DR. BOROSS PÉTER (MDF): Tizenegy? (Derültség.) Egy tíz százalékos gesztust is érzékelhetek ebben. (Derültség.)
Tisztelt Ház! Sok minden elhangzott a költségvetési vitában. Szeretnék azonban hangsúlyt adni annak, hogy három, szocialista párthoz tartozó képviselõ úr részérõl is elhangzott olyan természetû megjegyzés itt, hozzászólás keretében, amit a volt kormány képviseletében jólesõen kell nyugtáznom, és úgy hiszem, hogy ez az a hangvétel, és ez az a stílus, amelyikben a szóértés feltételei - érzelmi és egyéb okokból is - jól megteremtõdhetnek.
Adósságról esett itt szó, a vitában is, egyébként is. Hölgyeim és Uraim! Én azt hiszem, elég nagy hangsúlyt kell adni annak akkor is, hogyha kevesebbet kap, hogy az a bizonyos 21 milliárd dollár, amivel a megelõzõ kormány indult, az az összehasonlítható volt szocialista országok adósságállományainak sokszorosa. Hogyha Csehországot külön nézem, és a csehszlovák akkori adósságot: legfeljebb hárommilliárd dollárral startolt Csehország, és ez óriási pozícióelõnyt jelentett számára, hisz amint tudjuk, a nagy adósság és adósságszolgálat újabb adósságokat inspirál. A tárgyilagos megítélés érdekében mondom ezt. Helyzetünk egyedi volt tehát - egyedien rossz, akkor is. Arról nem szólok, hogy ennek a külsõ adósságnak a kezelése a hazai költségvetésben milyen volt a nyolcvanas években, mert elmenne vele az idõ.
Ami egyébként a költségvetési hiányt illeti korábban, azért azt kérem figyelembe venni, hogy egy recessziós idõszakban fõleg a költségvetés hiánya természetes jelenség - anélkül létezni sem lehet. A költségvetési hiány ráadásul a mi idõszakunkban azért is felvállalt - kötelezõen felvállalt - volt, mert új gazdasági alanyok léptek be. A költségvetési kiadásoknak a piaci szerepére hívom fel a figyelmet, mert van ilyen szerepe a költségvetésnek. Induló gazdaság, átalakuló gazdaság inspirációkat igényel. A költségvetésnek ebben - nemcsak nálunk egyébként, azt hiszem, ezt sokan tudják - meghatározó szerepe van. Ezért recessziókban például alig képzelhetõ el, hogy egy költségvetés hiányos ne legyen. Most nem a mértékekrõl beszélek, csak a jelenségrõl beszélek, és biztos vagyok benne, hogy ebben elvileg egyetértünk pénzügyminiszter úrral.
Elhangzott azonban itt hozzászólásban valami, ami részletkérdés, én mégis nagyon fontosnak tartom szóvá tenni, egyben felvillantva azt is, hogy milyen gondolatok vezéreltek bennünket egy részletkérdésben. Ez a részletkérdés a körzetesítéssel - mégpedig iskolakörzetesítéssel - kapcsolatos, amire vonatkozóan elhangzottak furcsa kijelentések a korábbiakban. Itt is elhangzott, hogy nem is olyan rossz az a körzetesítés.
Tisztelt Ház! 1990-ben rendszerváltozás volt Magyarországon, módszerbeli, felfogásbeli, autonómiákat illetõ és nagyon sokféle rendszerváltozás. És amikor mi szembesültünk például az összevont települések problémáival, akkor számunkra két dolog teljesen világos volt. Valahol máshol, ahol nem élték meg úgy az idõket, mint nálunk, lehet olyan felfogást érvényesíteni, hogy 15 ezres lakosságú településcsoport jelentsen csak önkormányzati egységet. Valahol másutt lehet, ahol más volt a történelem. De nálunk, ahol a községösszevonás kényszerrel történt, nálunk ezt nem lehetett akkor sem megvalósítani, hogyha mindenféle racionális megfontolásokból valóban így kellene. Nekünk azt kellett tennünk a rendszerváltoztatás miatt, hogy azok a települések, amelyeket nem kívánt házasságba kényszerítettek, élhessenek azzal a joggal, hogy leválnak.
(16.50)
Szeretném ajánlani a tisztelt kormánynak, hogy még legalább öt évig ennek a mentalitásnak kell érvényesülnie, bármennyire is ki lehet racionálisan számítani, hogy a nagyobb agglomerációnak ilyen meg olyan költségbeli elõnyei vannak. Igen, mert a rendszerváltozás mentalitásátformálást, a múltból adódó konzekvenciák levonását is kell hogy jelentse. Magamnak sokszor volt alkalmam újonnan megnyíló iskolát avatni a megelõzõ esztendõkben; tisztelt Ház, a körzetesítés mellett biztosan ismét sokféle racionális érvet lehet hangoztatni. Ezt akceptálom, csakhogy ezeket az iskolákat elvették a településektõl, amikor nem voltak autonómok. Most a települések autonómok lettek, és arra törekedtek, hogy legyen iskolájuk!
Azt kell mondanom, az állami hozzájárulás viszonylag kisebb hányadából - óriási önkormányzati és lakossági erõfeszítésekkel - születtek a kistelepüléseken a négyosztályos iskolák, és a kisgyerekeknek nem kellett buszozni. Nagyon veszélyesnek tartanám, ha itt sem érvényesülne az az empátia, hogy mindez miért történt. Most túl azon, hogy jót tesz-e egy kistelepülésnek egy pedagógus házaspár, fõleg ha tisztességgel látja el a feladatát iskolán belül, de iskolán kívül is, a közéletben is szerepe van, én arra hívom fel a figyelmet nagy nyomatékkal, hogy ezekben az ügyekben nincs itt az ideje a kényszerítésnek, de még a késztetésnek sem. Itt az ideje csak annak van, hogy támogassuk ezeket a kezdeményezéseket, mert a községek jórészt és döntõen saját erõforrásaikból valósították meg a számukra - úgy tûnik - nagyon fontos alsó fokú oktatási intézményt, valamint ehhez járult egy sajátos tudat is, hogy "van iskolánk."
Aki járta a mezõket ebben az idõben, az tapasztalhatta, hogy milyen óriási jelentõségû volt ez a dolog; az iskolaavatáson tényleg az egész falu ott volt. Ha a rációt ráengedjük a rendszerváltozással kapcsolatos ilyen intézkedésekre, és azt hisszük, hogy az a racionális, amit messzirõl nézve annak látunk, akkor azt kell mondanom, hogy az önkormányzati rendszer nagy sikere a megelõzõ négy esztendõben az az öntevékenység, amelyik, azt hiszem, nem hasonlítható a korábbi társadalmimunka- és áltársadalmimunka-féle mozgalmakhoz. Itt hatalmas összegeket fizettek a lakosok, itt tényleg részt vettek ebben, itt tényleg kialakult az odatartozás tudata. Itt tényleg megtörtént valami nagyon lényeges dolog: a települések kötõereje.
A kormánynak ezért volt a másik kiemelkedõ programja az úgynevezett falucivilizációs program; vízzel, gázzal, úttal, telefóniával, amivel lehetett, mert a településszerkezet a magyar közéletben és a magyar falvakban legalább olyan fontos kérdés, mint a mezõgazdaság. Szeretném nagy hangsúllyal felhívni a figyelmet arra, hogy civilizációs feltételek nélkül a települések megtartó ereje elsorvad. Ebbe beletartozik, hogy ott, ahol nagyon akarják, engedjük érvényesülni akár az iskolaépítést, akár mást, és még célzásokat se tegyünk olyan szándékolt vagy nem szándékolt lépésekre - én nem tudom, ezek a kijelentések mennyire vehetõk komolyan, bízom benne, hogy nem -, miszerint visszatérnénk ahhoz a másikhoz azért, mert azt hisszük, hogy gazdaságtalan. Mindazok a ráfordítások, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ezek a kistelepülések iskolát mûködtessenek, pláne az újonnan megnyitottakat, olyan elhanyagolható arányt képviselnek, ami, úgy hiszem, senkit nem rendíthet meg, de gondolom, ez eléggé köztudomású.
Tisztelt Ház! Amikor tehát költségvetésben gondolkodunk, muszáj a háttérre is, muszáj a magyar közéletre is gondolni, muszáj azokat a jelenségeket is figyelembe venni, amelyek elõidézõdtek a rendszerváltozás eredményeként, és amelyekben egy rosszul felfogott költségszemlélet mérhetetlen nagy károkat okozhat. Erre kívántam a tisztelt Ház figyelmét felhívni. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)