DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Ház! Amikor a kárpótlási törvénnyel kapcsolatos újabb javaslatokat, módosító javaslatokat tárgyal az Országgyûlés, nem tudok érzelem nélkül hozzászólni ehhez a témához. Nem tudok, hisz a korábbi három évben 1800 nagyon lelkes kárrendezési hivatali dolgozóval együtt dolgoztunk azon, hogy a magyar Országgyûlés által elfogadott kárpótlási törvényeket a jogosultak javára végre tudjuk hajtani.
Ezen munka során meg kellett küzdenünk olyan ellentámadásokkal is, amelyek nagymértékben gyengítették a jogalkotó tisztességes szándékát. Hisz 1991 augusztusától kezdve számtalan fórumon - amit azért tartottunk munkatársaimmal együtt, hogy elmagyarázzuk a törvénynek a rendelkezéseit - a szemünkbe vágták, hogy pl. Torgyán József úr megígérte nekik, hogy vissza fogják kapni az eredeti földjüket, ezért nem is adják be a kárpótlás iránti igényüket, mert majd a strasbourgi bíróságnál elintézik, hogy visszakapják a földjüket.
Hatásos volt ez a propaganda, hisz sokan nem adták be a kárpótlás iránti igényüket. Hittek politikusoknak. Hittek olyanoknak, akik innen, az Országházból küldték az üzenetet, hogy ne tegyétek. Hittek azoknak a politikusoknak is, akik más pártokból lebeszélték a jogosultakat, hogy úgyse fog semmit se érni a kárpótlási jegyük, nem érdemes beadni. S ezért kellett még a jelenlegi kormánytöbbség által sokat szidott korábbi Országgyûlésnek elfogadni azt a törvényt, hogy ismét be lehessen adni igényeket. Hisz kiderült, hogy 600 ezer embert sikerült megtéveszteni korábban, 600 ezer emberrel lehetett elhitetni, hogy nem ér semmit a kárpótlás. S ez a 600 ezer ember három év alatt megtanulta, hogy valamit ér. Egy lehetõség, s ezért beadta a pótigényét.
Úgyhogy amikor támadják itt a kárpótlást vagy a korábbi kárrendezési hivatalokat, tessenek elgondolkozni rajta, hogy félre lehet-e vezetni még egyszer a becsapottakat, azokat, akiktõl a vagyont elvették.
Azért kellett ezt elmondani, mert a kormány által beterjesztett javaslatnak van egy olyan felhangja, hogy ez a törvény milyen szép, ez a törvény milyen jó, ez a törvény mennyit ad. Ad, valóban. Csak a sorok mögé kell nézni, hogy valójában ad-e vagy pedig látszólagos engedményekre kényszerül a kormány, hisz ez az életjáradéki módosítás olyan, mint a mesében az egyszeri leány a két szita között levõ galambbal, szétnyitja, volt is, meg nincs is.
Hisz mi volt valójában a kárpótlási törvénynek a célja? Vagyonhoz juttatni az egykori jogfosztottakat. Vagyonhoz. Hisz családi vagyont vettek el tõlük. Földet, házat, ékszereket, gyárakat, üzemeket, boltokat.
Amikor az Országgyûlés öt évtized lélekromboló hatásait próbálta meg jóvátenni, akkor elsõdlegesen az volt a szándéka ennek a törvénynek, hogy az állami vagyon magánkézbe adása során a kárpótlási jegy közvetítõ eszköz legyen. Hogy vagyont kaphassanak azok, akiktõl vagyont vettek el, hogy a vagyonnak a mûködtetése ne csak az õ javukat, az eredeti tulajdonosok javát szolgálja, hanem a gyerekeikét, az unokáinak a javát, a dédunokáknak a javát szolgálja.
Ehhez képest az az elképzelés, hogy életjáradékra lehessen a jegyet váltani, egy szociális típusú elképzelés volt. Hogy akiknek igazából nincs szándékuk vállalkozni, családi körülményeik folytán egyedül maradtak, föl akarják élni a vagyont, azok számára az életjáradék biztosítsa azt a lehetõséget, hogy havonta, a költségvetés lehetõségeihez képest elfogadható mértékû életjáradékot adjon.
Nagyon kiviláglott ez az 1992. évi XXXI. törvénynek a vitájában. Az akkori Kereszténydemokrata Néppártnak a vezérszónoka nagyon pontosan összefoglalta ezeket a célokat. És hadd idézzek annak a vitának egy másik felszólalásából. Soós Károly Attila, jelenleg politikai államtitkár úr akkor a következõket mondotta: "A tisztelt kormánynak e csapnivaló törvényjavaslat benyújtása helyett arról kellene gondoskodnia, hogy a kárpótlási jegy valóságos érték legyen. Ennek érdekében pedig megfelelõ privatizációs kínálatot kell biztosítani, megfelelõ vagyoni értékeket kell kínálni a kárpótlási jegyekért. Biztosítsanak a kárpótlási jegyek mögé megfelelõ privatizációs kínálatot, azaz lehessen a kárpótlási jegyeket megfelelõ vagyoni értékre váltani. Akkor magántársaságok egymással versenyezve fognak életjáradékot kínálni azoknak, akik erre akarják átváltani a kárpótlási jegyüket."
Azt hiszem, ha államtitkár úr ezt az álláspontot képviseli a jelenlegi kormányban, akkor nem lett volna szükség arra, hogy ezt a törvényjavaslatot a kormány beterjessze. Hisz valójában mit mond ki ez a javaslat? Hogy az állam a korábbi kötelezettségét, hogy vagyont ad a kárpótlási jegyek ellenében, nem fogja betartani.
Lakos miniszter úr expozéjában erre nyíltan utalás is történt. De azért hadd igazítsam ki egy mondatát. Nem igaz, hogy a kárpótlási részvénycserék nem lettek volna sikeresek. Akkor nem tetszettek korábban látni a TV-Híradót, vagy nem olvasták az újságokat (Zaj.), amikor arról cikkeztek és mutattak valóban elszomorító képsorokat, hogy éjszakáznak a bankfiókok elõtt, amikor meghirdetik, hogy az állam OTP-részvényeket, Egis-részvényeket, Chinoin- részvényeket - és sorolhatnám még tovább a társaságok neveit - becserél kárpótlási jegyre. Ezek a részvénycserék voltak a legsikeresebbek, hisz egy jó vagyont adtak a kárpótlásra jogosultaknak.
Ezeket a részvénycseréket tetszettek leállítani, tisztelt kormány, akkor, amikor a választások után a többség akaratából önök kerültek döntési pozícióba. 1994 közepétõl kezdve az eredeti jogosultak valóban semmit nem tudnak csinálni a kárpótlási jegyükkel. A földárverések befejezõdtek. Az a 2 millió aranykorona, ami még hátravan, igazából nem egy komoly mennyiség. A részvénycserék biztosították volna a kárpótlási jeggyel szembeni vagyont, de ezt - holnap majd a privatizációs törvényjavaslat vitája során elmondom - másra tetszenek szánni, nem az eredeti jogosultaknak. Nem õk fogják megkapni a Matávnak a részvényeit, nem õk fogják megkapni a gázszolgáltatók részvényeit, nem õk fognak részesülni a tõlük elrabolt vagyonból, hanem mások.
Nekik mi lesz kínálva? Ez az életjáradék. Ami csak az övé, az eredeti jogosulté, élete végéig megilleti. De ha meghal, ha korábban hal meg - és nagy valószínûséggel korábban fognak meghalni a kárpótlásra jogosultak, mert õk szenvedtek és sok nehézségen mentek keresztül (Folyamatos zaj.) -, nem kapja meg az életjáradékot sem a feleségük, sem a gyerekük, sem az unokájuk. Akik az életjáradékot választják, azok föl fogják élni ezt, és nem tudnak részesülni abból a vagyonból, amely az 1991-es törvényalkotók elképzelése szerint megteremtette volna a magántulajdonon alapuló magyar középosztályt vagy kis osztályt. Amely lehetõvé tette volna, hogy a privatizáció során azok, akiktõl vagyont vettek el, részesedjenek, hisz nekik nincs pénzük. Õk nem tudnak majd részt venni azokon a nagy pályázatokon, ahol készpénzzel lehet fizetni. Ugyan már...
Képviselõtársaim! Tessenek elgondolkozni rajta - és holnap errõl bõvebben fogok szólni -, hogy ez a szándék? Ez a tisztességes eljárás a kárpótlásra jogosultakkal szemben? Én azt hiszem, nem. 1994 szeptemberében bátorkodtam fölhívni a kormány figyelmét: neki kell cselekedni. Az õ joga és kötelessége, hogy hajtsa végre a kárpótlási törvényeket. Be is nyújtottam két törvényjavaslatot, éppen az életjáradék tekintetében, hivatkozván arra, hogy mivel nem lesz privatizációs kínálat, már 1994 szeptemberében tegyük lehetõvé az életjáradék-igénybejelentés ismételt megnyitását.
(16.00)
Akkor a tisztelt Ház nem szavazta meg sürgõsséggel az indítványomnak a tárgysorozatba-vételét. Nem tartotta idõszerûnek.
Most a kormány - nagy mellénnyel - az Országgyûlés elé terjeszti ezt a javaslatot. Sokkal korábban kellett volna. Azóta ezeknek az embereknek nagyon nagy vagyonvesztése következett be.
Úgy hallottuk a miniszteri expozéban, hogy azok jogosultak életjáradékra váltani kárpótlási jegyüket, akik tavaly december 31-éig betöltötték a hatvanadik életévüket. Az én jogszabály-ismeretem szerint ez a tavaly 1991. december 31-e. Azt hiszem, tisztelt Miniszter Úr, valami nyomdahiba lehetett az ön expozéjának leírásában, mert aki 1991. december 31-én - vagy korábban - betöltötte hatvanötödik, most hatvanadik életévét, az lesz jogosult a jegyét életjáradékra váltani.
Valóban olyan nagy dolog - lehet feltenni a kérdést -, hogy hatvanötrõl hatvanra szállítjuk le az életkorhatárt? Szerettem volna, ha ez a törvényjavaslat megfelel a Házszabály elõírásainak. Hiszen a Magyar Országgyûlés Házszabálya 97. § (2) bekezdése azt mondja, hogy egy-egy törvényjavaslat indokolásában a társadalmi, gazdasági hatásokat - lehetõség szerint számszerûsítve - be kell mutatni. Ennek a törvényjavaslatnak az indokolása semmiféle gazdasági hatást nem mutat be. Számszerûsítésrõl pedig fõleg nem szól. Tudjuk, hogy mennyibe fog ez kerülni? Tudjuk, hogy van-e erre fedezet? Tudjuk, hogy hány embert érint? Nem. Nem hangzott el.
Engedtessék meg nekem, hogy átvegyem a kormány szerepét... (Derültség az MSZP padsoraiban. - Közbekiáltások: Nem kell!)..., és néhány számszerû adatot hadd mondjak el! Ha már a kormány nem találta illõnek, hogy a tisztelt Házzal ismertesse ezeket az adatokat, úgy gondolom, a Házszabály elõírásainak megfelelõen, talán nem árt, ha tetszenek tudni, hány ember sorsát érinti, milyen kihatású, elbírja-e az ország, vagy nem bírja el.
A rendelkezésemre álló adatok, az elsõ és a második törvény alapján beadott igényeknek az életkori feldolgozottságát tartalmazzák. Az eredeti törvény alapján 300 ezer hatvanöt év feletti jogosult volt, aki az elsõ törvény alapján adta be igényét, és 34 ezer, aki a második törvény alapján. Nagyon nagy számnak tûnik. De ha megnézzük, hogy abból a 300 ezerbõl hány személy részesül 100 ezres vagy annál magasabb összegû kárpótlásban, akkor egészen más lesz a helyzet, hisz' 100 ezer forint alatt 209 ezer kárpótlásra jogosult van. És 100 ezer forint alatt - az alacsony összegszerûség miatt - nem érdemes életjáradékra váltani a kárpótlási jegyet.
Tízezer fõ az, aki a második kárpótlási törvény alapján 100 ezer forintnál kisebb kárpótlási jegyet kapott, tehát ott 24 ezer fõ az, akinél gazdasági megfontolások alapján egyáltalán szóba jöhet a jegynek az életjáradékra történõ beváltása.
Ha bõvítjük ezt a létszámot - tehát hatvanötrõl hatvanra csökken -, akkor még 110 ezer fõ lesz az elsõ kárpótlási törvény alapján, aki ezzel a kedvezménnyel élhet, de közülük igazából csak 85 ezer, akinek 100 ezer forintnál kevesebb kárpótlási jegy jutott. Tehát a tényleges bõvülés az a 110 ezernek és a 85 ezernek a különbözete, vagyis 25 ezer fõ. Ugyanez a második kárpótlási törvény alapján 11 ezer pluszt jelent. Ilyen létszámban kell tehát gondolkodnunk.
Most azt is tudni kell, hogy '91. végén kezdõdött el a határozathozatal, '93 közepére az elsõ törvény, '94. közepére a második törvény végrehajtása befejezõdött. Elméletileg kell feltételezni, hogy mindegyik jogosult megtartotta a kárpótlási jegyét, nem vett rajta részvényt, nem vett rajta önkormányzati lakást, nem vett rajta olyan vagyontárgyat, amely kárpótlási jegyért vásárolható volt. Ez egy elméleti feltevés.
Nagyon kevés eredeti jogosult lehet már, aki igazából rendelkezik kárpótlási jeggyel és még mindig abban bízik, hogy az állam vagyont ad érte. Mert azok vártak ki, azok nem adták el a kárpótlási jegyüket, akik be szeretnék fektetni privatizálandó állami vagyonba.
Tehát valójában az életjáradéki törvénynek olyan bemutatása, hogy sok százezer kárpótlásra jogosultnak a gondját megoldja, nem helyénvaló. Ezzel tisztában kell lennünk. Azok számára adhat ez a törvény lehetõséget, akiknek a póthatáridõ alatt benyújtott igényét bírálják el. Tudomásom szerint az átlagos kárpótlás összege 40-50 ezer forint a póthatáridõben beadott kérelmek esetén.
Tehát nagyon szép az a törekvés és nagyon szép az az igyekezet, de nem biztos, hogy olyan hatást fog kiváltani, amelyet itt a miniszteri expozé megpróbált a társadalommal érzékeltetni. Ez egy bûntudat kifejezõdése, hiszen fél év alatt a kormány semmit nem tett a jegyek értékállóságának megtartása érdekében. Soha nem látott mélységekbe süllyedt a jegynek a tõzsdei árfolyama. Ezt nem lehet kompenzálni azzal, hogy most megnyitom az életjáradékra váltásnak az ismételt lehetõségét - hiszen ez nem vagyont ad.
Engedtessék meg nekem annak a költõi kérdésnek a feltevése, hogy valóban kétszer annyit ad-e ez a kormány, mint amit a korábbi országgyûlés által elfogadott törvény. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Háromszor annyit.) Nem. Hiszen 1994. december 31-éig ezek a kárpótlási jegyek kamatoztak. A végsõ kamatnak az összege, 10 ezer forintos kárpótlási jegyre vetítve, 17 100 forint. Tehát, aki most váltja be kárpótlási jegyét életjáradékra, annak a 100 ezer forint címletértékû kárpótlási jegye esetében a beszámításra kerülõ érték 171 100 forint.
Miután '93-ban és '94-ben az Országgyûlés döntött arról, hogy növelni kell az életjáradék összegét, ez a növelésekkel együtt körülbelül az 1991. évi XXXI. törvényben meghatározott alapösszegnek a kétszerese lett. Tehát ilyen szemmel kell nézni ezt a törvényjavaslatot.
A törvényjavaslat az 1994. december 31-ei kamatozási értékhez igazítja ezeket az összegeket, ami korántsem egy olyan nagymértékû növelés - még ha az Országgyûlés által közben elhatározott emeléseket is figyelembe vesszük -, mint ahogy az elõterjesztés elsõ olvasatakor a naiv és gyanútlan olvasónak feltûnne.
Az összegszerûséget figyelembe véve sem kerülnek sokkal kedvezõbb helyzetbe a kárpótlásra jogosultak, sõt, nyugodt lélekkel mondhatom - visszautalván a kezdet-kezdetén mondottakra: ha ennek a módosításnak az a célja, hogy majd utólag lehessen hivatkozni a gyenge privatizációs kínálatnál, hogy miért nem az életjáradékot választották, akkor igenis ez a kárpótlásra jogosultaknak a megtévesztése. Ez a kárpótlásra jogosultaknak a becsapása, mert az állam tudatosan elértéktelenítette a kárpótlási jegyüket, az állam hónapok óta tudatosan semmit nem ad nekik, és egy olyan életjáradéki konstrukciót kínál most, amely az adott személy számára egy szerény életjáradékot ad, de ezt nem tudja örökül hagyni utódainak. Az az elvett vagyon pedig, amely a családé volt, amely azt a célt szolgálta, hogy az utódok könnyebben élhessenek meg, az végképp, teljes egészében semmivé foszlik.
Nem tudom értékelni egyébként a törvényjavaslatnak azt a mondatát, hogy hivatalból kell a korábban beadott igények alapján a mostani összeget átszámolni. Kíváncsi leszek, hogy erre a kormány milyen választ tud adni.
(16.10)
Hisz' aki 1992 decemberében váltotta be a jegyét életjáradékra, annak az alapösszegét a '92. december 31-én átadott kárpótlási jegyek összege alapján kellett megállapítani. A mellékletben szereplõ összegek viszont a '94. december 31-ei kamat alapján lettek megállapítva, ezért igen furcsa, hogy a hivatalból való megállapítás alapján hogy fogják tudni kiszámolni, most egy '92. december 31-ei életjáradéki kérelem szerint milyen összeg jár a kárpótlásra jogosultaknak.
A '92. évi XXXI. törvény vitájában Csehák Judit képviselõ asszony tolmácsolta a szociális bizottság aggályait. Ezek között ott szerepelt, hogy lesz-e privatizációs bevétel '95-ben, '96-ban, '97-ben, a költségvetés számára milyen megterhelést jelent ez a fajta kötelezettségvállalás. Vajon a társadalombiztosítást nem lehetetleníti-e el, hogy foglalkozni kell olyan igényekre jutó pénzösszegek kifizetésével, amelyek nem a társadalombiztosítás feladatát képezik?
Én reméltem, hogy amikor a képviselõ asszony abba a pozícióba került, hogy többségi párt tagjaként el tudja fogadtatni a javaslatát, akkor már megoldásokat fog találni a kormányzat azokra a kérdésekre, amelyekre '92-ben állítólag az akkori kormánytöbbség rossz megoldásokat talált. Úgy tûnik, hogy mégsem. Mert ez a javaslat egyáltalán nem szól arról, hogy '97-ben, '98-ban ki fogja átutalni a társadalombiztosításnak az életjáradék fedezetét, ha nem lesz privatizációs bevétel, privatizációs bevétel hiányában a költségvetés melyik rovatából fogja fizetni a ezeket az összegeket? Úgy tûnik, hogy a tb mégis el tudja végezni azt feladatot, amely '92-ben, úgymond, profilidegen volt számára.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Nagyon nehéz úgy szólni a kárpótlásról, hogy az utóbbi néhány évben morális tekintetben feje tetejére állt Magyarországon a világ: azokat tetszenek elítélni, akik megpróbálják jóvátenni a múlt rendszerek által okozott, elfogadhatatlan bûnöket. Úgy tûnik, hogy akik megpróbálják jóvátenni ezeket a sérelmeket, azok a bûnösök, és akik elvették a vagyont, akik jelenleg is használják a vagyont, azok az áldozatok, azok nevében föl lehet szólalni, azoknak a jogait kell az Alkotmánybíróság és a magyar alkotmány útján védeni, de azoknak a százezreknek és millióknak a jogaira, akiket az életüktõl, szabadságuktól, vagyonuktól fosztottak meg, legyinteni kell, és azt mondani, hogy felejtsük el, mert ez a múlt.
Én hittel vallom önöknek: ha ilyen morális közállapotok alakulnak ki Magyarországon, soha nem lesz igazi demokrácia, soha nem lesz olyan jogállam, amelyre a magyar hazafiak többsége vágyik. A múlt bûnöseit néven kell nevezni, meg kell õket büntetni, a múltnak a kárvallottjait pedig a lehetõségekhez képest kárpótolni kell.
Ez az életjáradék nem a lehetõségekhez képesti kárpótlást ad. Ez maradjon olyannak, aminek '92-ben szánták: azok számára havi életjáradék, akik nem akarnak gondoskodni a családjukról, akik föl akarják élni a kárpótlási jegyüket - de azok számára, akik jövõben gondolkoznak, ahogy államtitkár úr mondotta '92-ben, a kormányzat tisztességes vagyonkínálatot biztosítson, mert jár nekik, jogos. Köszönöm szépen. (Taps a jobb oldalon.)