DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm szépen, tisztelt elnök asszony. Kedves Képviselõtársaim! Elõre is köszönöm önöknek a figyelmet, hiszen elég nehéz nap után vagyunk, és ennek még nincs vége. Akik itt vannak, azokat ez a kérdés nagyon komolyan foglalkoztatja - azért vagyunk itt még ebben az órában, és gondolom, még hosszú vita elõtt is állunk.
Hegyi Gyula képviselõtársam utalt a tüntetésekre, a Dunával, a Dunaszaurusszal kapcsolatos tömegdemonstrációkra, állásfoglalásokra. Én azt hiszem, abba az irányba, amerre az én következtetésem szerint ez az ügy tart, azért sem mehetek el hozzászólásomban, mert a nyolcvanas évek legvégén éppen e Ház elõtt nem azért tüntettem, pontosabban éppen az ellen tüntettem, amirõl itt most részben szó van, következményeiben és elõzményeiben. Pontosabban azt szeretném mondani, hogy ha akkor az ellen tüntettem, az nem valami csökönyösség, a szamár csökönyös következetessége. Ellenkezõleg: ha akkor az ellen foglaltam állást, az egykori egységes ellenzéken belül, következetesen, erkölcsi és természetvédelmi meggondolásokból adódóan, akkor ezt ma sem teszem másként, mert nincsen rá okom.
Ami itt többféle ügyben elhangzott, arra természetesen nem térnék vissza. A közelmúltban egy alapszerzõdéssel kapcsolatban, az alapszerzõdések gondolatával kapcsolatban a Fidesz egyik vezetõje úgy fogalmazott, hogy szemlátomást a látóhatár peremére került talán a nemzeti értékek fokozatos feladása. Úgy látom, itt nem pusztán arról van szó, hogy a koalíciós kormány egy remélt belpolitikai sikerrel az ígéretek legalább egyikének szeretne megfelelni a szlovák-magyar alapszerzõdés tekintetében. Ez és a közeledésnek, a jószomszédságnak egy ilyen fajta, Jászi Oszkártól Kádár Jánosig felfogott, mítikus értelme természetesen vitakérdés lehet.
Viszont azt hiszem, a magyar-szlovák alapszerzõdésnek történõ alárendeltségében egy komoly koalíciós probléma is van, nevezetesen az MSZP és az SZDSZ egyik koalíciós problémája. A távoli, békés, külsõ szemlélõnek legalábbis így tûnik, hiszen nyilvánvaló, hogy az MSZP-s miniszterelnök és a szabaddemokrata közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, valamint a környezetvédelmi tárca álláspontjai ebben a kérdésben legalábbis nem mindenben látszanak harmonizálni. Nem kárörvendve jegyzem meg, csak döntési helyzet és a többi... - hát, bizony, jobban kellett volna elõre rendezni.
A környezetvédelmi bizottság a tavaly november 16-án kelt 7/1994-es állásfoglalásában felkérte a kormányt arra, hogy készítsen a vízpótlás valamennyi lehetséges változatáról egy olyan összefoglalót, amely alkalmas a politikai következmények mérlegelésére is. Annak idején ennek az állásfoglalásnak az elõkészítése során egy bizottságon belüli kicsi bizottság alakult. Ennek az elõmunkálat-sorozatnak a keretében írtam '94 szeptemberében azt, hogy "Jelenlegi álláspontunk a korábbi, mely szerint a vízpótlást ideiglenes jelleggel, a vegetációs idõszakokhoz igazodva a Mosoni-Dunából történõ vízkormányzással és ezt kiegészítõ szivattyúzással célszerû megoldani. Az elkövetkezõ téli idõszakot - mondtam szeptemberben - ki kell használni arra, hogy a már '93 augusztusában megkezdett, majd abbahagyott, és '94 júliusában újraindított szivattyús vízpótlás tapasztalatai elemzésre kerüljenek, és a jövõ évi gyakorlat erre épülhessen. Szükséges ez, mivel nem tisztázott, mit érhetünk el ezzel a vízpótlással, és egyáltalán milyen mennyiségû víz szükséges. A megnyugtató - de szintén csak átmenetinek tekinthetõ - megoldást azonban csak a kedvezõbb vízmegosztás adhatja. Ezt kell elérni - úgy fejezõdik be az idézet -, hogy Hága elõtti pozícióinkat ne rontsuk."
Nos, tisztelt képviselõtársaim, ez az anyag elkészült, de mérlegelésére már nem kerülhetett sor, mert még ezt megelõzõen Horn Gyula miniszterelnök úr Meciar kormányfõvel elõzetes megállapodást kötött. Megállapodást, szerzõdést, szóbeli megegyezést - erre most nem térnék ki -, sajátos módon azzal a politikussal, aki személyében is felelõs a Duna eltereléséért, és aki most egy szomszéd ország kormányfõjeként aktív résztvevõje a szigetközi vízpótlás alternatíváiról szóló magyarországi vitának.
Ez megint egy újabb, a miniszterelnök úrtól sajnos lassan szokásossá váló kész helyzet megteremtése, az Országgyûlés és a kormánykoalíció pártjainak kész helyzet elé állítása. Ez már nem nevezhetõ udvariatlan lépésnek, hisz' a két kormánypárt napi koalíciós együttmûködését is ez jellemzi. Túl mindezeken, az említett mérlegelés azért sem lehetséges már, mert ez a helyzet bekövetkezett. S nem lehetséges, mert ez a lépés a megoldást egy adott irányba szorította.
Hogy mennyire kész helyzet elõálltáról volt szó, a kormányzat egyik minisztériuma 1994. december 14-én, szerdán, a Magyar Hírlapban közzétett egy fizetett hirdetést a Fõber Kft. Nemzetközi Ingatlanfejlesztõ és Mérnöki Társaságon keresztül, nyilvános elõminõsítõ pályázati felhívást, kivitelezõ szervezetek részére, a Szigetköz vízpótlásának ideiglenes megoldása kivitelezési munkáinak megvalósítására fõvállalkozási szerzõdés keretében. Nincs még parlamenti döntés, de a kormány 1994. december 14-én közzétesz egy ilyen tendert. Határideje: '94. december 22.
Kérdezem: ki volt az, aki készen állt egy - talán, esetleg éppen a számára meghirdetett - tender elfogadására? Ki az, aki készen áll arra, hogy december 14-én, a Magyar Hírlapot olvasva, eséllyel nyújtson be egy ilyen, nagyon kemény pénzügyi vonatkozású - mondjam azt, hogy lobbyérdekekhez is kapcsolódó - tender elnyerésének reményében egy pályázatot, melynek határideje december 22-e? A pályázat végeredményét nem ismerem. Mindenesetre a kész helyzet - ezt nem csak úgy általában szokták mondani - egy kényszer, egy erkölcsileg nehezen minõsíthetõ kényszerhelyzet, ami más szempontból természetesen érthetõ és értékelhetõ is.
Még néhány kérdés talán a Horn-Meciar találkozó kapcsán. Elõször is ennek az egyezségnek - egyezségnek fogom nevezni, nem szerzõdésnek stb., stb. - része az alapszerzõdés elõkészítésének meggyorsítása. Érthetõ. Az alapszerzõdés a fennálló határokat garantálná. Természetesen. Milyen határokat garantálna Bõs környékén? A szlovák fél ugyanis a Duna elterelésével igenis megsértette a párizsi békeszerzõdésben rögzített államhatárt, a magyar-szlovák határt, mivel az - kérem, figyeljenek, ha még van türelmük - nemcsak a határ vonalát, hanem a határ jellegét is rögzítette, vagyis e szakaszon a hajózható dunai fõmeder középvonala az országhatár, nem más. A hágai döntés elõtt erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Véleményem szerint az alapszerzõdést sem lehet megkötni.
(19.00)
Másodszor: a Horn-Meciar találkozóhoz. Szlovákia álláspontja szerint a Duna újabb elrekesztése, a keresztgát megépítése esetén - a 400 köbméter/másodperc vízmennyiséggel kapcsolatban ez után a találkozó után - esély van arra, hogy igenis megnövelik az átengedett víz mennyiségét. Világos, hiszen a gát megépítése szlovák érdek, mert megnöveli a C-variánshoz tartozó tározótöltések stabilitását is. Ezért ajánlották a költségek viselését is. Ez az egyezség véleményem szerint elõnytelen, mert aszimmetrikus, ugyanis a gát megépítése könnyen ellenõrizhetõ, eltávolítása viszont költséges és nehéz munka, ráadásul szlovák jóváhagyáshoz kötött. 1992 októbere óta az átadott vízmennyiség állandó vita tárgya, és a szlovák fél még a közös méréseket is nem egyszer utólag vitatja. A beruházás vezetõje, Julius Binder Meciar úr Budapestrõl való hazatérte után egybõl azt nyilatkozta, hogy az egyezséget a 400 köbméter/secundummal kapcsolatban máris betartják, miközben a magyar vízügy Rajkánál 150-200 köbméter/secundum vizet mért.
Garancia a vízátadásra, sajnos, nincs. Azt hiszem, hogy ilyen megállapodás - akár papírformát nyert-e, tehát lejegyzésre került-e, akár pedig nem - komoly alapul nem szolgálhat ennek a kérdésnek a megítéléséhez, annál is kevésbé, mert ma délután a környezetvédelmi bizottság ülésén éppen Torzsai István miniszteri biztos úr, a Külügyminisztérium képviselõje maga ismerte be - mondhatnám azt is, hogy maga ismerte el, de ez azért elég beismerõen hangzott -, hogy az, amire a Külügyminisztérium a nemzetközi szakvéleményét alapítja, állítja és alapozza, az nincs leírva.
Mi tehát az alapkérdés? Az, hogy a károk a környezetben csak a vízlépcsõmûködés teljes elhagyásával küszöbölhetõk-e ki, vagy ezek a károk pótlólagos mûszaki megoldásokkal is leszoríthatók-e az elfogadott mértékre. A választ megadni igen nehéz, mert késõbb bekövetkezõ állapotokról és kockázatokról van szó, tehát ezeket közvetlen eszközökkel semmiképpen sem lehet sem pro, sem kontra bizonyítani. Az elõzõ parlament és - kisebb kitérõkkel - a kormány ugyanebbe az irányba próbált cselekedni, kisebb kitérõkkel az elsõ változat elfogadásával válaszolva. Ugyanis csak ez felel meg az elõvigyázatosság elemi követelményének.
Itt jegyzem meg, hogy a vízlépcsõmûködés magyarországi következményei csakis károkat jelentenek. A szlovák oldalon létesített vízpótlórendszer, mint pótlólagos mûszaki intézkedés, már most is mérhetõ vízminõségi kérdéseket vet fel - magyarul a víz minõsége romlott.
A következõ megválaszolatlan kérdés, hogy mit tekintsünk súlyosabbnak, a Szigetköz közvetlen és hirtelen károsodását - melynek felszámolása rendkívüli súlyú és sürgetõ regionális érdek -, vagy a többszáz milliárd forint értékû ivóvízbázist, a Duna vízminõségének további romlását, illetve hosszú távú gazdasági és politikai kényszereket, amik szintén nagyon súlyos, de hosszabb távú és országos kérdések. Valószínû, hogy egy keresztgátas, fenékküszöbös, dunakilitis vízpótlás bizonyos mértékig eleget tesz a regionális érdekeknek, de ellehetetleníti az országos hosszabb távú érdekek érvényre jutását.
Itt egy percre megint vissza kell utalnom a Horn-Meciar megbeszélésre, ugyanis az ezen a találkozón megígért 400 köbméter/secundum éppen fele az Európai Közösség szakértõi által 1993 decemberében ajánlott mennyiségnek. Ezt az ajánlást a magyar kormány '94 januárjában elfogadta, jelezve ezt Brüsszelnek, miközben Szlovákia elutasító magatartást tanúsított. A korábbi minimum megfelezése és az ellenõrzés hiánya oda vezethet, hogy az egyezségnek csak a magyar fele valósul meg, miközben ez a visszalépés az európai normákhoz képest a hágai perbéli pozícióinkat rontja.
A Duna újabb elrekesztése az eredeti terv szerinti helyen - ezt hangsúlyoznom kell - Magyarország részérõl kimeríti az úgynevezett ráutaló magatartás fogalmát, ami elvezethet Szlovákia régóta ismert céljához, a hágai eljárás ilyen kerülõ utakon történõ megszüntetéséhez, vagyis a fennálló állapot fenntartásához, és mindahhoz, ami ezután következhet.
A szigetközi vízpótlás szempontjából ennek a találkozónak, a Horn-Meciar egyezkedésnek talán a legfõbb hibája - azon túl, hogy véleményem szerint a szlovák pozíciókat erõsíti - az, hogy egyensúlytalan, hogy nem arányos, hogy aszimmetrikus. Mert amit mi adtunk, az egy keresztgát, amirõl elmondhatjuk, hogy ideiglenes. Bár itt már többen utaltak arra, hogy az ideiglenesség mit jelenthet történelmi távlatban, bizonyos itt-tartózkodók idejét illetve. Magyarán és komolyan, minden irónia nélkül: amit most megépítenek ideiglenesen, az isten szerelmére, hol a garancia arra, hogy az valóban ideiglenes lehet. Hol a garancia arra, hogy, ha úgy adódik, akkor majd az lebontásra kerül? Véleményem szerint sehol. Tehát ezt adtuk mi.
Tény az, hogy nem a mi szándékunk fogja eldönteni ezt a kérdést - most sem egyedül kell ebben döntenünk és felelõsséget vállalnunk -, hanem a szlovák fél álláspontja. Ugyanis a keresztgát elbontásához az õ engedélyük is szükséges, mint ez már mondtam. Amit õk adtak, az az általuk elterelt - és most nagyon finom voltam - Dunából az eddigieknél valamivel több víznek az ígérete. Az ígérete! Az ígérete! Tetszésük szerint tudják növelni vagy csökkenteni az átadandó vízmennyiséget. Arra is volt már utalás, hogy a szlovák fél a vízátadásról többször mesélt a világnak különféle adatokat, Londonban 95 százalékot, Brüsszelben kétharmadot stb., de sohasem tartotta be egyiket sem. Tisztelettel kérdezem, hogy mi ad hitelt a szlovák miniszterelnök állításának a magyar miniszterelnök úr elõtt. Azt hiszem, hogy semmi nem ad hitelt.
Itt egyszerûen arról van szó - még egyszer mondom, az én véleményem az -, hogy elemzõként, kívülrõl úgy tûnik, hogy egyrészt ez alá kíván rendelõdni a magyar-szlovák alapszerzõdésnek, amely egy reménybeli, véleményem szerint egyetlen eddigi belpolitikai siker volna - az is persze külpolitikai -, és az egésznek van egy olyan oldalsó hozadéka, hogy azért itt megint csak a koalíciós együttmûködés háttérmozgásai is feltétlenül jelen vannak.
A hágai eljárás azt jelenti, hogy a világ számára is egyértelmûvé tettük annak idején, hogy vízlépcsõ ügyben a mi nézeteink és érdekeink különbözõek, eltérõek a szlovák állásponttól. Mert a szlovákok érdekének a fenékküszöb vagy keresztgát felel meg, ezért csak ehhez vagy nagyon hasonlóhoz fognak hozzájárulni.
Mit mond a hasonlatosságáról a Külügyminisztérium? Azt mondja: a nemzetközi jogi szakértõk a Szigetköz vízpótlási problémáit illetõen nem foglaltak állást egyetlen konkrét mûszaki megoldás mellett vagy azzal szemben sem, és erre a jövõben sem vállalkozhatnak, csupán azt jelezték, hogy minél kevésbé hasonlít egy megoldás a szlovákok által javasolthoz, annál könnyebb azt védeni. Tehát vagy azt a vízpótlást lehet megvalósítani, amit a szlovákok akarnak, vagy azt, ami tõlük függetlenül is létrehozható, illetve mûködtethetõ. Ez utóbbi pedig egyedül az eddigiek fényében és az események történetének a tanúsága szerint a szivattyús vízpótlás. A szivattyús vízpótlás valódi hatása azonban a flórára és a faunára alig ítélhetõ meg, mert 1994 júliusában kezdték el.
Szintén felvetõdött ma a vízpótlás lehetséges kilenc változatáról készített Vituki-féle - Vízgazdálkodási Tudományos Intézet - értékelés.
(19.10)
Ez az én véleményem szerint hibás, mert a vizsgált szempontok súlya nem lehet egyenlõ, nem lehet ugyanolyan súlyú pontrendszerrel értékelni, másodszor hibás, mert az egyes vízpótlási megoldáshoz rendelt szempontok pontszámmal való értékelése nem mérésen, számításon alapul, mert ogy egyáltalában csak részben alapulhatna ilyenen, hanem teljes mértékben szubjektiv, vagyis ha akarom ennyi, ha akarom annyi.
Az egyes megoldáshoz rendelt pontértékek nyilvánvalóan célzatosak, hiszen mindent megtettek a szivattyús vízpótlás leértékelése érdekében, a keresztgát felértékelésére, illetõleg a keresztgát elõtérbe tolására.
A fõ probléma azonban az, hogy a Vituki-táblázat mûszaki-gazdasági - és csak részben környezetvédelmi - szempontokat vizsgál. A végeredményt, ha valódi lenne, egy újabb táblázatba kellene foglalni, ahol külügyi, nemzetközi jogi, belpolitikai szempontoknak és az ivóvízkészletre gyakorolt hatásoknak is szerepelniök kellene.
További nehézség az, hogy mind a mai napig nem tudjuk pontosan, mekkora a szigetközi kár. Mészáros Gyula képviselõtársam az erdõkkel kapcsolatban utalt erre, nem tudjuk pontosan a kár mértékét, és mi az, amit orvosolni akarunk, s milyen mértékben tudjuk egyáltalában azt orvosolni?
Nem vonható kétségbe, hogy a mentettoldali és a hullámtéri ágrendszerbe juttatott víz ott helyben, ha a vízpótlási megoldással a vízminõség nem romlik, a vízivilág életfeltételeit valóban javítja, de erõsen vitatható, hogy a talajvízháztartásra gyakorolt hatása lényegesen jobb helyzetet teremtene.
S a keresztgát ára? Pénzügyekrõl is volt ma szó. Nézzük idõrendben: 1993 áprilisában a KHVM a kormány elé terjesztette az ismert folyamkilométernél építendõ keresztgát tervét, ami akkor 40 milliót jelentett volna. A kormány akkor ezt jóváhagyta, késõbb az Országgyûlés dunai ideiglenes bizottságának szlovákiai tárgyalásait követõen felfüggesztette a megvalósítást. Ezeken a tárgyalásokon ugyanis egyértelmûvé vált - magam tanúsíthatom -, hogy a keresztgát szlovák érdek. Ismét csak megerõsíteni tudom ezt.
A szlovák fél akkor azt is felajánlotta, hogy saját finanszírozással építi meg. Ez tehát nem egy új ötlet, ezt Julius Binder úr nekünk Papírnickyben és másutt a helyszínen - több jelen levõ képviselõtársam is ott volt ezen a bejáráson, illetõleg mások, akik sokat dolgoztak, de ma már nem képviselõk, tanúsíthatják, hogy ez egy akkori ötlet, és nem értették, miért mondtuk azt Binder úrnak, hogy nagyon szépen köszönjük, de nekünk olyan gyönyörû természetet és élõvizet ne varázsoljon, mint amit betonba öntve láthattunk magunk a helyszínen, de mondhatnám, hogy a tetthelyen. '93 áprilisában tehát 40 millió.
'94 februárjában a kormány javaslatot terjesztett az Országgyûlés elé, ugyancsak az 1843-as folyamkilométernél építendõ keresztgátról, ennek megvalósításához, a teljes kiépítéshez 96 millió forint lett volna szükséges, éves üzemeltetésre 10. Az Országgyûlés akkor a fenékgát helyett más mûszaki megoldásról döntött.
Harmadszor: Idén januárban a kormány ismét az Országgyûlés elé terjesztette a keresztgát építését, az egyik szakértõi háttértanulmány szerint a beruházás összes költsége 398,125 millió forint, a másik tanulmány szerint - kerekítek - 590 millió forint. A környezetvédelmi bizottság mindkét dokumentummal rendelkezik.
Negyedszer: Egy televíziós mûsorban nyilatkozott egy illetékes vízügyi igazgató, szerinte a megvalósítás költsége 900 millió forint. Ehhez hozzá kell számítani a lebontás költségét - mert a keresztgát ideiglenes lesz -, és az építésnek ez másfélszerese, tehát összesen 2,25 milliárd forint.
Az utolsó adat: A vízügyi szakemberek szerint nem kizárt az sem, hogy egy árvíz elviszi az egészet, az ideiglenes gátat úgy, ahogy van, s akkor újra kell építeni, vagyis elõfordulhat, hogy már az idén legalább 1,8 milliárd forint lesz a keresztgát költségvetési terve.
A keresztgátas megoldás véleményem szerint a C-variáns mûködõképességét támasztja alá, azt igazolja, azt szolgálja, elfogadásával a vízlépcsõmûködés gondolatát fogadjuk el.
Jelenleg a vízlépcsõ okozta károkért és potenciális károkért, amelyek fennállnak, veszélyük létezik, a szlovák felet terheli a felelõsség. A keresztgáttal és Dunakiliti részleges üzembe helyezésével a felelõsségben mi is osztozni fogunk. Ez a hágai döntés elõtt elfogadhatatlan. A megoldás - mert az is felmerült, nem hangzott el megoldás, persze vízügyi bölcs én sem vagyok - azért követhetõ az adatokból, hogy a mosoni vízkivételnél érkezõ 40-45 köbméter/secundum vízmennyiséget - amit a szlovákok is állítólag bizonyosra garantálnak, mindenesetre ez valószínûbb, hogy meglesz, mint a 400 - kell megfelelõen elosztani, s a vegetációs periódusban - hangsúlyozom, a vegetációs periódusban - ezt kell kiegészíteni az elektromos üzemi szivattyúk által az Öreg-Dunából biztosított vízzel.
Ez véleményem szerint megfelel az országos érdeknek, figyelembe veszi a regionális érdekeket, valamint tükrözi eddigi álláspontunkat is. Véleményünk szerint a dunakiliti duzzasztómû részleges üzembe helyezése ellentmond a '92. évi XL. számú, a szerzõdés megszüntetését kimondó törvénynek.
Végezetül legyen szabad idéznem a Heti Világgazdaság egyik friss írását: "A hágai pert nem lehet megnyerni, legfeljebb nem kell túl sok kártérítést fizetnünk. Hol nyíltan, hol kódolva ez a meglehetõsen cinikus nézet hangzik el tavaly nyár óta a szocialista politikusoktól. A fõleg szocialista berkekben tapasztalható beletörõdés, a politikai klíma változása azoknak a vízügyi szakembereknek a pozícióit erõsíti, akik mindmáig jó elképzelésnek tartják a vízlépcsõt. Tõlük aligha várható más, mint hogy e jó koncepció megvalósítása felé törekedjenek. Erre pedig az nyit számukra teret, hogy a hágai perbe csak azzal a feltétellel mentek bele a cseh-szlovákok, ha Magyarország nem kéri a bíróság ideiglenes intézkedését a Duna, a közös határfolyó vízének megosztására.
Ebben a kérdésben vállalták, majd megállapodik a két ország. Ami látszólag vízügyi kérdés, valójában azonban kitûnõen alkalmas hágai pozíciónk gyengítésére."
Ígérem, hogy a lapszemlét nem folytatom, más idézetem nem lesz. Én a magam részérõl - azt hiszem - világosan kifejtettem azt, hogy ezt az elõterjesztést támogatni nem tudom, Nem pusztán olyan formainak tekinthetõ okokból, mint hogy le van-e írva a megegyezés, nincs leírva, hanem azért, mert garancia nincs sehol, se távol, se közel, sehol a szemhatáron garancia. Másrészt pedig ez a megegyezés a 400 köbméterrõl, ez a könnyelmû szlovák kijelentés egy kicsit olyan, mint a miniszterelnök úrnak - a miénkrõl van szó - "...már elnézést kérek" formájú bocsánatkérése a szlovákoktól.
Azt hiszem, itt, emögött egy olyan probléma, egy olyan mély kormányzástechnikai és koalícióspolitikai probléma húzódik meg, amit szerintem nem a parlament elõtt kellene rendezni, nem a mi feladatunk. Ez viszont egy lecsapódása ennek a vízügyi, vízpótlásos kérdésnek. Azt hiszem, az a javaslat, amelyrõl ma a környezetvédelmi bizottságban tárgyaltunk, tehát hogy a parlament ezekkel a kérdésekkel egyrészt nem foglalkozik, másrészt pedig a magyar kormány felelõs ezekért, lényegileg elfogadható. Másrészt pedig, ami innen éppúgy hiányzik, mint véleményem szerint az alapszerzõdésekbõl, a garancia eleme. Az egyik serpenyõben egy rendkívüli súlyú, igen könnyen ellenõrizhetõ kérdés van, míg a másikban egy senki által - fõleg a Nyugat által - igazából ellenõrizni nem is kívánt, csak a magyar érdeket szolgáló elem van. Úgyhogy azt hiszem, ez valóban külpolitika, valóban magyar-magyar politika, hiszen tudjuk, kik élnek a Duna északi partján is, éppen ez kíván fokozott felelõsséget annak érdekében, hogy ebben a kérdésben, ami víz és élet, ami természet és jó szomszédság kérdése, ne a belpolitikai elemek játéka érvényesüljön.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MDF padsoraiban.)