a megszorító költségvetést nem örömmel bár, de támogatom. A kormányprogram nem 1995-re, hanem négy évre szól; úgy gondolom, nem kerül végveszélybe annak teljesítése az 1995-ös költségvetés elfogadása esetén. Ehhez azonban már rövid távon sem szabad engedni a következõkbõl:
Egy olyan országban, ahol a tizenhatévesek mindössze 72 százaléka végzi el a nyolcadik osztályt, elengedhetetlenül szükséges: 1. az óvodai rendszer megerõsítése; 2. a kistelepülések iskoláinak kiemelt támogatása - vagy az integráció, vagy az életképesek finanszírozása; 3. az esélyegyenlõség növelése és a tehetséggondozás. Átfogó javulást a normatív támogatás jelentõs emelése biztosíthat majd.
A magam részérõl a stabilizáció útján az elsõ lépésnek, mégpedig fájdalmas lépésnek ezt a költségvetést tekintem, jogosultságát annyiban látom, amennyiben nem cél, hanem eszköz. A neheze hátravan: az államháztartás teljes átvilágítása. Meg kell tudni, meg kell mérni, mi mennyibe kerül ebben az országban... (Rövid áramszünet.)