VARGA MIHÁLY (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy a vita vége felé egyfajta összegzést is végezzek, hiszen a mai nap lezárásra kerül az általános vita.
Az eltelt idõszakban azt hiszem, hogy hosszan és alaposan vitatkoztunk arról, hogy ez a költségvetés 1995-re milyen mértékben segíti a gazdasági növekedés feltételeinek a megteremtését, milyen mértékben járul hozzá, hogy egy stabil és valójában a reális folyamatokhoz igazodó költségvetés alakuljon ki.
(16.20)
Veér Miklós képviselõtársam azt mondta, hogy növeli, aki elfedi a bajt, és ezzel a kijelentésével egyet kell értenem. Valóban úgy érezzük, úgy érzem, és a vita is ezt mutatta meg, hogy ez a költségvetés igazából növeli a bajt, mivel elfedi.
Mire alapozom ezt a kijelentést? Elsõsorban arra, amit számtalan más hozzászóló kifogásolt, hogy 1995-re nincsenek elõirányozva alapvetõ változások. Ez a költségvetés egyrészt folytatja azoknak a kiadási tételeknek a finanszírozását, melyekkel mindenki elégedetlen, melyeket mindenki kevesell, és mindenki némileg több pénzt szeretne; folytatja azt a hagyományt, hogy aránylag kevés idõ áll rendelkezésre egy érdemi és alapos vitához. Hogy ez kinek a hibájából alakult ki, ebbe most ne menjünk bele, az 1996-os költségvetés tárgyalására nyilván hosszabb idõ áll majd rendelkezésünkre. Bár hadd jegyezzem meg, hogy ez a kormánykoalíció a kormányprogram vitájakor is azt mondta, hogy nem kér száz napot, azonnal munkához lát...
Ami viszont szerintem alapvetõ oka annak, hogy nincsenek változások, az annak az akaratnak, elszántságnak a hiánya, amely igazából ennek az államháztartásnak a reformjához szükséges. Az elõbb kifogásoltam, hogy az a gyakorlat él tovább ebben a költségvetésben, hogy mindenkinek adunk egy kicsit - igaz, reálértékben évrõl évre kevesebbet -, amivel persze mindenki elégedetlen; és a spirál itt kezdõdik: mivel mindenki elégedetlen, mindenki többet akar, ezért növelni kell a bevételi oldalt, növelni kell az adóbevételeket, a növekedõ adóbevételek pedig nem teszik lehetõvé azt, hogy az állami újraelosztás aránya érdemben változzon, hogy az adóterhek csökkenjenek. Ez a spirál az elõzõ években is nyomon követhetõ volt, és sajnos az 1995-ös költségvetésben is tetten érhetõ.
Épeszû ember nem támogathat olyan költségvetést, amely pusztán vért és könnyeket ígér - mondta Petõ Iván vezérszónoki beszédében. Épeszû ember valóban nem támogathat olyan költségvetést, amely úgy kér tehervállalást a választópolgároktól, hogy nincs meg benne a hosszú távú kilábolás, a gazdasági növekedés feltételei megteremtésének a reménye. Így valóban nincs értelme magasabb adóterheket, szûkebb reálértékeket számon kérni vagy adni. Így igazából nincs értelme annak az áldozatvállalásnak, amit a pénzügyminiszter úr a lakosságtól kért.
Ezért elodázhatatlan lett az államháztartás reformja, a kiadási tételek felülvizsgálata, amit évek óta hiányolunk; de hadd tegyem hozzá, hogy a deficit csökkentéséhez ez is kevés lesz. Hiszen valamennyien tudjuk - azt hiszem, ebben a patkó egyik oldalán sincs vita -, hogy az államháztartási reform megindítása rövid távon vélhetõen növelni fogja a kiadásokat. Ez nem járul hozzá a deficit csökkentéséhez, és nem járul hozzá ahhoz, hogy rövid vagy középtávon érdemben nagyságrendekkel tudjuk csökkenteni a lakossági és a vállalkozói adóterheket.
Nem értek egyet Bauer Tamásnak azzal a kijelentésével, hogy a deficitet pusztán az elõzõ kormány mûködése vagy tevékenysége okozta. (Bauer Tamás: Nem ezt mondtam!) A jegyzõkönyvbõl visszakereshetõ! Azt hiszem, õ legalább ugyanúgy tudja, mint én, hogy az elõzõ kormány is, bár valóban hozzájárult azzal, hogy a deficites költségvetésekkel növelte ezeket a terheket, azonban nem lehet megkerülni az államadósság terheinek azon növekedéseit, amelyek mintegy lavinaszerûen növelik ezeket a kiadásokat. Ha valaki összehasonlítja a '94-es éa a '95-ös költségvetést, akkor láthatja, hogy az államadósság kamatterhei nõnek lavinaszerûen, és ez az, ami a deficitet érdemben nagyságrendekkel növeli. Nem igaz tehát az a kijelentés, hogy pusztán az elõzõ kormány vagy kormányok tevékenysége borítja föl a költségvetés egyensúlyát.
Fel kell tennünk a kérdést, hogy igazából vannak-e források az államháztartási reformhoz, igazából vannak-e forrásaink a gazdasági növekedés megteremtéséhez. Urbán László hosszabban beszélt errõl a kérdésrõl, nekem szûkebb idõkeret adatott meg, így most csak utalnék arra, hogy ha valóban külsõ forrásokat keresünk, akkor pusztán az a 1,5-2 milliárd dolláros tõkebeáramlás, ami évek óta van az országban, az ehhez a reformhoz, ehhez a gazdasági átalakításhoz kevés. Nem elég azt mondanunk s nem elég azt várnunk a nyugattól, hogy külföldi segítségnyújtással ezeket a terheket vegye le a vállunkról, és nem elég pusztán 2 milliárd dolláros segítségnyújtást kérni az ország gazdasági átalakításához, mint ahogy azt a pénzügyminiszter úr tette. Ehhez konkrét, precízen lebontott tervek szükségesek. Így nyilván nem fogunk szimpátiára találni, ha pusztán kérünk és nem mondjuk meg, hogy ennek a kérésnek mi a felhasználási, mi az alternatív célja.
Külsõ forrásaink növelését megnehezíti az is, hogy a nemzetközi tõkeexport tendenciái megváltoztak a '90-es évek elején, olyan új vetélytársaink vannak a világban, mint a CEFTA-országok - itt Csehország, Lengyelország, Szlovákia jön számításba -, amelyek versenyeznek velünk ezen a tõkepiacon a tõkeimportért. Egyrészt ezekkel az országokkal szemben kell tartanunk a versenyt, másrészt pedig tartanunk kell azokkal az Európai Unión belül lévõ perifériaországokkal - Írország, Portugália, Spanyolország, Görögország -, amelyek szintén jelentõs tõkefelhasználói a világnak. Ezekkel nem lesz könnyû, különösen nem úgy, ha az Európai Unión belüli feltételek megnehezítik azt, hogy mi ezeket a tõkéket ide tudjuk csábítani.
Belsõ forrásaink szintén hiányosak, hiszen ahhoz, hogy a beruházások látványos növekedése menjen végbe, hogy az exporttámogatások érdemben nõjenek és nagyobb exportra legyen lehetõség, ahhoz a termelési költségeinket csökkenteni kell. Márpedig ez Magyarországon az utóbbi három évben folyamatosan növekedett. Ebben mind Csehország, mind Lengyelország - legalábbis a statisztika ezt bizonyítja - megelõz bennünket. Hadd tegyem hozzá, hogy Csehországban volt egy olyan drasztikus bérintézkedés, ami a bérkiáramlást szûkítette, ezt a cseh kormány politikailag tudta vállalni; Lengyelország egy más utat választott a Barcelowicz-féle terv megvalósításával, de mind a kettõnek az volt a végeredménye, hogy csökkentek a termelési költségek, és mind a két ország exportja versenyképessé vált.
Magyarország nem ezt az utat választotta, ebbõl a szempontból hátrányban vagyunk, és ma már nagyon nehéz olyan exportösztönzõ megoldásokat találni a költségvetésben is, ami ennek a versenyképességnek a javítását eredményezné. Ebbõl a szempontból magam is tanácstalan vagyok, hogy fõleg ellenzéki oldalról milyen tanácsot lehet adni ennek a kormánynak - mielõtt Gaál Gyula megkérdezné, hogy hol vannak az ellenzéki javaslatok -, azonban egy-két rövid javaslatot ennek a felszólalásnak a keretében el kell mondani.
Egyrészt azt hiszem, hogy ebben a kérdésben az ellenzéki és a kormánypártok képviselõinek is azonos a felelõssége. Tehát ha Bauer Tamás elvárja tõlünk azt, hogy olyan javaslatokat tegyünk, melyek a kiadásokat érdemben tudják csökkenteni - bár az elõbb utaltam rá, hogy ezek érdemben már nem csökkenthetõk -, akkor kérem, várja el a másik oldalon azt, hogy a kormánypárti képviselõk ne tegyenek olyan javaslatokat, amelyek nagyságrendekkel növelik a kiadásokat. Hiszen ennek a vitának a tanulsága részben az volt, hogy ilyen javaslatok nemcsak az ellenzéki oldalról hangzottak el, hanem a kormánypártok részérõl is. Ebben közös a felelõsségünk, és úgy vélem, hogy ha valamilyen megoldást akarunk találni arra a lehetetlen helyzetre, amit a költségvetés egyensúlyának a romlása okozott, akkor mind a két félnek tenni kell olyan bizalomerõsítõ vagy bizalomösztönzõ lépéseket, amelyek segítik ezeket.
(16.30)
Melyek lehetnek ilyen lépések? Három olyan lépés van, amelyet tekintet nélkül arra, hogy az egyensúlyi feltételek milyenek, szerintünk a kormánynak folytatnia kell: az adócsökkentés, a beruházások ösztönzése és az exporttámogatás.
Elõbb utaltam rá, hogy ez a kormány a vállalkozói adóterhek csökkentése révén, bár tesz kétségkívül kedvezõ gesztusokat, például a társasági adó kulcsának a csökkentésével, ugyanakkor más oldalon nem javította azt a vállalkozási feltételrendszert, amiben a vállalkozásokat beruházásokra lehet vagy kell ösztönözni. Részben a kormányzat ebben a költségvetésben maga is csökkenti a beruházási jellegû kiadásokat, de ha már ilyen csökkentés van az állam, a kormány részérõl, akkor próbáljuk valamilyen módon serkenteni azt, hogy a vállalkozások, a magánberuházások nõjenek. Ebbõl a szempontból a kiadások felülvizsgálata nemcsak amiatt fontos, hogy ezzel csökkentsük az állami deficitet, hanem azért is, hogy a hitelkamatlábak csökkenjenek, hogy a hitelek alacsonyabbak legyenek, ezzel is ösztönözve a vállalkozói beruházásokat, ezzel is ösztönözve azt, hogy ne pusztán a megtakarítások irányába áramoljanak a kiáramló jövedelmek, hanem lehetõleg termelõ beruházások felé.
Meg kell kezdeni az államháztartási reformot, és ezzel összefüggésben szükség van a sokat hiányolt társadalmi-gazdasági megállapodás megkötésére. Ez a megállapodás, amelyikre a hét végén került sor, véleményünk szerint csak egy vészhelyzetet oldott meg. Ez a, még nem néztem végig, de több pontból álló javaslat pusztán azt a veszélyt hárította el, hogy a '95-ös költségvetés már az elfogadása elõtt meg legyen torpedózva, de szükség van annak a komolyabb, legalább három-négy évre szóló megállapodásnak a megkötésére, amelyik igazából az államháztartási reform megkezdésének, a kiadások felülvizsgálatának, s azoknak a lépéseknek a megtételét teszi lehetõvé, amelyeket a Fidesz parlamenti frakciója hiányol. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)