DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Mentegetõznöm kellene, ha én lennék a hibás abban, hogy a Házszabály 72. §-ában foglaltak ellenére a mezõgazdasági bizottság nem értesített arról, hogy mikor fogja tárgyalni az ezen törvényjavaslathoz benyújtott módosító javaslatokat. Ezért nem is tudtam ott megvédeni a javaslatomat. Kénytelen vagyok itt most a Ház elõtt kifejteni a részletes indokokat, hogy a módosító javaslat bizonyos szakaszai ne nyerjék el a Ház tetszését, s arra kérem képviselõtársaimat, hogy ne szavazzák meg azokat. Hozzátéve egyébként: nyilvánvalóan adminisztrációs hiba lehetett. Én nem felróni akarom a mezõgazdasági bizottságnak, hogy elmaradt az értesítés. Azt hiszem, a téli szünet alatt más bizottságok sem értesítették az érintett képviselõket.
Megdöbbenve olvastam - pénteken vagy szombaton - valamelyik újságban, hogy Lakos miniszter úr azt mondta: a kárpótoltakat megnyugtatta a földmûvelésügyi kormányzat, és a kárpótoltak bíznak a kormányzatban.
Nekem egészen másak az információim. A benyújtott törvényjavaslat is éppen azt támasztja alá, hogy messzemenõkig nem kívánja a kormányzat figyelembe venni nemcsak a kárpótoltak érdekeit, hanem a szövetkezeti tagok érdekeit sem. Nyilvánvalóan összefügg ezzel is, hogy a 2. számú Földalap árveréseit a miniszter úr szeptember óta jogellenesen megakadályozza.
Most kiderül, hogy valójában ez összefügg azzal, hogy ez a javaslat csökkenteni kívánja a Kárpótlási Földalapot. Nem vitás, hogy az a cél, hogy olyan ültetvénytulajdonosok, akik bevitték a szövetkezetbe a sima szántójukat, s utána saját költségükbõl szõlõt, gyümölcsöst telepítettek rá, azok rosszul járnak, hogyha a bevitt aranykorona- értékük alapján kapják vissza a földjüket. Hiszen bevittek - mondjuk - 10-15 aranykorona-értékû földet, s a gyümölcsös betelepítésével az 50- 60-80 vagy akár 100 aranykoronásra is változott. Igenám, csak ennek a problémának a megoldása mások szerzett jogait nem csorbíthatja. Ezért kérném az alkotmányügyi bizottságot, hogy bár kijelölt bizottságként nem foglalkozott ezzel a törvényjavaslattal, illetõleg a módosító indítványokkal, mégis vizsgálja meg, hogy a törvényjavaslatnak az a megoldása, hogy utólagosan csökkenti egyes személyek megszerzett jogait, összhangban áll-e a magyar alkotmánnyal, illetõleg a jogszabályokkal. Tudniillik két területen kíván szerzett jogokat csökkenteni ez a törvényjavaslat, az idézett 7/A § (2) bekezdése.
Egyrészt két százalékkal csökkenteni akarja a kárpótlási földalapot, másrészt azt mondja, hogy azoknál a szövetkezeteknél, ahol már lezajlottak a kárpótlási árverések, de a tagok között még nem nevesítették a megmaradt földeket, azokból a földekbõl lehessen kielégíteni ezeket a többlet aranykorona igényeket.
A másodikkal kezdeném - talán egyszerûbb annak az indokolása, hogy miért jogszerûtlen.
Az 1992. évi II. törvény, az úgynevezett szövetkezeti átmeneti törvény 24. §-ának (3) bekezdése írta elõ: ha a kárpótlási árverések lezajlottak, az azt követõen megmaradt földeket a tagok között a vagyonnevesítés szabályainak megfelelõ alkalmazásával nevesíteni kell. Tehát ezeket a földeket a tagok tulajdonába kell adni.
A szövetkezetek esetében az árverések 90-95 százalékos nagyságrendben lezajlottak. Az árverési határidõ 1994. május 31-e volt. Ezt követõen tehát a szövetkezeteknek fel kellett mérniük, hogy megmaradt-e terület, és ha megmaradt terület, akkor azt a területet nevesíteni kell a tagok között.
A szövetkezet joga, kötelessége, hogy eldöntse, milyen elvek alapján fog nevesíteni, hiszen a szövetkezetek számára, miután ezt vagyonként tulajdonba fogják adni a tagoknak, értelemszerûen már a vagyonnevesítési törvény sem írt elõ nagyon szigorú szabályokat. Lehetõvé tette, hogy a szövetkezet közgyûlése rangsorolhasson.
Véleményem szerint, ha a részarányként mutatkozó eltérések kiküszöbölésére a megmaradt területeket akarja a jogalkotó felhasználni, akkor hátrányos helyzetbe kerülnek azok a szövetkezetek, ahol a közgyûlés vagy a szövetkezet vezetõsége mulasztást követett el, mert május 31-e óta nem hajtotta végre a nevesítést.
(17.40)
Azoknak a tagoknak a földalapját, akik érdekelve voltak, hogy nevesítsék ezt a területet, és el tudták érni, hogy a szövetkezet végrehajtsa a törvényt, már nem érintheti ez a törvénymódosítás. Azok kerülnek hátrányosabb helyzetbe, ahol a szövetkezet vezetõsége jogsértõ magatartást tanúsított, nem hívta össze a közgyûlést, nem rendelkezett a vagyonnevesítés elveinek alkalmazásával arról, hogyan és miként adják a tagok tulajdonába ezeket a területeket. Tehát akkor, amikor egy folyamat közepén vagyunk, nem lehet utólagosan módosítani ezeket az elveket, és kimondani, hogy aki idáig nem járt el jogszerûen, nem nevesítette a megmaradt földeket, azon szövetkezetek tagjai ne is számítsanak már arra, hogy kapnak tulajdonba földet, mert az ilyen részarány-különbségek kiegyenlítését most a jogalkotó az õ rovásukra akarja megtenni. Ez az egyik jogi aggályom.
A kárpótlási földekkel kapcsolatban pedig a következõ:
Mit már említettem, 90-95 százalékban lezajlottak az árverések. Ha meg lezajlottak, ott értelemszerûen nem is maradhatott egyáltalán kárpótlási földalap, ott nincs mit csökketeni. Arra a maradék öt százalékra próbálunk most egy törvényt hozni, ami hátrányosan érinti a kárpótlásra jogosultakat - mert ha valami csökken, az egyértelmûen hátrányos. Hol van még mindig vita a földalapok kijelölésénél? Tehát melyek azok a földalap-kijelölési ügyek, amelyek nem zárultak le jogerõs határozattal, és nem történtek meg a földárverések? Ott, ahol eleve kevés a föld. Ott vitatkoznak a mai napig, most már bíróság elõtt az érintettek, ahol eleve olyan csekély a földterület, hogy nem lehetett az alapvetõ földalapokat sem kijelölni. Tehát olyan érdekellentétek voltak már '92-ben, hogy a felek nem tudtak megegyezni, és ez a folyamat még '95-ben sem zárult le jogerõsen.
Ha a magyar jogalkotás ismét egy olyan példát mutat, hogy egy folyamatnak a végén 10-15 gazdálkodó szervezet esetében megváltoztatja a szabályokat, elõtte pedig több száz gazdálkodó szervezet már önkéntesen végrehajtotta ezt a jogszabályt, akkor ez egy olyan társadalmi hatást vált ki, amelyre volt példa az elmúlt idõszakban egyes vezetõk megnyilatkozásai alapján, hogy nem kell a jogszabályokat betartani, minél tovább húzzuk az eljárásokat, mert hátha valamiféle módosítás lesz a végén, és akkor az számunkra kedvezõbb lesz.
Azt hiszem, ebben az országban, ahol valóban tényként megállapítható, hogy a kárpótlási földalap az igényekhez képest csekély, nem lehet olyan módosítást az Országgyûléssel elfogadtatni, amely ezt a Földalapot továbbra is csökkentené. Ennek jogi érveként azért hadd adjam elõ azt is, hogy eleve meghatározta a törvény, milyen nagyságrendben kell képezni földalapokat. Azt is kimondta, hogy ezekre a földalapokra vételi jog illeti meg kárpótlás esetében a kárpótlásra jogosultat. Tehát van egy elméletileg szerzett joga, amelyet most az Országgyûlés utólagosan csökkenteni akar.
A végrehajtás tekintetében pedig értelmezhetetlen a 2 százalék. Tudniillik mihez képest 2 százalék? Az aranykoronához képest, vagy a területhez képest? Azt hiszem, szakemberek számára ez a kérdésföltevés jogos. Egyáltalán nem mindegy, hogy az aranykoronához viszonyítom-e a 2 százalék mértéket, vagy a területhez.
A másik kérdés pedig az, ki és milyen módon fog dönteni arról, hogy ez a 2 százalékos csökkenés hol kerüljön kiadásra. Mert lehet a belterület határában levõ területet kijelölni, amely nyilvánvalóan jogos fölháborodást fog kiváltani, lehet kijelölni olyan teljesen értéktelen szántókat, amelyek viszont az érdekelteknek nem kellenek. Nagyon hosszú folyamat volt az, amíg a földalapok kijelölése úgy-ahogy megtörtént. Most úgy érzem, ezzel újabb bombát dobunk a még vitatkozó felek közé, hisz' hogy a további 2 százalékot hogy értelmezzék, hol csökkentsék, ez csak ott érvényes, ahol még nem jogerõs a Földalap; és újra elindítjuk azt a folyamatot, amely a jogorvoslati fórumok figyelembevételével - megyei kárrendezési hivatal elsõ fok, országos hivatal másodfok, elsõfokú bíróság, másodfokú bíróság, felülvizsgálati kérelem - ezeken a vitatott területeken két évre ismét elhinti a viszály magvait.
Harmadik aggályom - s igyekszem rövidre fogni, elnézést kérek -, hogy ha nincs Földalap, akkor jöjjön az állam, az állam adjon földet, illetõleg pénzbeli kártalanítást. Sajnos, véleményem szerint, az elmúlt négyéves idõszak jogalkotásának is hibája volt, hogy ha különféle társadalmi csoportok érdekeit kellett kielégíteni, akkor legvégsõ soron mindig azt mondták, hogy fizessen az állam. Az egy jó, biztos fizetõ, fizessen õ. Jelen esetben mirõl van szó? Egy szövetkezet vagyoni viszonyait kell rendezni. Valaki bevitt vagyont a szövetkezetbe, hogy mennyit kap vissza, hogy van-e a vagyonnak fedezete, ez a szövetkezetnek a belsõ dolga.
Ha nem tud a szövetkezet annyi vagyont kiadni, mint amennyit bevittek - adott esetben errõl az átmeneti törvény rendelkezett, a '92. évi II. törvény 22. §-a -, mert ha csökkent a nyilvántartott aranykorona-érték kisajátítások, ültetvénytelepítés és egyebek folytán, akkor arányosan szét kellett osztani ezt a tagoknak és kétezer forint/aranykorona figyelembevételével kártalanítani kellett õket. Jelen esetben sincs másról szó. Nem az államnak a felróható magatartása okozza a vagyonvesztést. Itt nincs szó erõszakos tulajdonelvonásról, nincs kötelezõ lemondás, ingyenes vagyonátengedés az állam számára - mint ami a kárpótlási törvények esetében fölmerült, hogy azért kell az államnak helytállni, hisz' ilyen törvényekkel kötelezte az állampolgárokat a tulajdonuk átengedésére. Tehát jelen esetben én úgy gondolom, a magyar államnak a felelõssége föl sem merülhet, ezért indokolatlan, hogy az állam a saját tartalékföldjeibõl földet adjon az ilyen részarány kielégítésére, illetõleg, ha ez sincs meg, abban az esetben pedig az állam fizessen pénzbeli kártalanítást.
Úgy vélem - bár lehet, hogy ez bizonyos csoportok számára kedvezõtlen -, próbálják meg a vagyon elosztása során a szövetkezeten belül érvényesíteni azokat az elveket, amelyek alapján az ilyen értékkiegyenlítésre sor kerülhet. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)