DR. SZABÓ IVÁN, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Amikor a Magyar Demokrata Fórum 1990-ben választási jelszavával - szabadság és tulajdon - a tizenkilencedik századi magyar reformkorig nyúlt vissza, azt kívánta kifejezni, hogy hazánkban a polgári átalakulás, a polgári társadalom teljes körû kiépítésével mind a mai napig adósok vagyunk. Ugyanakkor világos kellett - vagy kellett volna - hogy legyen mindenki számára, hogy Kölcsey kora óta sok minden megváltozott. Kiderült többek között, hogy elsõsorban a társadalom és a tudomány területén, jelesül a közgazdasági életben is az az abszolút szabadság, az a teljes körû objektivitás, amely számûzi magát az erkölcsi lényt, az embert mint független, szabad akaratú döntéshozót a rendszerbõl, elmélyülõ és permanens válságok sorozatának forrásává vált.
Az emberi szabadságot szélsõségesen hirdetõ liberalizmusban az ember a piac játékszere lett. Az emberi szabadságot tagadó szocializmusban pedig soha nem látott voluntarizmussal avatkozott be a gazdaság irányításába. A szabadság és tulajdon jelszava mögött ma felsejlik az erkölcsi értéktartalom nélkülözhetetlensége, melynek híján aligha adhatók megnyugtató válaszok napjaink és a jövõ század várható történéseire.
(11.30)
A szabadság értelmezése során ezt a változási igényt legsúlyosabban Ratzinger bíboros fogalmazta meg akkor, miután Szaharov szovjet akadémikus halála után a francia akadémia õt tagjává választotta, és székfoglaló beszédében arról beszélt, hogy a szabadságnak meghatározott erkölcsi tartalma is van. Lényegében ugyanezt a gondolatot fejtette ki a tulajdon vonatkozásában - tavaly áprilisban a Pax Romana 36. kongresszusán - Rabár Ferenc professzor, amikor azt mondta: "Minden gazdasági döntésnek erkölcsi tartalma van, és nincs értéksemleges gazdaságpolitika, intézmény, kormányzat és társadalom."
Tehát nem a hatékonyság az egyetlen abszolút és objektív kritérium a tulajdon formája és annak mûködtetése kérdéskörében. Amikor tehát egyesek ideológiamentességért kiáltottak a szocialista tulajdonviszonyok lebontása és a privatizáció célmeghatározása kapcsán, valójában akarva vagy akaratlanul az inga másik irányú kilengéséért szálltak harcba. A gazdasági döntések megfosztása erkölcsi tartalmuktól ismét az egyén és az egész társadalom tehetetlen gazdasági kiszolgáltatottságának forrásává válhat.
Mi áll e két fogalom: szabadság és tulajdon mögött, mint alapvetõ erkölcsi kérdés? Azt hiszem, egyetlen szóval - melynek tartalmát a továbbiakban kell kifejteni - azt tudom megjeleníteni, hogy mindkettõ természetes korlátja, egyben az értéktartalom egyetlen hordozója: a "közjó" fogalmában fejezhetõ ki.
A Magyar Demokrata Fórum részérõl sohasem titkoltuk, hogy a magyar társadalom, a magyar nemzet jövõképe szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy a privatizáció során ki lesz a tulajdonos. Egy olyan országban, amelyben a szerves fejlõdést 1949-ben mûvi abortusz szakította meg, és 1990-tõl úgy kell visszatérni a polgári fejlõdés - egyébként önmagában ellentmondásos - útjára, hogy annak mindkét piacgazdasági eleme: a tõke és a tulajdonos polgár egyaránt hiányzik, a kezdetek kezdetén nincs helye teljesen spontán folyamatoknak.
Úgy hiszem, hogy a privatizációhoz alapvetõen két szemléleti dolog kell: gazdaságpolitika és társadalompolitikai jövõkép. Ami a gazdaságpolitikát illeti, a beterjesztett javaslat gyakorlatilag ugyanezt a véleményt fejezi ki: "A privatizációnak hosszabb távú gazdaságpolitikát, gazdasági növekedést stb. kell szolgálnia." Ezzel tehát messzemenõen egyet kell érteni. A baj azonban a most tárgyalt törvény sorrendi problémájaként jelenik meg. Hallottuk, hogy a kormány dolgozik a gazdaság modernizációs programján. Hát nem annak tudatában kellene privatizációs politikát és annak egy nagyon fontos eszközét jelentõ privatizációs törvénycsomagot alkotni? Az állam vállalkozói vagyonáról szóló törvény is csak egy rész ebben a csomagban. Az állam vagyonát pedig komplex módon kell áttekinteni, és úgy meghúzni a határokat a forgalomképtelen kincstári vagyon, valamint a másik oldalon a teljes egészében privatizálható vagyon között, hogy világossá váljék a kettõ közötti különbség. Ebben az anyagban azonban ennek sem látjuk igazán a nyomát; félek, hogy bizonyos technikák ennek hiányából fakadnak.
Ugyanakkor e körben szólni kell az elmúlt négy év privatizációs politikájának legsúlyosabb tévedésérõl, nevezetesen, hogy nincs valódi törvényi, gazdasági és szakmapolitikai ráhatás, ellenõrzés egy hatalmas privatizálandó vagyontömegre: az önkormányzati vagyonra. Az természetes, hogy az állam vállalkozói vagyonáról szóló törvény ezzel nem foglalkozik és nem is foglalkozhat, de a privatizációs stratégiának része kellene hogy legyen. Félreértés ne essék, ez az igény, mármint az önkormányzati vagyon privatizálásával kapcsolatos szabályozás igénye nem állami centralizációs törekvés, hanem az Országgyûlés jogállásából adódó természetes felelõsség.
A törvény talán legfontosabb szándéka az egységes privatizációs és vagyonkezelõ rendszer létrehozása. Ez lehet egészséges törekvés is. Azonban mit mondjunk arról a törvényrõl, ahol négy pontban foglalt prioritás és kilenc alapelv van? Ha ezt látjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs prioritás. Egy szempont fog eluralkodni: a költségvetés bevételi érdeke. Háttérbe szorul a hatékonyság növelése, a hazai vállalkozói réteg alakítása, az egészséges gazdasági szerkezet alakítása.
Tisztelt Képviselõtársaim! Amikor egy pontban több útvonal fut össze, akkor ott gyakran elõfordulhat, hogy koccanások, ütközések történnek. Ilyenkor oda szoktak állítani egy rendõrt - de a rendõr individuum. Szükségszerûen szubjektív döntéseket is hoz, még akkor is, ha rendkívül pontos szolgálati szabályzata van. Ez a tervezet épp ezt a rossz megoldást kívánja meghonosítani az ÁPV Rt. szabályzatával és ennek jogosítványaival.
Hogy mennyire nincs társadalmi jövõképe ennek a törvényjavaslatnak, azt éppen az elmúlt idõszakról szóló, a szövegben elõforduló kritikája is jelzi és néhány kérdésben a pénzügyminiszteri expozé is tartalmazta; még erre is ki fogok térni.
Az elmúlt négy esztendõ fõ folyamatait három jellegzetes mondat jeleníti meg. 1990-ben kedvezõ indulás, majd azt olvassuk, hogy 1992-ben kezdõdtek a gondok, végül 1994 a privatizáció kifulladásának éve.
Tisztelt Képviselõtársaim! Úgy érzem, hogy ezek az itt megfogalmazott gondolatok nem egy tudományos elemzés eredményeiként álltak elõ, hanem itt egy politikai retorikával találjuk magunkat szemben. Mintha még mindig a választási kampány idõszakában élnénk, és e megállapításcsomag nem tartalmaz sokkal több realitást, mint amit például a már ismert sorsú pótköltségvetés során is hallottunk.
Pont fordítva látjuk a dolgot: 1992-ig a privatizáció vontatottan és egyensúlytalanságokkal haladt. Ehhez hozzájárult az a szemléleti vita is, hogy fõként költségvetési szempontú legyen-e vagy más típusú társadalmi hatékonyságot helyezzen elõtérbe. 1992-re tisztázódtak a viszonyok ez utóbbiak javára. Addig a stabil piaci pozíciókkal rendelkezõ cégeket döntõen készpénzért, többségében külföldi befektetõk vásárolták, és elõrehaladt a kiskereskedelemben az úgynevezett elõprivatizáció. De a közepes vállalatok, a rossz pozícióban lévõ nagyvállalatok - köztük tömegében a válságágazatban lévõk - privatizációja lassan haladt, nem volt erõforrás a felgyorsításra. 1992-ben az MRP, az E-hitelfelvétel könnyítése, a vagyonpolitikai irányváltás, a komplex társadalmi hatékonyság, köztük a reorganizáció elõtérbe helyezése hozta a mi megítélésünk szerinti pozitív változást. Mindezek hatására 1993-ban a privatizációs bevételek rekorderedményt értek el, és megfordult az arány a külföldi és a belföldi privatizált tulajdonok között. Ezt negatív fordulatnak értékelni, azt hiszem, ehhez igen nagy bátorság kell.
Pontosan ebben az idõben erõsödött fel az a propaganda, hogy a kormány a külföldieknek kiárusítja az országot! Kérem, a számok pont az ellenkezõjét mutatták! Az ehhez a törvényhez benyújtott privatizációs stratégia 4. számú táblázatában lévõ számok maguk is azt mutatják, hogy 1994 elsõ félévében az ÁVÜ a rekordot jelentõ '93-as év félévi eredményét is 54 százalékban realizálta, tehát idõarányosan többet mutatott.
(11.40)
Az ÁV Rt-nél más a helyzet. Ott nagy akciókról van szó. Az elõzõ kormány itt már nem tudott mit csinálni, mint az év elsõ felében ennek törvényi elõfeltételeit teremtette meg a gáztörvénnyel, a villamosenergia-törvénnyel, amely feltételeket, lehetõségeket biztosított az ipari, energetikaipari privatizáció megkezdésére. Sajnos, a II. félévben a tisztelt kormányzat a privatizáció felgyorsításáról szóló vitával volt elfoglalva, és nem magával a privatizációval.
A társadalompolitikai jövõkép hiányát tükrözi a törvénynek az a tartalmi része, amely az elmúlt évek olyan akcióinak, mint az E-hitel, az MRP, a KRT, amelyik fõ céljában a polgárosodást segítette, ezt háttérbe szorítja.
Azt a magyar vállalkozót, aki mögül hiányzik a kockázatvállaló képességet megadó vagyon és a vállalkozása mûködtetéséhez szükséges tõke, ezeket segítette elõ a korábbi privatizációs technika. E tekintetben azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy ez a törvény visszalépést jelent.
Különösen visszatetszõ az E-hitel drasztikus korlátozása, amit megengedhetetlennek tartunk.
Szükségesnek tartjuk azt is, hogy a törvényben legyen kijelölve az a vagyoni kör és legyen megjelölve az a technika, amely a kisbefektetõk számára vagyonfelajánlási kötelezettséget írna elõ. Különösen fontos lenne ez a természetes monopóliumot képezõ nagy közszolgáltató társaságok esetében, ugyanis itt a privatizálhatóság olyan veszélyeket rejt magában, hogy az állam elveszíti a stratégiai befolyásolás lehetõségét, ha nagy részarányú, markáns szakmai befektetõvel áll kizárólagosan szemben.
Nagyon hiányzik az a felismerés, hogy a privatizáció másodlagos, de nagy jelentõségû hozadéka, illetõleg hozadékának kellene lennie a tõkepiaci fejlõdésnek, elsõsorban azzal, hogy megteremti e piac résztvevõit: magánosokat és intézményeket. Tudomásul kell venni, hogy tõkepiac nélkül a piacgazdaság csak üres jelszó.
A készpénzigény abszolút elsõbbsége vagy leállítja a privatizációt, vagy háttérbe szorítja a magyar vállalkozót, vagy tovább polarizálja a vagyoni viszonyokat és a koncentráció további gyarapodásához vezet.
A költségvetési hiány, amelyiket a törvény 150 milliárdos privatizációs bevétellel kíván enyhíteni, ha egyáltalán teljesíthetõ, mindenképpen célirányosságában veszélyes, a társadalmi optimimumtól messze eltérõ gyakorlathoz fog vezetni.
Szeretnék itt ráutalni arra, hogy sajnos a tervezet semmilyen hatást nem látszik gyakorolni az innovációra, nem foglalkozik a szellemi vagyonnal és értékelésével.
Az innováció szempontjának figyelembevétele minden privatizációs döntés kulcskérdése. Ez igaz egy vállalatra is, de igaz a gazdaság egészére. A struktúraváltás, a technológiai fejlõdés és fejlõdõképesség ezen múlik. Nem elég, ha egy multinacionális cég behoz egy korszerû technológiát, részesítse elõnyben a privatizáció azt, aki a fejlesztésre is kötelezettséget vállal és tõkét biztosít. Az innováció céljait szolgálná az, ha fennmarad a készpénzes konstrukció elsõdlegessége, akkor is azt alapvetõen tõkeemelés formájában kelljen végrehajtani.
Amikor tehát társadalompolitikai célok szempontjából nézzük a privatizációs folyamatot, a Magyar Demokrata Fórum itt két dolgot tart fontosnak, mint a privatizáció tétjét: a hatékonyságot, a technológiai fejlesztést, másrészt a magyar polgárosodás alapjainak további erõsítését. Éppen ezért van néhány alapvetõ megállapításunk a törvényjavaslattal kapcsolatban, melynek összefoglalását annak a tükrében szeretném megjeleníteni, hogy a konkrét paragrafusokat is megemlítem, amibõl mi azokat a következtetéseket levontuk, amelyekrõl itt szólunk.
Én azt hiszem, még mindig foglyai vagyunk a választási kampány idõszakában tett mindenféle minõsítésnek és annak az ellenérzéskeltésnek, amivel sikerült a magyar társadalom egy részét a privatizációval szembeállítani.
Ebben a vonatkozásban teljesen egyetértek az elõttem szóló Tardos Mártonnal: pont ezt kellene valójában megváltoztatni. Azonban illúziót kelt a kormány, ha ezt az új törvényjavaslatot olybá tünteti fel, hogy ez majd megoldja a problémákat. Egyrészt a szeptemberi helyett a mostani benyújtás is a hosszú és elhúzódó vitákra utal, azonban õszintén meg kell mondanunk: nagyon sok kérdésben lényegesen rosszabb megoldásokat ajánl, mint elõdei.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ez a törvénytervezet - elhangzott itt ma már többször is - törvényesíti az ellenõrizhetetlenséget, a kontrollálhatatlanságot. Emlékezzünk vissza az ezekkel kapcsolatos vitákra az elõzõ idõszakokban. A végén kiderült, hogy a nagy, propagandisztikus mondások mögött büntetõjogi dolgok nem igazán fedhetõk fel, magam nem kívánok azzal semmiképpen perlekedni, hogy az elmúlt négy év privatizációs ügyletei mögött sok esetben valóban találhatók etikailag kifogásolható lépések. Ebben a törvényjavaslat rendkívül ügyes lépést tesz: ami etikailag eddig kifogásolható volt, ezt beemeli magába a törvénybe és a törvény rangjára emeli, tehát már ez a kifogás sem történhet meg.
Lényegesen szûkíti ez a törvény az ellenõrzést. A tulajdonosi szervezet minden korlátozás nélkül társaságba viheti a vagyont - tessék megnézni a 22. §-t. Bevételeibõl cégeket alapíthat - 23., 24. §. Csökkenti a kötelezõ versenyeztetést - 28. §. Például a részvénycserék forgalma mögött bármi megtörténhet. Az úgynevezett szakértõi privatizációban - 47. § - semmilyen kontroll nincs.
A pályázatok kiértékelésének a rendje a 29. §-ban nincs rögzítve. Széles körben lehet zártkörû pályázatot kiírni, ami fokozza az ellenõrizhetetlenséget. Lényegében szabadon lehet átadni a vagyont magánszemélyeknek a 35. § szerint.
Tisztelt Képviselõtársaim! Ez a törvénytervezet a szubjektív döntések és gumiszabályok tára. A pályázat kiértékelési menete nincs rögzítve - lásd a 32. §-t.
Már szóltam róla, hogy nincsenek úgy rögzítve a célok, amelyekbõl végül is kiderülne, hogy tényleg mi az elsõdleges. Nincs szabály: mikor és hogyan lehet alkalmazni a részletfizetési lehetõséget - 5. §. Nincs pontos szabály, mikor lehet élni a vezetõi kivásárlással - 58. §.
Nincs pontos szabály arra, hogy milyen eladást adnak a szakértõknek a 47. §-ban.
Az egyik igen komoly problémánk, hogy úgy érezzük, ez a törvény az állami bürokrácia lobbitörvénye lenne, ha a tisztelt Ház e formájában elfogadná.
Feloldja a vezetõ kormánytisztviselõk, államhivatalnokok összeférhetetlenségét a privatizációs és vagyonkezelõ társaságoknál - 81. §.
Egyetlen lényeges kérdésben a minisztériumok egyetértése nélkül nem lehet dönteni - nézzék meg a 6., 7. §-t. A tulajdonosi szervezet nem gyakorol tulajdonosi jogokat, csak a miniszterrel egyetértésben. Az állami tulajdon egy részénél visszaáll az állami tulajdonlás. Ez az, amire az elõbb utaltam: nem tudjuk, hogy a nemlétezõ kincstári törvény és kincstár helyett most szétszórjuk a vagyon egy jelentõs részét újra a tárcáknál.
Kérdezem én: akkor most lesz vagyonkezelési osztály, lesz privatizációs osztály a minisztériumokban; mit fog csinálni egy tárca. Nagyon hibás gyakorlat volt az elõzõ évtizedekben - errõl egyébként maga Békesi László pénzügyminiszter is szólt - az államigazgatási funkcióknak és a tulajdonosi funkcióknak az összekeverése. Tömeges elõfordulását kodifikálja ez a törvény.
Ez a törvény lehetõvé teszi a vagyon tudatos leértékelését és eltüntetését. Ezt egy példával szeretném érzékeltetni. Ha az egyszerûsített privatizáció - amirõl a 38-43. § szól - nem jár eredménnyel, azaz ha nincs a meghirdetett limitáron ajánlat, akkor belép a vezetõi kivásárlások lehetõsége - 58., 59. §.
(11.50)
Ez a vagyonérték 10 százalékának lefizetésével átadja a többségi rendelkezési jogot a vevõnek, és öt év után az 50 százalék kifizetése esetén a fennmaradó második 50 százalékot az állam már oda is ajándékozza ingyen a befektetõnek.
Ha ennek a törvényi elõírásnak megnézzük a hatásmechanizmusát, azt kell mondanunk, eleve avval indul a dolog, hogy egy nagyon alacsony limitárat kell adni, vagy a befektetõk eleve az olcsó vezetõi kivásárlási folyamatra játszanak rá és nem tesznek ajánlatot, így a leértékelési mechanizmus pillanatokon belül végbemegy, és az állami vagyon eltûnik. Kérem, nem a gonosz menedzsment ellen beszélek, mert nem gonosz a menedzsment! Csak vélelmezem, hogy vállalataink élén racionálisan gazdálkodni tudó gazdasági emberek állnak, akik megértik a törvény betûjébõl és szellemébõl következõket, és nem morálteológiai megfontolások alapján cselekszenek; ha pedig nem azt teszik, akkor nekik le kell értékelni a vagyont, és nagyon olcsó áron, 50 százalékon - de már ez az 50 százalék is majdnem a semminek az 50 százaléka - kell hogy birtokba vegyék.
A célok ellentmondásának törvényjavaslata ez. Már beszéltem arról, hogy mit jelent a négy prioritás és kilenc alapelv. A verseny korlátozását nagyon veszélyesnek ítéljük. A magánosításnak a tisztaságát a nyilvánosság és a verseny egyidejûsége tudja biztosítani. A törvénytervezet a mai éles versenyfeltételeket erõsen korlátozza. A hitelvásárlási lehetõség korlátozott - tessék megnézni a 63. §-t! -, ami eleve csökkenti az ajánlattevõk számát.
A munkavállalók a 60. § értelmében kizárhatók az ajánlattételi döntésbõl teljesen szubjektív döntés alapján. A kárpótlási jegyre történõ vásárlás korlátozott. A vezetõi kivásárlásnál pedig a verseny lehetõsége nincs meg. A javaslat jelentõsen csökkenti a kötelezõ versenyeztetést. Ez a törvényjavaslat kapkodásban született, pedig így is késett fél évet.
Az egyszerûsített privatizáció olyan merev határidõket tartalmaz, amely komoly versenyben nem tartható, irracionális kapkodáshoz vezet.
Tisztelt képviselõtársaim, rohamból nem lehet privatizálni! Ez a törvényjavaslat nagymértékben lehetõvé teszi és szentesíti a vagyonátjátszást. A vagyonkezelés lehetõséget teremt arra, hogy verseny nélküli kritériumok nélkül, szabad megegyezéssel a vagyon átadható magánszemélyeknek, amit három év után megvásárolhatnak verseny nélkül is. Ezt kodifikálja a 74. §!
Végül a törvényjavaslat a '89-90-es évek spontán privatizációját és ennek megszüntetett káros társadalmi hatásait hozza vissza. Az egyszerûsített privatizáció, ha a listás eladás nem sikerül, ellenõrzés nélkül a vállalatvezetésnek adja át a privatizáció jogát és kötelességét. A szakértõi privatizáció verseny nélkül kiválasztott szakértõk kezébe adja az eladást. A vezetõi kivásárlás egyetlen üzenete, hogy verseny nélkül a cégvezetésé lehessen a cég.
Tisztelt Képviselõtársaim! A privatizáció a magyar társadalom struktúráját ötven, ha nem száz évre meghatározó társadalmi viszonyokról szól. Úgy ítéljük meg, hogy ezt nem lehet és nem szabad napi vagy tárgyévi költségvetési kérdéseknek alárendelni, mert a magyar társadalom ötven-százéves jövõképe nem az idei balanszon fog múlni, hanem egy olyan meghatározottságot hoz, amelyet még tényleg az unokáink is látni fognak.
Éppen ezért én meg vagyok arról gyõzõdve, hogy ez a kormány és önök, képviselõtársaim nem kívánják a történelembe azzal beírni nevüket, hogy egy olyan társadalomkép felrajzolásában és megteremtésében segédkeztek, amely valóban kinyitotta a kaput az akarva-akaratlan, de racionalitásból végül korrupcióba forduló privatizációnak, amely teljesen átláthatatlanná teszi a folyamatokat, amely nagyon határozottan, akarva-akaratlanul, talán átgondolatlanság miatt egy kliensrendszer kiépítésének a forrása.
Ezért arra kérem a tisztelt kormányt, éppen azért, mert ebben hatpárti megegyezésre kívánunk építeni - éppen hosszú távú hatása miatt -, ezt a törvényjavaslatot igen alapos átgondolásra vonja vissza, ne tegyünk olyan kárt, ami elkerülhetõ, s van rá mód, hogy ezt megtegyük.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MDF padsoraiban.)