DR. BÉKESI LÁSZLÓ pénzügyminiszter: Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársaim! A ma kezdõdõ országgyûlési vitát hosszú elõkészítõ munka elõzte meg - hosszabb, mint azt eredetileg terveztük és szerettük volna.
A koalíció két pártjának szakértõi már a választások elõtt megkezdték a munkát egy új, egységes privatizációs törvény szövegén. Mindkét párt úgy érkezett el a választási kampány finiséhez, hogy tudta, mit és hogyan akar változtatni a privatizáció terén. Így kerülhetett sor arra, hogy a kormány megalakulása után néhány héttel egy szûk szakértõi csoport már olyan jogi szövegtervezettel állhatott elõ, amely az elsõ tárcaközi egyeztetésre alkalmas volt. Ezzel párhuzamosan az õsz folyamán a privatizációs kormánybiztos és munkatársai széles körû konzultációt folytattak a privatizációban jártas hazai és külföldi szakemberekkel, üzletemberekkel, ellenzéki politikusokkal, tehát olyan szakértõkkel, akik helyzetüknél fogva nem vehetnek részt az államigazgatási munkában, de akiknek a tanácsát érdemes megfogadni. Ezen túl az õszi és téli hónapokban sor került az Érdekegyeztetõ Tanáccsal való egyeztetésre is. Az önök elõtt fekvõ szöveg tehát részben tartalmazza azokat a felvetéseket, amelyeket az ÉT munkavállalói, illetve munkaadói oldala is fontosnak tartott, s amelyek beilleszthetõk voltak a törvény eredeti logikájába.
Abban a helyzetben, amelyben most vagyunk, nem lehet tökéletes törvényt alkotni, meg kell elégednünk a viszonylag jóval. Az a meggyõzõdésem, hogy az önök elõtt fekvõ javaslat olyan játékszabályokat határoz meg, amelyek relatíve biztosítják az egymástól rendkívül eltérõ rövid és hosszú távú állami érdekek egyensúlyát, a befektetõk esélyegyenlõségét és némileg a társadalmi, szociális igazságot is.
(9.20)
Tudom - s azt is, hogy ezt önök is tudják -, hogy minden privatizációs döntés és minden, ezt megalapozó jogi konstrukció szükségképpen ellentmondásos, hátrányai is vannak. De azt is tudjuk, hogy a nem cselekvés is cselekvés, és ha minden változatlanul marad, annak nagyobbak a hátrányai.
Az állam tulajdonában lévõ vállalkozói vagyon értékesítésérõl szóló törvényjavaslat legfontosabb célja, hogy 1998-ig befejezzük az intézményes állami privatizációt. A "befejezés" szó azonban nem azt jelenti, hogy '98 végéig az utolsó szöget is el akarjuk adni ebben az országban. Ez alkotmányjogilag is, közgazdaságilag is képtelenség lenne.
Nézzük elõször a kérdés jogi oldalát! Az ország közvagyona felerészben az önkormányzatok tulajdonában van. E vagyontömeg fölött - amelynek értékét 3000 milliárd forintra becsülik a szakértõk - 1990 óta a kormánynak nincs közvetlen rendelkezési jogosultsága. Ez így van jól. Nem a kormányra, hanem az ország háromezer önkormányzatára tartozik, hogy mi történik az önkormányzati lakásvagyonnal, az iskolákkal, a múzeumokkal vagy a helyi közlekedési vállalatokkal. A privatizációs törvény tehát ezzel a kérdéskörrel nem foglalkozik.
Mi az elõterjesztett privatizációs stratégia közgazdasági üzenete? Tényleg arról van szó, hogy itt és most a kormány bagóért eladja az országot bárkinek, aki erre téved? Hallottam ugyanis ilyen véleményeket is. Szeretném a leghatározottabban leszögezni: szó sincs arról, hogy négy év alatt mindent el akarunk adni, ami az állam tulajdonában van. Meglehetõsen széles az a vagyoni kör, amely nem, vagy csak részlegesen tartozik a versenyszférába - gondoljunk csak a MÁV-ra, a Postára, a hadiüzemekre, a természetvédelmi területeken mûködõ állami gazdaságokra, az állami erdõkre és így tovább. Ebben a körben nem tervezünk alapvetõ tulajdonjogi változásokat. Az önök elõtt fekvõ törvényjavaslat a valódi versenyszféra privatizációját kívánja szabályozni. Ez az a kör, ahol a kormány gyorsítani akarja a privatizációt.
A magyar privatizáció négy éven át hirdetett alapvetõ vonása az volt, hogy az állami vagyont nem szétosztjuk, hanem eladjuk. Ez az elv helyes volt, de eddig csak részben érvényesült.
Több kelet-európai országban is kísérleteztek vele, de végül sehol sem került sor arra, hogy a reprivatizáció, tehát az egykori tulajdonosok javára történõ privatizáció legyen a magánosítás alapvetõ útja. Az úgynevezett kuponos privatizáció - például a cseh modell - sem teljesítette a hozzá fûzött reményeket. A pár hónapra tervezett akció négy évig elhúzódott, egy sor alapkérdést - így például a nagyvállalatok piacorientált átstrukturálását - ott sem sikerült megoldani. Nem jó módszer a kuponos privatizáció abból a szempontból sem, hogy egyetlen fillér addicionális tõkét sem biztosít az adott vállalatnak és az országnak. Ugyanez áll minden olyan megoldásra, amely az eredeti tulajdonosoknak vagy leszármazottaiknak kívánja visszajuttatni az államosított vagyont. Ezeket a modelleket tehát nem érdemes irigyelni.
Elhatározott szándékunk, hogy a privatizációból befolyó bevételeket elsõsorban az államadósság csökkentésére fogjuk felhasználni. Nincs is más választásunk. A felhalmozódott adósság fedezete nagyrészt az állami vagyon. Ha adósságaink terheit kizárólag a jövõben keletkezõ jövedelmekbõl fedeznénk, nem maradna forrásunk sem fejlesztésekre, sem jobb életkörülményekre.
Sokszor, sok fórumon elhangzott már, hogy gyorsítani kell a privatizációt. Mint az elmúlt hónapok vitái tanúsították, ezt a megfogalmazást sokan félreértették, mások félremagyarázták. Szeretném a tisztelt Országgyûlés elõtt is egyértelmûen leszögezni, hogy amikor a kormány gyorsításról beszél, akkor ezt az elõkészítõ munka általános vezérelveként fogalmazza meg, és nem arra gondol, hogy az egyes privatizációs tranzakciókat kell sietve, elkapkodva intézni; bár hadd tegyem hozzá, nehezen indokolható, hogy miért van szükség harminc, sõt esetenként hatvan napra ahhoz, hogy egy háromszázfõs kisvállalat privatizációs pályázatát az ágazati minisztériumok véleményezzék.
Természetesen joggal vetõdik fel két kérdés. Érdemes és lehet-e gyorsítani a privatizációt? Nézzük elõször a múltat! 1990 és 1994 között az állami tulajdonban lévõ termelõvagyon közel 50 százaléka került privatizálásra. Az ÁVÜ és az ÁV Rt. több mint 600 társaság többségi tulajdonát értékesítette magántulajdonosok számára, és valamivel több mint 500 állami cég átszervezés, illetve felszámolás miatt került ki az állami irányítás hatókörébõl. Négy év alatt az ÁVÜ és az ÁV Rt. több mint 400 milliárd forintnyi bevételre tett szert, amibõl majdnem 250 milliárd készpénzben - dollárban és forintban - folyt be. A könyv szerinti értéken '90-ben 2000 milliárd forintra becsült állami vagyon mára körülbelül 1000 milliárdra olvadt.
Számszerûen is bizonyítható, hogy a magánszektorban a lekötött tõke lényegesen jobban hasznosul, mint az államiban. A kétszáz, legnagyobb forgalmat lebonyolító magyar társaság adatai szerint a hatékonyságkülönbség közel ötszörös. Az 1993-as mérlegadatok szerint 100 forint saját tõkére vetítve a magánszektorban 3,80 forint adózás elõtti eredmény keletkezett, míg az államiban ez 80 fillér.
Az elmúlt hónapok során mind az ellenzék, mind a kormányzati oldal felõl elhangzottak olyan bíráló megjegyzések, hogy amióta ez a kormány van hatalmon, áll a privatizáció. Kötelességem tájékoztatni önöket, hogy bizonyos szempontból a helyzet ennél is rosszabb. A privatizáció nem áll, hanem rossz irányba halad. Az elmúlt napokban kaptam kézhez a nagyjából véglegesnek tekinthetõ '94-es adatokat. Ezekbõl kitûnik, hogy a privatizációs bevételek névleges összege '94-ben nem marad el ugyan számottevõen a '93. évi rekordnagyságtól, sõt, ha figyelembe vesszük, hogy '93-ban a Matáv- privatizáció kapcsán a 870 millió dollárnyi bevétel fele valójában nem meglévõ állami vagyon eladásából, hanem tõkeemelésbõl származott, még azt is mondhatnánk, hogy '94 nem volt rosszabb, mint 1993. A gond ott van, hogy '94- ben a privatizáció drámai módon eltolódott a kedvezményes, hiteles, és a kárpótlási jeggyel történõ fizetések irányába.
Az elmúlt évben a devizabevételek aránya nem érte el a 10 százalékot sem, '93-ban ez még 67 százalék volt, és a hazai készpénzes vásárlás aránya is éppen hogy csak meghaladta a 10 százalékot. Az összes többi fedezet hitel és kárpótlási jegy volt. Még egy ilyen "sikeres" év, és belerokkan az ország. Zárójelben jegyzem meg, mert nem titok, hogy a csökkenõ készpénzbevétel miatt az elmúlt év utolsó napjaiban az ÁV Rt. 150 millió dollár értékû hitelt volt kénytelen felvenni annak érdekében, hogy eleget tehessen a költségvetéssel szemben vállalt minimális kötelezettségeinek.
Tisztelt Ház! Az a tény, hogy most félúton tartunk a privatizációban, részben könnyíti, részben nehezíti a dolgunkat. Könnyíti, mert az összes érdekelt fél ismeri a játékszabályokat, és sok tapasztalatot gyûjtött. Most csak az állam nevében szólhatok: mi is tapasztaltabbak vagyunk, mint négy évvel ezelõtti elõdeink. Másrészrõl viszont nehezebb is a dolgunk, mert a könnyen eladható cégek nagy része elkelt, s ami még maradt, az is napról napra veszít értékébõl.
Sokszor felvetõdik az a kérdés, miért tûrte az elõzõ kormány és miért tûri a mostani, hogy az állami tulajdonban lévõ társaságok feléljék vagyonukat - vagy ahogyan sokan egészen durván, de nem teljesen alaptalanul fogalmazzák, hogy ellopjanak mindent, ami érték. Miért nem csinál a kormány végre rendet? - kérdezik sokan. Akik így gondolkodnak, azok úgy vélik, hogy vezetõcserékkel, folyamatos ellenõrzéssel, kézi vezérléssel ezen a problémán úrrá lehet lenni. Ha nem akarjuk becsapni magunkat, akkor õszintén be kell vallanunk, hogy ez illúzió. Ma Magyarországon piacgazdaság van és többpárti demokrácia. Liberalizált a külkereskedelem, a pénzforgalom, nincs ár- és bérszabályozás, nyitottak a határok. Egyszerûen képtelenség azt gondolni, hogy azok az ellenõrzõ mechanizmusok, amelyek negyven éven keresztül viszonylag hatékonyan védték a köztulajdont a magáncélú gazdagodással szemben, a mai körülmények között is mûködhetnek.
Tíz évvel ezelõtt az ország volt centralizált és zárt, a társadalom volt szigorúan ellenõrzött, ma nem ilyen világban élünk. 1990-ben a versenyszférában a vállalatok száma nem érte el a kétezret. Ma biztosan százezer felett van a vállalkozások száma, ebbõl legalább ötezerben van közvetve vagy közvetlenül kisebb-nagyobb mértékben állami részesedés. Ha akarnánk sem tudnánk minden gyárkapu elé õrszemet állítani, s minden számlát pénzügyi szakemberrel ellenõriztetni. Ám tételezzük fel egy pillanatra, hogy Magyarország a szentek országa és egyetlen állami érdekeltségû cég vezetõjét vagy alkalmazottját sem vezeti nyereségvágy - az állami szektor vagyonvesztését akkor sem lehetne megállítani.
(9.30)
A privatizációs folyamat félidejében pusztán az a tény, hogy még nem dõlt el, hogy egy adott vállalatnak lesz-e új tulajdonosa, és ha igen, akkor az ki, olyan zavart visz a gazdálkodás folyamatába, amelyet becsülettel, szorgalommal és csupán ügyességgel nem lehet ellensúlyozni.
Ha egy vállalat jövõje bizonytalan, az szükségszerûen vagyonvesztést eredményez, hiszen ilyen körülmények között egyetlen bank sem hajlandó hitelt nyújtani távlatos fejlesztési tervekhez, külföldi partner nem ír alá kooperációs szerzõdést, egyszóval a körülmények arra kényszerítik a vállalatot, hogy napról napra éljen. Ezért fontos, hogy mindenütt, ahol privatizálni akarunk, valóban gyorsítsuk a folyamatokat.
Az elmúlt hónapokban lezajlott viták során többször is elmondtuk, hogy a kormány általában nem tartja célravezetõnek az elõbb feljavítani, azután eladni elképzelést. Vajon miért? Nagy a veszélye annak, hogy a vagyonkezelõ, mint ideiglenes tulajdonos olyan átszervezéseket, olyan beruházásokat hajt végre, amelyekkel az új tulajdonos nem tud azonosulni. Ha ez így van, akkor a feljavítás után aligha lehet megkapni azt, amibe az egész akció az adófizetõk pénzét költõ kormányzatnak kerülne.
Az elmúlt négy év tapasztalataiból azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy egyértelmûbben kell eldönteni, melyek azok a tevékenységek, illetve társaságok, ahol a kormányzat fenn kívánja tartani magának az érdemi beleszólás jogát. Ilyen esetekben egyazon társaságon belül az állam és a magántõke lehetõség szerint ne társuljon, s ha ilyen helyzet már elõállt, akkor azt célszerû megszüntetni. Arra természetesen lehet és kell is törekedni, hogy egy adott vállalaton belül a belföldi vagy külföldi magánbefektetõk mellett magyar kisbefektetõk is tulajdont szerezzenek. Az is jó megfontolás, ha az állam egy nagy vagyonértékû társaság kisebbségi részvényeit befektetési céllal tárcájában tartja.
Nem kell mindent, ami eladható, azonnal pénzzé tenni. Ez jó alapelv. Az állam azonban lehetõség szerint tartózkodjék attól, hogy céltudatos szakmai befektetõ mellett akár többségi, akár kisebbségi pozícióban folyamatos alkudozásra kényszerüljön valós vagy vélt ágazati célok megvalósítása érdekében. Van egy jól ismert közmondás: Közös lónak túrós a háta. Így van ez a vegyes tulajdonú társaságok esetében is. A gyakorlatban kiderül, hogy ezekben a társaságokban a nem állami partner, akár külföldi, akár hazai legyen az, behozhatatlan helyzeti elõnnyel rendelkezik az államot képviselõ szervezetekkel szemben. Így az ÁVÜ vagy az ÁV Rt. az esetek többségében akkor is kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ha õ a többségi tulajdonos.
A tapasztalatok szerint ugyanis a valóságban nem húzható éles határvonal a kis és nagy döntések között. A stratégiainak mondott nagy döntések, amelyekre vonatkozóan esetleg a szindikátusi szerzõdés különleges jogokat biztosít a magyar államnak, rendszerint akkor születnek, amikor a kis lépések nyomán valójában már nincs is mód az igazi választásra. Ez a tanulsága szinte valamennyi olyan ügynek, például a Chinoin, a Tungsram, a Hungária Biztosító esetében, ahol a magyar fél komoly tõkeerõvel rendelkezõ nyugati partner mellett próbálta érvényesíteni tulajdonosi jogait.
Persze azt is látni kell, hogy a privatizáció, vagy vagyonkezelés dilemmája a viták során sok esetben nem mikro-, hanem makroökonómiai összefüggésekben merül fel. Mi lesz az országgal - kérdezik ilyenkor -, ha a privatizációs kereslet elégtelensége miatt a gazdaság meghatározó része az állam nyakán marad? A kormányzat nem tûrheti tétlenül, hogy ezek a társaságok mind csõdbe menjenek, de legalábbis napról napra araszoljanak a csõdközeli állapot felé.
Nem vitatva e gondolatmenet valódi magvát, szükségesnek látszik annak hangsúlyozása, hogy az államhoz tartozó vagyoni körben a foglalkoztatás még ma is erõsen koncentrált. Az állami többségi tulajdonú társaságok közel 400 000 fõs létszámából mintegy 90 000-en a nagy közszolgáltatók alkalmazásában állnak, tehát azokon a területeken, ahol a privatizációhoz szükséges alapvetõ kormányzati döntések '94 novemberében már megszülettek. Ebbõl pedig az következik, hogy a nagy közszolgáltatók sikeres privatizációja, valamint a '95-ben lebonyolódó egyszerûsített privatizáció után a versenyszférában mûködõ, többségi állami tulajdonlású társaságok meglehetõsen diffúz halmazt fognak képezni. Arra kell számítani, hogy lesz egy olyan, 200-300-as kis- és középvállalatokból álló társasági kör, amelyre nincs vevõ, de amellyel, némi leegyszerûsítéssel szólva, az államnak sem érdemes tovább veszõdnie.
Ehhez képest minõségileg más kérdés, hogy '98 után mi történjék a tartós állami tulajdonnal, tehát azokkal a társaságokkal, illetve részvénycsomagokkal, amelyek a magyar állam tulajdonában maradnak, mint például a MÁV, Matáv 25 százalék plusz 1 szavazati aránya, valamint azokkal a nagyvállalatokkal, amelyeket valamilyen okból esetleg mégsem sikerül privatizálni az elkövetkezendõ három évben.
Ebben a kérdésben a törvényjavaslat tudatosan nem foglal állást, mert abból indul ki, hogy '97-'98-ban az egész kérdéskört ismét célszerû átgondolni.
Tisztelt Ház! A kormány négy évre szóló privatizációs stratégiája és az önök elõtt fekvõ törvényjavaslat a készpénz ellenében történõ privatizációt helyezi elõtérbe. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az elv megszorítások nélkül csak arra a nagyvállalati körre érvényes, amelyet tõkeerõs nemzetközi társaságoknak lehet és kívánunk értékesíteni. Ebben a körben bûn lenne, ha nem ezt tennénk. Mi is jól tudjuk, hogy a még állami tulajdonban lévõ közép- és kisvállalatoknál az esetek túlnyomó részében elképzelhetetlen a privatizáció a különféle rásegítõ technikák alkalmazása nélkül. Azoknál a társaságoknál, amelyeket négy év alatt, többszöri próbálkozás ellenére se sikerült privatizálni, bizonyosra vehetõ, hogy a jövõben sem lesz 100 százalékban készpénzzel fizetõ vevõ. Ez az a kör, ahol E-hitelre, lízingre, kárpótlási jegyre, vezetõi és munkavállalói kivásárlásra, részletfizetésre lesz szükség és lehetõség.
A nagy közüzemi társaságok - 10-15 ilyen cég van - valamint 4-5 országos jelentõségû feldolgozóipari cég esetében a privatizáció gyorsasága és sikeressége elsõsorban azon múlik, hogy miként sikerül megoldani a privatizációt megelõzõ szabályozási, szervezeti és más regulációs kérdéseket. Ez nem privatizációs, hanem szabályozási kérdés. Másképpen fogalmazva: ebben a körben a kínálaton és az ahhoz kapcsolódó, államilag meghatározható és meghatározandó peremfeltételeken múlik minden. A közép- és kisvállalati körben ez körülbelül 600-700 társaság. A privatizáció gyorsítása jórészt a kereslet alakulásának függvénye. Tekintettel arra, hogy e társaságoknál a privatizációs kínálat jelentõs mértékben romlik, valamint arra, hogy a hazai eredetû privatizációs kereslet növekedését az új privatizációs szabályok valójában csak kevéssé tudják befolyásolni, nagy a veszélye a privatizációs kereslet stagnálásának. Bár joggal feltételezhetõ, hogy a keresleti oldal a következõ években nem lesz teljesen merev, mégis nagyon komolyan kell vennünk azt a veszélyt, hogy a privatizáció ütemével és minõségével kapcsolatos pozitív várakozások esetleg a keresleti oldal problémái miatt fognak meghiúsulni.
Tekintettel arra, hogy a kormány már döntött az adóskonszolidációs program befejezésérõl, valamint arra, hogy a privatizációs kínálat jelentõs hányada csõd- és felszámolásközeli helyzetben van, arra is számíthatunk, hogy a közép- és kisvállalati körben a jelenleg értékesítésre váró állami vagyon egy hányada a felszámolási eljárások révén jut majd magántulajdonba.
Végsõ soron tehát ebben a körben is felgyorsul végül a privatizáció, de nem mindegy számunkra, hogy egy-egy adott cég felszámolás elõtt, vagy felszámolás után kerül az új tulajdonosok kezébe. Mint azt mindannyian tapasztaljuk, a privatizációs kivásárlások során óhatatlanul jelentkezik egyfajta speciális vagyonvesztés. Ez azonban csak látszólagos, hiszen az esetek többségében mindössze arról van szó, hogy a különbözõ tranzakciók alkalmával a korábban túlértékelt állami vagyon végül reális értéken cserél gazdát.
Nagy kérdés persze, hogy mit nevezünk reális értéknek. Nagyon nagy a kísértés, hogy a szívünkre hallgassunk: ezt a gyárat mi építettük, a mi munkánk fekszik benne, ezért minimum ennyi meg ennyi jár. Sajnos, a piacgazdaság nem fogadja el ezt a logikát. A vállalatok piaci értékét nem az határozza meg, hogy annak idején mit mennyiért hoztunk létre, vagy mennyi egy- egy vagyontárgy jelenlegi nyilvántartási értéke. Ha az adott vállalatnak ma nincs biztosítva a nyereségtermelõ-képessége, például azért, mert nincs felvevõpiaca, vagy azért, mert a meglévõ piacon is nyomottak az árak, és e tekintetben a jövõben se várható kedvezõ változás, könnyen elõfordulhat, hogy az adott vállalat épületekkel, gépekkel együtt sem ér többet, mint a telek, ahol a gyár áll.
(9.40)
És akkor még nem beszéltünk arról a gondról, hogy a még privatizáció elõtt álló cégek jelentõs részét sok százmilliós pénzügyi teher nyomja. Bizony a vevõ, ha átveszi ezt az adósságot, le fogja vonni a vételárból. Mondhatjuk persze azt, hogy amit ma csak olcsón vesz meg, azt néhány év múlva majd jó áron el tudjuk adni. Kétséges! Belátható idõn belül nem várható, hogy a ma kedvezõtlen külsõ politikai és gazdasági feltételek úgy változzanak meg, hogy ezért érdemes legyen felfüggeszteni vagy akár csak lassítani a privatizációt, remélve, hogy késõbb könnyebb lesz. Naivitás azt gondolni, hogy az ország azzal jár jól, ha megvárjuk, amíg Kelet-Európában elvonul a privatizációs hullám, és Magyarország majd akkor jelenik meg újra a piacon, ha az árak emelkedni kezdenek.
A verseny valójában világméretû, a magyarországihoz hasonló színvonalú cégek kínálata pedig gyakorlatilag végtelen. A növekvõ nyugat-európai felhozatal mellett elõbb-utóbb számítani kell a kelet-európai térség mai válságövezeteinek konszolidációjára is. Az elmúlt évek legfontosabb és legfájóbb tanulsága éppen az volt, hogy egy konkrét eladásra kínált vállalat piaci értékét soha sem az határozta meg, hogy milyen az adott vállalat gépparkja, szervezettsége, vezetése, hanem sokkal inkább az, hogy a potenciális befektetõ megítélése szerint mennyire ígéretes a magyar gazdaság egészének helyzete, hogy stabil-e a kormány, stabil-e a forint, nõ vagy csökken a GDP és így tovább. Más megfogalmazásban ezt úgy szokták mondani: a vevõk itt nem vállalatot vesznek, hanem piacot.
Ez minden magyar cégre igaz, így például a Hungar Hotelsre is. Tény, hogy az a 15 szálloda, amelynek eladása körül az elmúlt hetekben olyan nagy viták folytak, többet érne, ha nem Budapesten és öt vidéki városban, hanem mondjuk Bécsben vagy a francia Riviérán mûködne. Akkor is többet érnének ezek a szállodák, ha a magyar gazdaság már évek óta megnyugtató módon fejlõdne, ha a határon egymás lábát taposnák a külföldi befektetõk, ha özönlenének a turisták és így tovább. Egyelõre azonban nem ez a helyzet!
Tisztelt Ház! Az eddigi viták során többször is elhangzott, hogy a készpénzes vásárlások elõtérbe állítása egyértelmûen a külföldieknek kedvez. Ez részben igaz, részben erõs túlzás. Az egyik probléma az, hogy ma már nem lehet pontosan tudni, ki minõsül külföldinek. Bármely hazánkban bejegyzett cég mögött határon túli tõke is meghúzódhat. Azt is tudjuk, hogy az igazán sikeres magyar vállalkozók között és befektetési csoportokban személy szerint is sokan vannak, akiknek a magyaron kívül más útlevelük is van.
Tovább bonyolítja a képet, hogy az elmúlt évek során legálisan létrejött, száz százalékban külföldi tulajdonú, de Magyarországon bejegyzett vállalatok kezdenek maguk is bekapcsolódni a privatizációba. Csak egyetlen példa! '94 tavaszán a Siemens egyik magyarországi leányvállalata megvásárolta az ÁVÜ-tõl a Magyar Kábel Mûvek többségi tulajdonát. Mint bejegyzett magyar társaság, a vásárló forintban fizetett, ráadásul nagyrészt kárpótlási jeggyel. Volt hozzá joga? Természetesen volt!
Ismeretes az is, hogy jelentõs spekulációs tõke áramlik hozzánk a szomszédos országokból, például az egykori Jugoszláviából és Szovjetunióból, de a pénzt nagyon gyakran magyar emberek nevében fektetik be. Ebbõl következik, hogy ma már jogilag és gazdaságilag is lehetetlen elkülöníteni egymástól a hazai és az úgynevezett külföldi tõkét.
A másik probléma az, hogy nem tudjuk pontosan, mekkora befektetésre váró tõke van a lakosság, illetve a hazai kis- és középvállalati réteg pénztárcájában. Az elõzõ kormány nagyrészt arra ösztönözte a befektetõket, hogy ne készpénzért vásároljanak, hanem kedvezményes technikákkal, például E- hitelre, vagy kárpótlási jeggyel fizetve vegyék meg az állami vagyont. Ezzel párhuzamosan azt a hibát is elkövette, hogy a nem eredményfüggõ, de adókedvezmény-biztosító befektetési, például állampapír-vásárlási lehetõségek révén arra ösztönözze a lakosságot, hogy ne részvényeket vásároljon. Ezért nyitott kérdés, hogy mennyi készpénz mozdult volna meg az elmúlt egy-két év során akkor, ha ezek a lehetõségek nincsenek, vagy csak korlátozottan állnak rendelkezésre.
A külföldi tõke beáramlásával kapcsolatban sokszor elhangzik az a bíráló megjegyzés is, hogy a befektetõk olyan értelemben is csak piacot vásárolnak, hogy a magyar áru kiszorítása a cél. Akik így érvelnek, azok példaként rendszerint arra hivatkoznak, hogy a hazai üzleteket elárasztotta a külföldi áru. Tisztelettel javaslom mindazoknak, akik elfogadják ezt a gondolatmenetet, hogy nézzenek körül például a szomszédos Szlovákiában. Meg fognak lepõdni! Az üzletek polcai ott is dugig tömve vannak ugyanazokkal a nyugati árucikkekkel, amiket a hazai boltokban látni, jóllehet északi szomszédunkhoz alig-alig áramlik be valamennyi külföldi tõke.
A magyarázat rendkívül egyszerû. A hazai termékek piacvesztése nem a privatizációval, hanem a magyar termékek versenyképességével és a külkereskedelem liberalizálásával függ össze. Szlovákiában és Magyarországon is liberalizált a külkereskedelem és ez bizony azzal jár, hogy az árban vagy minõségben gyengébb hazai áru kiszorul a piacokról. Ha viszont tudunk valamit itthon jó minõségben gyártani, akkor nem nõni, hanem csökkenni fog az import. Jó példa erre mondjuk a sörgyártás. Az iparág néhány év alatt gyakorlatilag száz százalékig külföldi cégek kezébe került, közben a sörimport egyötödére csökkent.
Tisztelt Országgyûlés! Az utóbbi idõszakban gyakran fogalmazódik meg olyan vélemény, amely az eddig tapasztalt és a következõ években várható munkanélküliség jelentõs részéért a privatizáció elõrehaladását teszi felelõssé. Az ilyen típusú felvetések két összefüggést hagynak figyelmen kívül.
Az egyik: a két vagyonkezelõ szervezet hatáskörébe tartozó cégeknél összesen körülbelül 400 ezer fõt foglalkoztatnak, ami az országosan jelenleg foglalkoztatott körülbelül 4 millió fõhöz képest lényegében 10 százalék. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a privatizáció következében e létszám 15-20 százaléka a következõ években leépítésre kerülne, ez nagyságrendileg nem lenne több 60-80 ezer fõnél. Ha ezt a körülbelül 1 millió fõs közalkalmazotti és köztisztviselõi kategóriában várható racionalizáláshoz hasonlítjuk, akkor látható, hogy a következõ három évben nem a privatizáció lesz a várható létszámleépítések legnagyobb hatású tényezõje.
Másodszor: téves az a ki nem mondott elõfeltételezés is, miszerint a privatizáció utáni cégek nagyobb arányú leépítést hajtanak végre, mint a privatizáció elõtt állók. Ez nem így van! Mind az ÁVÜ saját belsõ elemzései, mind a kétszázas figyelõ stoplista adatai azt bizonyítják, ebbõl a szempontból a tulajdoni forma indifferens. Mi több, az ÁVÜ-s cégek adatai alapján végzett elemzések azt is bebizonyítják, hogy a létszámleépítés nemcsak a veszteséges, de az egyértelmûen nyereséges társaságok körében is általános. Az ÁVÜ esetében a különbség csupán a mértékben van. Háromszázhúsz veszteséges társaságban '92- rõl '93-ra a létszám 15 százalékkal csökkent, míg a javuló eredményt felmutató 158 cégnél a leépülés 8 százalékos volt.
Tisztelt Ház! Az elõzõ kormány által kedvezményezett kárpótlást a jogfolytonosság nevében a kormány teljesíteni fogja. Nagy jelentõséget tulajdonítunk annak, hogy a kárpótoltak vagyonhoz juttatása ne szakadjon meg. Olyan megoldást keresünk, amely lehetõvé teszi, hogy '95 végéig a kárpótlási jegyek többségének cseréje teljes mértékben megtörténjen. A kárpótlási jegyekkel szemben széles körû kínálatot állítunk, és biztosítjuk, hogy a jelenlegi és a kialakításra kerülõ privatizációs technikákon keresztül mindazok, akik a kárpótlási törvények erejénél fogva kárpótlási jegyekhez jutottak, vagy azokat vagyon ellenében névértéken el kellett fogadniuk - például a mezõgazdasági szövetkezetek, területi önkormányzatok esetében -, jegyeiket korrekt árfolyamon, illetve áron részvényekre, üzletrészekre, befektetési jegyekre vagy más vagyontárgyakra cserélhessék.
Az élelmiszergazdaság további privatizációjánál különös figyelmet fordítunk a szövetkezetek és szövetkezeti társulások bekapcsolására. A kárpótlási jegyek felszívása is elõsegítheti a beszerzés, termelés, feldolgozás, értékesítés egymással összefüggõ integrációjára épülõ agrárgazdaság kialakulását. Természetes, hogy a kárpótlási jegy egyéb felhasználási formái, mint amilyen például az életjáradék vagy földvásárlás, továbbra is igénybe vehetõk, sõt az életjáradék esetében további kedvezményeket is bevezetett a kormány.
A kárpótlási jegyek másodlagos piacát fenn kell tartani, felhasználva a tõkepiacot a kárpótlási jegyekbe vetett bizalom megerõsítésére és arra, hogy mindazok, akik kárpótlási jegyeiket a tõkepiacon kívánják értékesíteni, ezt a nyilvános értékpapírpiacokon kialakult árakon megtehessék. A kormány arra törekszik, hogy viszonylag rövid idõn belül nagy összegû és értékes kínálatot teremtsen a kárpótoltak részére.
Ilyenek lesznek a villamosenergia-ipar kombinált reorganizációja és privatizációja nyomán kialakuló, szervezetileg megújuló társaságok részvényeibõl mintegy 10-12 százalékot - ez körülbelül 60-80 milliárd forint érték - kárpótlással lehet biztosítani.
Másodszor: kisebbségi részesedéseket kárpótlási jegy ellenében lehet értékesíteni. Az ÁVÜ hatáskörébe tartozó társaságokból szervezés alatt álló, két befektetési részvénytársaság esetében a jegycserét hamarosan meg lehet kezdeni.
(9.50)
Az alapok számát és nagyságát annak függvényében célszerû bõvíteni, hogy a teljes kárpótlásijegy-tömeg folyamatosan lekötésre kerüljön.
Harmadszor: a nyilvános pályázatokon értékesítésre felkínált vagyonrészek döntõ többségénél a vételár 10-50 százalékát kárpótlási jegyekkel lehet kiegyenlíteni. Ennél magasabb arány kivételesen elsõsorban az élelmiszer- gazdaság területén alkalmazható abban az esetben, ha a föld értékesítésébõl felhalmazódott jegyek felhasználásáról van szó.
Tisztelt Országgyûlés! Az 1992. évi X. törvény értelmében a társadalombiztosítási önkormányzatok az állami vagyonból ingyenes vagyonjuttatásra jogosultak. Az érdekeltek részérõl egyetértés van abban, hogy az egészségügyi önkormányzat, illetve a nyugdíjbiztosítási önkormányzat számára átadásra kerülõ vagyonnak forgalom- és hozamképesnek kell lennie. A vita azon folyik, mit, mikor, milyen feltételek mellett adjunk át.
A vagyonátadás üzleti értéken történik. A felajánlott vagyon ajánlati árát a korábbi részvényértékesítésekben kialakult ár vagy a másodlagos tõkepiacon hosszabb periódus átlagában kialakult ár, illetve az üzleti értékeléssel megállapított ár alapulvételével lehet kialakítani. A vagyonátruházási szerzõdésben fel kell tüntetni a kölcsönösen megállapodott értéket, illetve árfolyamot. A vagyonátadás jogosultja és kötelezettje közötti jogviszony megegyezik a részvény- illetve ingatlaneladási szerzõdésekben alkalmazottal. Az átadásra kerülõ vagyon társasági részesedésekbõl, ingatlanokból, részvény-, illetve ingatlanportfólióból álló befektetési társaságok részvényeibõl tevõdik össze.
A hatályos törvényi rendelkezés szerint a vagyonátadásnak már '94. december 31-ig meg kellett volna történnie. Tájékoztatom a tisztelt Házat, hogy bár az említett határidõt nem lehetett betartani, a kormány és a két privatizációs szervezet 1994 második felében jelentõs vagyontömeget jelölt ki a tb- önkormányzatok számára. Az ÁVÜ-nél több mint negyven kisebb társaság, az ÁV Rt.-ben pedig huszonegy országos jelentõségû nagyvállalat cégeibõl különítettek el részvényeket a tb-önkormányzatok számára. Ezen túl mindkét vagyonkezelõ kész arra is, hogy ingatlanokat adjon át az önkormányzatoknak. Az eddig elkülönített vagyontömeg piaci áron 70-80 milliárd forintos értéket képvisel. A tényleges átadásról, ennek feltételeirõl és határidejérõl folynak a tárgyalások. Azt azonban már ma is nagy biztonsággal el lehet mondani, hogy az eredetileg elhatározott, 300 milliárd forint értékû irreális vagyontömeg helyett legfeljebb 120-130 milliárd forint értékû vagyonátadás valósulhat meg. Ennél nagyobb mértékû vagyonátadás veszélyeztetné a privatizációt is és a tõkepiacot is.
Tisztelt Képviselõtársaim! A törvény fontos célja, hogy a privatizációs politika alapelveit, továbbá a privatizációs technikákat és a privatizációt segítõ pénzügyi eszközöket maga a törvény egymással szerves egységben állapítsa meg. A privatizációs törvény tehát komplex, külön végrehajtási rendelkezéseket nem tartalmaz. Mivel szándékaink szerint az állam privatizálandó vállalkozói vagyonának értékesítése '98-ig lényegében befejezõdik, nincs szükség évente külön vagyonpolitikai irányelvekre, hanem a gazdaságpolitika változó elemeihez való igazodást az éves költségvetési törvényekben célszerû biztosítani.
A törvényjavaslat egységesíti a privatizációs szervezetet. Megszüntetjük azt a korábbi gyakorlatot, hogy a különbözõ állami vagyonkezelõ szervek - az ÁVÜ, az ÁV Rt., a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet -, a különbözõ ágazati minisztériumok eltérõ gyakorlatot folytassanak a privatizáció tekintetében. Ennek érdekében a törvény egységes új szervezetet, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Részvénytársaságot tervezi létrehozni. Az új törvényjavaslat abból indul ki, hogy az állami tulajdon egységes, a tulajdonjogokat az Országgyûlés, illetve a kormány gyakorolja. Az ágazati minisztériumok - kivételes, jól indokolható esetektõl eltekintve - tulajdonosi jogokkal nem rendelkeznek. Az ágazati minisztériumok tulajdonában maradó vállalatok felsorolását a privatizációs törvény melléklete tételesen tartalmazza.
Az ágazati tulajdonlás kérdésében nincs olyan megoldás, amely ellen ne szólnának nyomós elméleti és tapasztalati érvek. Ha az ágazati minisztériumok a tulajdonosok, akkor a szabályozási és a tulajdonosi funkciók egy kézbe kerülnek. Ezt a modellt a tervgazdálkodás kipróbálta: nem vált be. Ugyanakkor kétségtelen: ha az ágazati minisztériumok, amelyek az ágazat hosszú távú fejlõdéséért és stratégiájáért felelõsek, semmilyen tulajdonosi eszközzel nem rendelkeznek akaratuk érvényesítésére, ez hátrányos. Különösen ott okoz problémát, ahol az ágazat egy-két vállalatra korlátozódik. Ha egy olyan konstrukció kerül kialakításra, ahol az állami vagyonkezelõ szervezet mint tulajdonosi részvénytársaság, szuverén módon dönt, akkor ez azért veszélyes, mert elfogadhatatlanul nagy hatalom koncentrálódik egyetlen szervezet vagy személy kezében; másrészt kompetenciahiány miatt súlyosan sérülhetnek gazdaságpolitikai vagy ágazati érdekek.
A törvényjavaslat ezt a sok szempontot tekintetbe véve kompromisszumos álláspontot képvisel, miközben nagy döntési jogot és felelõsséget koncentrál az ÁPV Rt. kezében; ugyanakkor megteremti az ágazati minisztériumok intézményes érdekérvényesítési lehetõségeit is.
Az eddigi privatizációs szervezet különbözõ jogi formákban mûködött. Az ÁVÜ költségvetési szervként jött létre, az ÁV Rt. pedig kormányalapította részvénytársaságként mûködik. A törvény elõkészítése során széles körû szakmai vita zajlott le a tekintetben, hogy az új, egységes privatizációs szervezet költségvetési vagy gazdálkodó szervezeti formában mûködjön. A költségvetési szervi jelleget az erõsebb ellenõrzési lehetõséggel, a vállalatok nagyobb önállósági lehetõségével indokolták. A részvénytársasági forma mellett az szólt, hogy rugalmasabb üzletpolitika megvalósítására alkalmas, megkönnyíti a befektetõkkel való kapcsolattartást.
A törvényjavaslat abból indul ki, hogy a privatizáció olyan funkció, amelynek sem a költségvetési szervi, sem a részvénytársasági forma nem tud hiánytalanul megfelelni. E szervezeteknek ugyanis nem üzleti haszon elérése a fõ feladata - mint általában a részvénytársaságoké -, ugyanakkor gazdálkodása gyökeresen eltér a költségvetési szervezeteknél megszokottól is. Más szóval: mind a két forma erõltetett, elõnyök mellett hátrányokkal is jár. Más választási lehetõség azonban nincs.
A törvényjavaslat végül praktikus szempontok alapján döntött a részvénytársasági forma mellett. Ha ugyanis a jelenlegi ÁVÜ olvadna be az ÁV Rt.-be, úgy az amúgy is elhúzódó privatizáció jelentõs idõre leállna. Költségvetési szerv gazdasági társasággal nem fúzionálhat, a részvénytársaságot pedig csak hosszadalmas végelszámolási eljárás során lehetne megszüntetni. Annak érdekében tehát, hogy a privatizáció szervezeti intézkedések következtében ne lassuljon tovább, a javaslat a jelenlegi ÁVÜ, illetve az ÁV Rt. összevonásának legegyszerûbb technikáját alkalmazza. Az ÁVÜ-t a törvény megszünteti, az ÁV Rt.-nek pedig módosítja nevét és tevékenységi körét, hiszen a részvénytársaság tevékenységében ezentúl a privatizáció válik elsõdlegessé.
Az új Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Részvénytársaság az Állami Vagyonügynökség egyetemes jogutódja, tehát a megszûnõ szervezettel jogviszonyban állók érdekei sérelmet nem szenvedhetnek. A jelenlegi ÁV Rt. alapító okiratát az alapító szervként eljáró kormány a törvény hatálybalépésétõl számított 30 napon belül köteles módosítani. A Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet vállalkozói vagyona is az új részvénytársasághoz kerül.
A törvény a 2. §-ban kilenc pontban sorolja fel az alapvetõ privatizációs célokat, illetve azokat az elsõdleges gazdaságpolitikai megfontolásokat, amelyeket a privatizáció során figyelembe kell venni. E privatizációs célok olyan alapelvek, amelyeknek át kell hatniuk a privatizáció egész folyamatát. Néhányat kiemelek ezek közül a célok közül: technikai fejlesztés, tõkeemelés, know-how és marketingtapasztalatok behozatala, hazai vállalkozók és beszállítók támogatása, a hazai tõkepiac fejlesztése, a meglévõ munkahelyek megõrzése és újak teremtése.
A törvényben felsorolt kilenc pont sorrendisége nem jelent fontossági sorrendet vagy értékítéletet. Minden egyes privatizációs ügyletnél más és más célok kerülhetnek elõtérbe. Nyilvánvaló, hogy adott esetben a felsorolt célok egymással is ellentétben állhatnak, mint például a technikai fejlesztés és a foglalkoztatás. Ezért a konkrét privatizációs döntések során az ÁPV Rt.-nek az egyes célok közti kiegyenlítõdést, megfelelõ kompromisszumot kell keresnie. E kilenc szempont közül kiemelendõ a gazdaság hatékonyságának növelése részben mûködõtõke-bevonással, részben az élen járó technika, vezetési és marketingismeretek meghonosítása révén.
A hatékonysághoz gazdasági szerkezetváltás kell. A szerkezetváltás összefonódik a gazdálkodó szervezetek reorganizációjával is.
(10.00)
Önálló pontban emeli ki a 2. § a foglalkoztatáspolitika figyelembevételét is, amelynek a jövõbeli privatizációnál az eddiginél hangsúlyozottabban kell megjelennie. A gazdaság modernizációja igényli a külföldi befektetéseket, hiszen tõkéhez, megfelelõ technikához nagyrészt csak így juthatunk. A 2. §-ban törvényi szinten a külföldi befektetõk vonatkozásában két új elem jelenik meg: a stratégiai jellegû szakmai befektetések jelentõségének hangsúlyozása és a befektetési célú társaságok, illetve alapok kiemelése.
Tisztelt Ház! A stratégiai fontosságú nagyvállalatok körében a privatizáció befejezéséig célszerû olyan kompromisszumos rendszert mûködtetni, ahol a tulajdonosi jogosítványok egy részét az ÁPV Rt. az ágazatok szakmai javaslatai alapján gyakorolja. Itt két terület szabályozása különösen fontos. A kinevezések során az ágazati miniszter tesz javaslatot az állami tulajdonost képviselõ tisztségviselõkre, és az ÁPV Rt. ezekbõl választhat, a tulajdoni hányadot nem érintõ stratégiai fejlesztési döntésekben az ÁPV Rt. képviselõje az ágazati szakemberekkel egyeztetett álláspontot képviselhet.
Abban az esetben, ha a kormány lát lehetõséget arra, hogy az adott társaságot '98-ig részben vagy teljesen privatizálja, esetleg tovább csökkentse a most fennálló állami részesedést, a tranzakció lebonyolítását az ÁPV Rt.-n belül felállítandó ad hoc bizottságra célszerû bízni. E bizottság tagjai sorába be kell vonni az ágazati minisztériumok szakembereit is. A bizottság az elkészített privatizációs javaslatot a kormány elé terjeszti. Ha egyszerre több stratégiai vállalat privatizációja folyik - ami mindenképpen kívánatos -, akkor több bizottságra van szükség. Mindenképpen elkerülendõ, hogy egy szakapparátus intézzen össze nem tartozó ügyeket, s végsõ soron itt alakuljon ki a privatizáció szûk keresztmetszete. Jelenthetem az Országgyûlésnek, hogy az elsõ öt ilyen bizottság már megkezdte munkáját, azon az öt területen, ahol a kormány még a múlt év végén jóváhagyta a privatizációs stratégiát.
Az ötszáz fõnél nagyobb, de a magyar gazdaság egésze szempontjából stratégiai jelentõségûnek nem mondható társaságokat lehetõség szerint külföldi befektetõknek szándékozunk készpénzért értékesíteni az ÁVÜ-ben eddig is alkalmazott ügyrend szerint. Készpénzes vevõ hiányában az értékesítésnél a vállalt tõkeemelés nagyságát is figyelembe kell venni. Azok a kis- és középvállalatok, ahol az alaptõke nem haladja meg a 600 millió forintot, és ahol a fõfoglalkozású dolgozók létszáma kevesebb mint ötszáz fõ, a törvény erejénél fogva felhatalmazást kapnak arra, hogy szakértõ bevonásával, a törvényben meghatározott elveket betartva, saját maguk dolgozzák ki a társaság privatizációs programját. E társaságok listáját az ÁPV Rt. nyilvános hirdetmény útján fogja közzétenni.
Meghatározott idõszakon belül, a könyv szerinti értéket kiinduló árnak tekintve, készpénz ellenében a társaságot bármely befektetõ megvásárolhatja az ÁPV Rt.-tõl. Az ilyen igényeket az ÁPV Rt. köteles soron kívül, gyorsított eljárás során kielégíteni. A limitártól maximálisan 20 százalékos mértékben az ÁPV Rt. igazgató tanácsa eltérhet, ennél kisebb készpénzfizetõ ajánlatot azonban nem fogadhat el. Ebben a vállalati körben fokozott módon érvényesülhet a vezetõk és munkavállalók tulajdonszerzési igénye. A vezetõi, munkavállalói kivásárlásra irányuló ajánlatot a dolgozók egyénileg vagy e célra alakított társaságaik útján nyújthatják be. Az ilyen típusú kivásárlások esetén a készpénzkímélõ technikák is alkalmazandók - ilyen az E-hitel, a kárpótlási jegy, a lízing vagy a részletfizetés. Amennyiben a vezetõk és munkavállalók a kivásárlás során a társaságban többséget - 50 százalék plusz 1 szavazatot - szereznek, az állam a még fennmaradó részesedéseit ellenérték nélkül a társaságra átruházza.
Tisztelt Országgyûlés! A privatizáció alakulásáról az egyes ágazati koncepciók kidolgozásánál, az egyes társaságok értékesítésére vonatkozó pályázatok kiírásánál, majd a kiértékelés folyamatában, de a privatizációs döntést megelõzõen tájékoztatni kell a munkavállalók megfelelõ szintû érdekvédelmi képviseletét. Az ÁPV Rt. ezekben a kérdésekben - megfelelõ egyeztetés után - az érdekképviseletek véleményét figyelembe veszi. A privatizációs szerzõdések megkötésekor különleges figyelmet kell szentelni annak, hogy a társaság tulajdonában lévõ szociális létesítmények mûködtetésének garanciái is rögzítésre kerüljenek.
A törvényjavaslat elõkészítése során több fórumon több ízben is tanácskoztunk az Érdekegyeztetõ Tanács munkaadói és munkavállalói oldalával. Ezek a megbeszélések rendkívül hasznosak voltak, mert sikerült néhány alapelvben - így például a gyorsítás szükségességében, a készpénzes és a tõkeemeléses privatizáció elõtérbe helyezésében - eloszlatni a félreértéseket és közös megegyezésre jutni. A szakszervezetek képviselõivel abban is sikerült megállapodnunk, hogy a jelen törvény elfogadása után a folyamatban lévõ öt nagy privatizációs csomag elõkészítésekor írásbeli megállapodást fogunk kötni az érintett ágazati szakszervezetekkel is. Ez azt jelenti, hogy végeredményben a privatizáció során a szakszervezetekkel három szinten egyeztet a tulajdonos: a törvény meghozatalakor az ÉT-vel, az egész ágazatokat érintõ programoknál az ágazati szakszervezetekkel, és egy-egy adott társaság értékesítésekor a munkahelyi szakszervezetekkel tárgyal a kormány nevében az ÁPV Rt.
A privatizáció felgyorsítása és hatékonyabbá tétele, átláthatósága érdekében a javaslat kimondja, hogy az állami részesedést a legkedvezõbb ajánlatot tevõ részére kell értékesíteni, de - a készpénzfizetés, illetve a tõzsdei értékesítés kivételével - a magasabb árajánlattal szemben elõnyben lehet részesíteni a technikai fejlesztés, a foglalkoztatás, avagy a környezeti károk elhárítása érdekében teendõ intézkedéseket is. A privatizációs döntés átláthatóságát és ellenõrizhetõségét a nemzetközi gyakorlatban jól bevált memorandum, azaz emlékeztetõ kötelezõvé tételével biztosítja, amelyben a döntéshozó - teljes egyéni felelõssége mellett - rögzíteni köteles az értékesítés választott módjának részletes indokait.
A társadalmi esélyegyenlõség viszonylagos biztosítása érdekében - hiszen a versenyzõk eleve egyenlõtlen pozícióból indulnak, amelyet az államnak törvényi elõírások útján mérsékelnie kell, de teljes megszüntetésére nem képes - a javaslat a versenyeztetés általános elvébõl indul ki, de feloldani igyekszik az eddigi pályázati rendszer bürokratikus, tisztán felelõsséglefedést szolgáló költséges túlzásait. Egyben megköveteli a pályázati kiírások és a konkrét privatizációs szerzõdések eddiginél jobb összhangját, a vevõk kötelezettségeinek teljesítését pedig a biztosítékrendszer megerõsítésével kívánja szolgálni.
Tisztelt Ház! Mint arra már utaltam, valamennyi privatizációs technika törvényi alapra kerül, és a privatizációt ösztönzõ pénzügyi eszközök alapelemeit is beépíti a javaslat a törvénybe, amely ezáltal az eddigi szabályozásnál átfogóbbá válik. Eddig például a menedzseri kivásárlás vagy a kisbefektetõi részvényvásárlás nem nyugodott törvényi alapokon. A vezetõi kivásárlásra a javaslat új technikát alakít ki, de ennek elõnyeibõl megfelelõen részesíti a munkavállalókat is. A privatizációs technikák élére a készpénzfizetéses, illetve a tõkepiaci mûveletek kerülnek, ezeket követik a kedvezményes privatizációs technikák, a részletfizetéses vétel és a privatizációs lízing.
A javaslat érvényesíteni kívánja a privatizációnál az iparpolitikai, agrárpolitikai, infrastrukturális, továbbá környezetvédelmi érdekeket is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy több tucat prioritás nem prioritás. Valamennyi szakmai, környezetvédelmi stb. egyéb problémát nem lehet a privatizáció keretében megoldani. A privatizációs folyamatban valamennyi érdeket - technikai fejlesztés, foglalkoztatás, környezetvédelem - esetenként kell mérlegelni, ez azonban nem hiúsíthatja meg a privatizációt és nem lassíthatja tovább a folyamatokat.
Tisztelt Ház! A törvénytervezet azon az elven alapul, hogy termelõ, kereskedelmi, szolgáltató vállalatainknál, illetve kereskedelmi bankjainknál a privatizációt az elkövetkezõ három-négy éven belül be kell fejezni, mert ellenkezõ esetben vállalataink többsége elértéktelenedik vagy tönkremegy. Kétségtelen, hogy késésben vagyunk, és ez már eddig is sok pénzbe került. Az idõveszteségbõl fakadó bizonytalanság tönkreteszi a privatizáció elõtt álló vállalatokat, és a tervezetthez képest késve befolyó privatizációs bevételeket vagy adóemeléssel, vagy kiadáscsökkentéssel kell ellentételezni.
Közös tehát a cél, közös a felelõsség. Kérem, hogy ennek tudatában folytassuk le a vitát. Köszönöm a tisztelt Ház figyelmét. (Taps.)
(10.10)