DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! Ismét egy szociális törvény tárgyalása van napirenden, tehát szociálpolitikáról gondolkodunk, amely mindig számtalan kérdést vet fel. Különösen igaz ez itt és most e közép-kelet-európai régióban, ahol a gazdaság és politikai környezet folyamatos átalakulásban van, ahol ez az átalakulás rendkívüli és összetett feladatokat jelöl ki. Így szinte évrõl évre és hónapról hónapra kérdezhetjük újra:
mi a jelenben a szociálpolitika feladata, és mi nem;
kiket kell megcélozzon eszközrendszerével, és kiket nem;
miért van szükség a szociálpolitikai kabát folyamatos újragombolására; és egyáltalán,
mit képes elérni egy társadalomban a szociálpolitika?
Ezekre és hasonló kérdésekre kerestük a választ 1992-ben is, amikor jól- rosszul, ugyanakkor a magyar jogfejlõdésben elõször született törvény a magyar parlamentben a szociális igazgatásról, valamint az egyes szociális ellátásokról.
Egyetértek azzal a fontos elvvel, mely szerint a szociálpolitika nemcsak szegénypolitika. Ugyanakkor nem dughatjuk a fejünket a homokba, be kell lássuk, hogy a mai sanyarú gazdasági viszonyok között fõ törekvéseit illetõen mégis csak kiigazító funkciója kell legyen.
Úgy vélem, abban egyetérthetünk, minden állami politikában a szociálpolitika az élõ lelkiismeret, mert miközben az alkotmány és egyéb törvények szentesítik a vállalkozás szabadságát, a profitorientált társaságok piaci létét és a tõke felhalmozásának szükségességét, mindig vannak, akik ezt a versenyfutást nem gyõzik sem adottságaikkal, sem lehetõségeikkel, de sok más okból sem. Hozzájuk eljutni állami feladat. Az õ számukra juttatni az adóforintokból több mint kötelesség, ez erkölcs és etika kérdése is.
A szociálpolitika szempontjából megoldhatatlan feladvánnyal akkor szembesülünk, ha a helyzet olyan, hogy pont abban az esetben lenne a legnagyobb szükség a bõkezû támogatásokra, amikor a gazdaság teljesítõképessége ezt lehetetlenné teszi. Ez az ellentmondás feloldhatatlan. Esély egy közmegelégedést övezõ szociálpolitikára csak a beteg gazdaság felgyógyulását követõen lehetséges, miközben tudjuk, hogy a szociálpolitika nem gyógyír a beteg gazdaság számára. Keserû felismerés ez minden szociálisan elkötelezett embernek.
A szûkös lehetõségek viszont nem mentesítenek bennünket az alól a felelõsség alól, hogy a felismert és tetten ért méltánytalanságokat felszámoljuk vagy a gyakorlati jogalkalmazói tapasztalatokat észrevegyük és belássuk.
Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat éppen az elõzõekben foglalt kötelezettségünknek igyekszik eleget tenni. Nem egy alapvetõen átfogó és koncepcionális törvényjavaslat, sokkal inkább pontosít és kiigazít, amolyan hibaelhárító, javító munka, amit lehet kevesellni, de mindenképpen szükséges elvégezni. Arra szolgál, hogy akik alkalmazzák a szociális törvényt, mankót kapjanak, és akiket bizonyos körben méltánytalanság ért, azoknak e méltánytalan helyzete megszûnjön.
A javasolt módosítás alapvetõen három területet érint: a gyermeknevelési támogatás feltételrendszerét, a munkanélkülieket, ezen belül a jövedelempótló támogatást igénybe vevõket, valamint az egyes szociális intézményben való elhelyezést. Most arra nem térek ki részletesen, mi a javaslat tételes tartalma, hiszen ezt a miniszter úr expozéjában megtette. Beszélek viszont arról, miért tartja helyesnek az SZDSZ ezt vagy azt a módosítási irányt, illetve mely körben javasol, elsõsorban a szakbizottságban némi mérlegelést.
Kezdjük a gyermeknevelési támogatással. Mindannyiunk örömére szolgál: 1993- tól a legalább háromgyermekes családokban az édesanya otthon maradhat egy szerény állami fizetésért, viszont ennek az otthonmaradásnak feltétele mind a mai napig egy 180 napos biztosítási idõ. Ez a szabály nem tartható egy olyan szemléletû szociális stratégiában, amelyben vezérelv egy szituáció, jelen esetben a három- vagy többgyermekes család diszkriminációmentes támogatása. Ha támogatni kívánja a törvény a nagycsaládokat, el kell törölnie a 180 napos biztosítási idõ létének megkövetelését, hiszen semmiféle összefüggés nincs a múlt történései és a már meglévõ nagycsalád mint helyzet között.
Arról nem is szólva, a jelenlegi szabályozás össze nem tartozó dolgokat illeszt egybe, hiszen ha fizetett is valaki legalább 180 napig társadalombiztosítási járulékot, az nem abba a kasszába folyt, ahonnan most a gyermeknevelési támogatást kell fizetni. Többen felvetették egyébként, hogy ez a változtatás majd azoknak lesz jó, akik a gyermekekbõl akarnak megélni. Ezzel a szemlélettel akad vitatkozni való, s arra kérem az ekként érvelõket, gondoljanak a gyerekekre, akiknek semmiféle beleszólási lehetõségük nincs világra jöttüket illetõen. Az elõzetes vizsgálódás szerint ugyanis több tízezer gyermek kerülhet így legalább egy fokkal kedvezõbb helyzetbe, mint amiben jelenleg van.
A szabaddemokrata frakció tehát mélységesen egyetért a 180 napos biztosítási idõ eltörlésével, annál is inkább, hiszen már annak bevezetését megelõzõen, a parlamenti vitában is jeleztük ellenvetéseinket. A jelenlegi szabályoknál lényegesen családcentrikusabb a javaslat azon iránya is, amely szerint a jövõben nemcsak az anya, hanem más gyermekeket nevelõ személy is igénybe veheti ezt az ellátást. További elõnye lehet még, hogy valamit képes a munkanélküliség gondjain is enyhíteni. Aki ma jövedelempótló támogatást kap, nem túlzás, a legkilátástalanabb helyzetben van; a családban - már ha van - az egy fõre jutó jövedelem igen csekélyke, s tartósan megélhetés, munka nélkül van. Mindenki számára csak üdvözölhetõ lehet az a korrekciós szándék, amely lehetõvé teszi a jövedelempótló támogatás mellett törvényesen vállalható alkalmi munkavégzést, de csak egy bizonyos értékhatárig. Ez a határ a javaslat idõpontjában, tehát jelenleg havi 3360 forint, egyebekben a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb összege 80 százalékának a fele. Ez bizony nem sok, ugyanakkor bízhatunk abban, ez a könnyítés legalább egy kis lépés lehet a feketemunka elszürkítése felé.
A javaslat törölni szándékozza a közösségi munkavégzésnek elkeresztelt legújabbkori kényszermunkát. Érthetetlen volt már maga a bevezetése is, hiszen a jövedelempótló támogatás mint szociális juttatás igénybevehetõségét munkavégzéshez kötni nem egy szerencsés dolog. Azt, hogy nincs értelme ennek a dolognak, az élet igazolta. A valóságban tehát nem mûködött, s így senki sem fog könnyeket hullajtani érte.
S most áttérek a szociális intézményekre vonatkozó módosítási elképzelésekre. Szerencsére már nemcsak állami vagy önkormányzati intézmények vállalkoznak arra, hogy szociális munkát végezzenek. Egy polgári társadalom jellemzõje kell legyen, hogy állami és civil vagy egyházi szervezetek egymást támogatva és kiegészítve gondoskodjanak az idõsekrõl vagy betegekrõl. Természetesen helyes, ha az alapítás és a fenntartás különbözõsége nem jelent diszkriminációt az állami hozzájárulás igénybevehetõsége szempontjából. Már csak azért is jól van így, mert e támogatás hiányában aligha örülhetnénk az újabb és újabb otthonoknak vagy gondozóházaknak. Ugyanakkor a közpénzek mindenkori felhasználóit nem kevés kötelezettség is kell terhelje, vagyis biztosítani és ellenõrizni szükséges ezeknek a közpénzeknek a célszerû felhasználását. Ez a szociális szférában még nincs igazán kiforrott rendszerben megoldva.
A jelenlegi szociális törvény úgy rendelkezik, hogy minden állami normatívát igénybe vevõ szociális intézménybe az önkormányzat utal be. A javaslat fel kívánja oldani ezt a merev szabályt, mondván: a jelenlegi gyakorlat nem vált be. Természetesen, ha valami nem vált be, fafejjel ragaszkodni ostobaság egy szabályhoz, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy miként szeretnénk változtatni a rosszul mûködõ paragrafusokon.
Az orvostudomány alapvetése a "ne árts!", a "nil nocere!" elve, amelyet nem árt megfogadnunk nekünk, jogalkotóknak sem. Ne árts tehát, s ha ezután a civil otthonokba az önkormányzatok helyett saját maguk, az otthonok utalnak be önmagukhoz, három fontos körülmény válhat valósággá, amely nem biztos, hogy nem fog ártani.
(10.40)
1. Megszûnik a beutalás államigazgatási határozattal történõ eljárása. Ez sokkal inkább hátrányos a beutaltakra nézve, mintsem bárminemû elõnyt jelentene. Nincs is gond addig, míg mindkét fél - a beutaló és a beutalt - egyetért. Ha viszont konfliktus van a felvétel tárgyában vagy a gondozási díjat illetõen, megszûnik az államigazgatási határozatok mellé rendelt gyors és közvetlen jogorvoslati fórumrendszer lehetõsége.
Ha valaki egy államigazgatási határozatot fellebbezéssel támad meg, maximum 30 napon belül elbírálják ügyét. Ha viszont egy polgári jogi kapcsolat vitás, csak bírósághoz lehet fordulni. S hogy mennyi ideig tartanak ma Magyarországon a perek, arról most jobb, ha nem beszélünk. Egy biztos: 30 napon belül nem lesz döntés.
2. Aki cselekvõképességet korlátozó gondnokság alatt van, viszonylag jól körülírt törvényi védelmet élvez gondnoka õt érintõ ügyintézését illetõen. Egy önkormányzati szociális intézményi beutalást a gondnok kérhet, de ehhez a korlátozott gondnokság alatt lévõ személy beleegyezése is szükséges. Amennyiben ez a beleegyezés hiányzik, a gyámhatóság mérlegel: vagy nyilatkozatával pótolja a beleegyezést, vagy a beleegyezést megtagadja, s így azzal az állásponttal ért egyet, amelyet a gondnokság alatt lévõ képvisel.
Ha nincs ez a garanciális háttér - márpedig a javaslat kimondatlanul ugyan, de ezt kívánja megcélozni -, a jövõben a gondnok, ha olyan fából faragták, egészen egyszerûen bedughatja gondozottját egy otthonba, s máris el van intézve a sorsa. Nem hiszem, hogy egy esetleges ilyen lépés újabb bástyát jelentene a jogállamiság talaján.
3. Az önkormányzatoknak jelenleg élõ kapcsolata kell legyen mind a saját szociális intézményeivel, mind az egyházi és civil intézményekkel. Ez szükséges és helyes, hiszen semmiféle minõségellenõrzési garanciarendszer nincs, amely szakmailag felügyelné a civil otthonokban folyó gondozási munkát. Ebben az esetben fel sem merülhet a felesleges hatósági beavatkozás vádja, hiszen nehéz és kiszolgáltatott helyzetben lévõ emberek sorsáról van szó. Nem mindegy, hogy hányszor cserélik az ágynemût, mit kapnak ebédre, hogy látja-e õket idõnként orvos. Ennek az élõ kapcsolatnak az egyik biztosítéka az önkormányzati beutalási rendszer, s ha megszûnik, az amúgy sem megoldott minõségellenõrzés még távolabb kerül a megfelelõ állapottól.
A szabályozási javaslat iránya annyiban támogatható, miszerint a beutalás jelenlegi rendjének fenntartása mellett szükséges lehet annak elvárása is, jöjjön létre szerzõdéses polgári jogi kapcsolat a beutalt és az õt gondozó civil otthon között. Hiszen számtalan esetben egy idõs ember saját magánvagyonát viszi be az otthonba, s ha esetleg a magánvállalkozó tönkremegy, legyen minek alapján egy polgári jogi szerzõdéses kapcsolat révén jogos igényeit érvényesítenie.
Errõl a kérdéskörrõl a szociális és egészségügyi bizottságban már szó volt, de nem árt, ha még szó esik. S ha a bizottság tagjai is hasonló álláspontot képviselnek, egy bizottsági módosító javaslat beterjesztése válhat szükségessé.
S végezetül, összességében, a szabaddemokrata frakció helyesnek és szükségesnek tartja az 1993. évi III. törvény módosítására irányuló törvényjavaslatot, s támogatásra ajánlja a tisztelt Ház számára. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)