DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A kormány - saját programjától eltérõen - ezzel a benyújtott törvényjavaslattal nem ad választ arra az alapkérdésre, hogy mit kíván tenni a társadalombiztosítással akár hosszú, akár rövid távon. Állítólag létezett egy kiérlelt kormányprogram, és lassan két éve mûködnek a társadalombiztosítási alapok önkormányzatai, mégsem kap az Országgyûlés és a magyar társadalom olyan fontos kérdésekre világos választ, mint hogy mit tervez a kormány a nyugdíjrendszerrel, hogyan viszonyul a nyugdíjkorhatárhoz, és meg kívánja-e változtatni a betegbiztosítás keretében nyújtott egészségügyi szolgáltatásokat.
Úgy tûnik, a kormány nem rendelkezik kiérlelt koncepcióval a társadalombiztosításról, pedig enélkül sikeres gazdaságpolitikát sem tud folytatni. Ma egyfelõl a járulékteher megnyomorítja a gazdálkodókat, ellehetetleníti a kisvállalkozásokat, megdrágítja a hazai termékeket, rontja versenyképességünket a nemzetközi piacokon. Másfelõl az állandóan deficittel küszködõ alapok alacsony szinten tartják a nyújott szolgáltatásokat, megindítják újból a nyugdíjak relatív értékromlását, pénzügyi hiányukkal rontják az államháztartási mérleg egyensúlyát.
Ezekre a rendkívül súlyos kérdésekre és kihívásokra az 1975. évi II. törvény módosítása adhatna választ, hisz' a társadalombiztosítás stratégiai problémáiról ennek keretében kell dönteni, vagy azokat egy új törvénnyel megalapozni. Sajnos ezekrõl a kérdésekrõl érdemben nincs szó az új törvényjavaslatban. A benyújtott törvényjavaslat zömmel technikai problémákat kezel. Részben olyan szükséges módosításokat hajt végre, melyeket az egy év alatt megváltozott társadalmi és gazdasági környezet, annak új jogszabályai kikényszerítenek, illetve melyek a halogató döntéseket kezelik. A járulékalap és a járulékmentesség benyújtott változatai nincsenek gazdasági hatásvizsgálattal megalapozva. Sem arra nem kapunk feleletet, hogy a tervezett változások milyen hatással lesznek az alapok pénzügyi helyzetére, sem arra, hogyan változnak hatásukra a jövedelemtulajdonosok pozíciói és az egész gazdaság helyzete. Ez az egész kérdés csak társadalompolitikai és gazdaságpolitikai dimenzióban kezelhetõ.
Az 1. § (1) bekezdésében szomorú üzenet van elrejtve. Az a szakmunkástanuló, aki nem részesül ösztöndíjban, munkabérben, a jövõben nem lesz biztosított. Ez ellentmond a magyar társadalombiztosítás alapvetõ hagyományainak. A bismarcki típusú betegbiztosítás, amire alapozva a magyar is megfogalmazódott a múlt század végén, elõször munkásbiztosítás volt, ahol a tanoncot egyenrangúan kezelték a szakmunkással. A tanoncot alkalmazó kötelezve volt inasa javára biztosítást kötni, melyet ellenõriztek is.
(18.00)
Ezzel a hagyománnyal szakít a javaslat. Míg az Antall-kormány minden szakmunkástanulót biztosítottnak tekintett, a Horn-kormány számol olyan szakmunkástanulóval is, aki nem lesz biztosított, és csak mint szociálisan rászorult vehetné igénybe a társadalombiztosítás egyes szolgáltatásait. Azt hiszem, ez nem lehet perspektíva a jövõ szakmunkásai számára, akik szakmai életüket nem a szociálpolitika alanyaként akarják elkezdeni.
A 2. § (1) bekezdésében a harmadik nap bevezetésével jogkiterjesztés történik, hogy aztán a (2) bekezdésben a javaslat szinte minden jogot elvonjon. A munkaviszony megszûnését követõ táppénz lehetõsége a magyar munkásbiztosítás kiharcolt történelmi joga. Ha a biztosított olyan munkakörben helyezkedik el, ahol járulékos jövedelme keletkezik, automatikusan - saját új biztosítási jogán - táppénzre jogosult. Ha pedig például munkanélkülivé válik - ami sajnos nem kivételes esemény -, akkor nem fizet 4 százalékos egészségbiztosítási járulékot, és akkor pont ebbõl a kivívott jogból zárja ki magát a törvény erejénél fogva. Lám-lám, a baloldali kormány fiskális mozgatórugói most a magyar munkásbiztosítás kivívott jogait kurtítják meg.
A 4., 5. §-sal kapcsolatban arra a szomorú tényre csak utalni szeretnék, hogy a régi (3) bekezdés az öregségi nyugdíj legkisebb összegét úgy állapította meg, hogy az nem lehet kisebb a rendszeres szociális járadék összegénél. Tehát volt minimum, ami egy társadalombiztosítási rendszerben elfogadott. Ezért ez nem versenybiztosítás, hanem társadalombiztosítás. Az igaz, hogy a rendszeres szociális járadék a társadalombiztosításban rendszeridegen, de talán lehetett volna valamilyen társadalombiztosításon belüli elemhez kötni a minimumot, ami sajnos - ha a javaslatot így fogadja el a parlament - ezek után sehol sem fog megjelenni a törvényben. Ilyen viszonyítási alap lehetne például egy olyan összeg bevezetése, amely a mindenkori költségvetési törvényben kerülne évente definiálásra, illetve karbantartásra. De mindenképpen kell minimum!
A 7. § (14) bekezdése szól a természetbeni juttatás járulékalapként való megállapításának szabályáról. A kifejtés érthetõ, de a törvényjavaslat nem helyezi hatályon kívül a 103/A § (7) bekezdését, amely a könyvelési értéket szabja meg ennek alapjául. A két szabályozás nincs összhangban egymással.
A 8. § (2) bekezdése arra tesz javaslatot, hogy többek között az öregségi nyugdíjas, felsorolt nyugdíjas- és járadéktársaival ne fizessen négy százalékos egészségbiztosítási járulékot. Az indoklás magyarázatként azt hozza fel, hogy ezek után így a nevezettek táppénzre sem lesznek jogosultak. De semmiféle elemzés konkrét adatokkal nem mutatja be, hogy a foglalkoztatott nyugdíjasok táppénze többe kerül, mint a jelenleg beszedett négy százalék egészségbiztosítási járulék. Sok nyugdíjasnak biztonságot jelent, hogy önként vállalt munkaviszonya garantált jövedelem-kiegészítést biztosít, melyben a biztonságérzetet többek között a betegség esetén folyósított táppénz is jelenti.
A 9. § rendezi az egyházi személyek nyugdíjjárulék-fizetését, melyet az állami költségvetés - nagyon helyesen - átvállal. Persze, csak a mindenkori minimálbér szintjén. Ugyanakkor nem szól a törvényjavaslat arról, hogy akár az egyház, akár maga az egyházi személy köthet-e önként magasabb járulékalapra biztosítást, ahol a különbözetre esõ járulékot egyháza vagy maga fedezné.
A 10. § (2) bekezdése egyértelmûen kedvezõtlen a kezdõ egyéni vállalkozókra nézve. Az eddigi minimálbér hatvan százalékra vetített járulékfizetést a teljes, a naptári év elején érvényes minimálbérre vetített járulékfizetés váltaná fel. Nem kapunk információt arra nézve, hogy mennyit nyer a társadalombiztosítás és rajta keresztül az államháztartás ezzel a döntéssel, arra nézve meg különösen nem, hogy az milyen hatással lesz a kezdõ egyéni vállalkozások számának alakulására és így a gazdaságra.
A 12. § (2) bekezdése szerint annál a munkáltatónál, ahol társadalombiztosítási kifizetõhely mûködik, járuléktartozás esetén elõfordulhat, hogy a dolgozók nem kapnak pénzbeli ellátást, mert a kifizetett ellátások összegét elõször a munkáltatót terhelõ járulékra, illetve a biztosítottat terhelõ járulékokra, és ha van, baleseti járuléktartozás is, annak kielégítésére kell fordítani. Csak azután kaphatja meg a dolgozó a neki járó juttatást. Ez a pénzbeli juttatás ugyanakkor neki fel nem róható ok miatt nem jut el hozzá - hiszen munkaadója nem teljesíti törvényes kötelezettségét - , és teljes esélyegyenlõtlenséget jelent azokkal a biztosítottakkal szemben, akik olyan munkáltatónál dolgoznak, ahol nincs társadalombiztosítási kifizetõhely, de járuléktartozás ugyanúgy létezik. Tudniillik ott semmi sem korlátozza a kifizetéseket. Ez pedig már alkotmányossági problémákat is felvet, melyekrõl az elõterjesztés hallgat.
A szabályozásnak ez a formája feltételezi, hogy a munkáltató csupán bûnös hanyagsága miatt nem teljesíti járulékfizetési kötelezettségét. Ugyanakkor a nemfizetés mögött sokszor a magyar gazdaságban kialakult körbetartozás áll: a munkaadónak egyszerûen nincs mibõl fizetnie. A makrogazdasági probléma így üzemen belüli feszültséggé válik a szociális partnerek között, amit a javasolt szabályozás gerjeszt.
A (3) bekezdés elõírja a társadalombiztosításnak, hogy évente november 15- éig értesíti a járulékfizetésre kötelezettet a folyószámla szeptember 30-ai állásáról, az esetleges tartozások után fennálló késedelmi kamatról. De nem szól arról, ha a társadalombiztosítás hibájából hibás a nyilvántartás, akkor ki téríti meg a járulékfizetésre kötelezett emiatt keletkezett költségeit. A kérdést csak az rendezné, ha ilyen esetekben a biztosító eljárási díjat fizetne, melyet ez a törvény írna elõ.
A 15. §-ból kitûnik, hogy sajnos folytatódik az elmúlt évek gyakorlata. A költségvetés átalányban fizeti a járulékot az azt különbözõ okok miatt nem fizetõk után úgy, hogy az alapok nem rendelkeznek megfelelõ adatokkal a különbözõ, ilyen irányú jogcímen nyilvántartott jogosultak számáról. Így nincs lehetõség annak megállapítására, hogy az éves állami és társadalombiztosítási költségvetési törvényben elegendõ összeg áll-e erre a célre rendelkezésre. Elõ kellene írni, hogy ez a gyakorlat csak 1995. december 31-ig tartható fenn, és utána csak a kimutatott jogosulti létszám után fizet az állami költségvetés valamilyen vetítési alap - például a minimálbér - alapján. Ez véleményem szerint az alapok és az állami költségvetés érdeke is.
A 18. § (2) bekezdése szabályozza azt a lehetõséget, hogy - ha valakinek nincs járulékalapként figyelembe vehetõ keresete -, akkor magasabb összeg, maximum napi 2500 forint után is vállalhatja a járulékfizetést, ha a megállapodás megkötésekor legalább tíz év még hátravan a nyugdíjjogosultságig.
Sajnálatos, hogy a törvényjavaslat ebben a formában nem veszi figyelembe a korábbi járulékfizetési idõt és mértéket. Igazságtalan, ha valaki, akinek már kevesebb mint tíz éve van hátra a nyugdíj alsó határáig, nem vállalhat magasabb összeg, maximum napi 2500 forint után járulékfizetést, ha azt addigi társadalombiztosítási életútja már megalapozta.
A 19. § (2) bekezdése megfogalmazásával nem értek egyet. Általánosságban írná elõ minden, egészségi állapotra vonatkozó adat nyilvántartását, amennyiben jogszabály szerint a társadalombiztosítási ellátás megállapítása az egészségi állapot alapján történik. Helyesebb volna, ha csak azon egészségi adatok nyilvántartására nyújtana lehetõséget, amelyek a társadalombiztosítási ellátással kapcsolatba hozhatók, azt megalapozzák. Ez összhangban lenne a személyes adatok védelmérõl szóló törvénnyel is, mely olyan adatkezelésre nem nyújt lehetõséget, ami az adott intézmény funkciójával nincs kapcsolatban.
A (3) bekezdésben az adatok kezelésének módjáról szól a tövényjavaslat: "...ideértve a mágneses adathordozón rögzített adatokat is..." kitétel nagyon helyesen nyit a modern adatfeldolgozás irányába. Ugyanakkor ma már nem ritkaság - és a jövõben még kevésbé lesz az -, hogy az adatokat nem mágneslemezen, hanem optikai diszken tárolják, ahol a mágnesezésnek semmilyen szerepe nincs. Szerintem úgy kellene fogalmazni: "...ideértve a modern információtechnológia nyújtotta lehetõségek keretében tárolt adatokat is..."
A 21. § mutatja, hogy az alapok nyilvántartása mennyire elmaradott, és az alapok kezelõi, az önkormányzatok, mennyire nem fektettek erre kellõ súlyt az elmúlt idõszakban. Másfél év múlva, 1996. július 1. és december 31. között ír elõ adatszolgáltatási kötelezettséget a munkáltatóknak a biztosítottak 1988. január 1-je és 1992. február 29-e közötti kereseti, jövedelmi adatairól.
Miért fejezõdik be ez 1992. február 29-ével? Talán azóta már minden biztosítottról központi nyilvántartás létezik? De hol? Az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnál, ahogy ezt a törvény elõírja, miszerint ez az alap felelõs az adminisztratív nyilvántartásokért? Errõl a világbanki program keretében az Antall-kormány is felelõsséget vállalt, melyet az akkori alapkezelõk, a felügyelõ bizottságok nevében azok elnökei ellenjegyeztek. Vagy a Nyugdíj Alapnál, amire eddig törvényes felhatalmazás nincs is? Vagy sehol, de talán addigra lesz?
Ha pedig azóta, 1992. február 29-e óta, létezik valahol biztosítási nyilvántartás, akkor a korábbi szakaszokban miért nem szerepel bizonyos esetekben az állami költségvetés részérõl átalánydíjas térítés, miért nem ismerjük a konkrét jogosulti létszámot?
Az egész rendelkezés azt a célt szolgálja, hogy 1988 óta minden biztosítottról legyen járulékalapot képezõ jövedelem-nyilvántartás, hiszen ettõl az idõponttól a nyugdíj-megállapítás valorizálja ezeket a jövedelmeket, megteremtve prospektíve egy életútra vetített nyugdíjmegállapítás lehetõségét.
(18.10)
De ha nincs központi nyilvántartás, akkor mi lesz az 1992. február 29-e óta kapott jövedelmekkel? Azokat ki tartja majd nyilván? Az indoklás kijelenti, hogy idõt kell adni a felkészülésre, és minél elõbb meg kell teremteni annak jogi alapját. Ebben az esetben határidõt kellene adni a kormánynak a rendelet megalkotására - például 1995. április 15-ét -, amit itt lenne érdemes rögzíteni.
Összefoglalva: sajnos nem látszik, hogy körvonalazódna az elképzelés a társadalombiztosítás jövõjérõl, gazdaságpolitikai kapcsolatairól. A törvény elfogadása után mit tud egy ma 53-54 éves asszony, mikor mehet és milyen szabályokkal nyugdíjba? És mit tudnak a ma 50, 45, 40 évesek? Hogyan illeszkedik a társadalombiztosítás a többi szociális rendszerhez? Miért veszítenek itt is a munkanélküli-ellátásba kerültek? Miért nincs olyan ellátásoknak minimuma, ami eddig létezett?
Tisztelt Ház! Szembeötlõ, ahogy szakad a szociális háló, enélkül pedig lehetetlen a szociális piacgazdaság! Mert a szociális piacgazdaság mindkét eleme egyaránt hangsúlyos: a piacgazdaság is, de a szociális is! Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)