DR. SÜMEGHY CSABA (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársak! Úgy gondolom, ebben a teremben nem ül senki, aki ne tudná - és az ország lakossága is teljesen tisztában van vele -, hogy ma nem egy törvényt tárgyalunk, ma egy olyan törvényt tárgyalunk, amely a nemzet vagyonáról szól, amelyik ennek az országnak a helyzetét - mint több képviselõtársam elmondta már - több évre, sõt, mondhatni: korszakalkotóan meg fogja határozni. Ezért meg kell mondanom, én közel sem vagyok olyan optimista a beterjesztett törvényjavaslat megítélésében, mint - különösen szocialista - képviselõtársaim.
Szeretném elmondani: az elsõ dilemmát számomra mindjárt az okozza, hogy tulajdonképpen a törvényt a gazdaság szellemének vagy a politika szellemének kívánjuk alávetni. Ez alatt azt értem: nyilvánvaló dolog, ha a gazdaság szelleme fogja áthatni a törvényt, abban az esetben a munka hatékonyságának növelésére, az ország termelékenységére, a foglalkoztatáspolitikára, a munkahelyek megtartására kell ezeket fordítani; amennyiben viszont a politika fog uralkodni, akkor az esetleg új klientúrának a vagyonhoz juttatása, esetleg az államadósságok rendezése és a költségvetési hiány fedezése kerül elõtérbe. Úgy gondolom, ezt ebben a Házban senki nem akarja, és ennek a parlamentnek ehhez nincs is erkölcsi joga.
(11.20)
Egyértelmû, hogy a törvényt csak a gazdaság szelleme hathatja át, és csak olyan törvény születhet, amely gazdaságilag megfelelõ.
A következõ dilemmám a törvénnyel kapcsolatban a külföldi és belföldi tõke kérdése. Nyilvánvaló - és azt hiszem, senki által nem vitatható - , hogy a külföldi tõkét ebbe az országba be kell hozni, hisz az ország tõkeszegény, intézményes befektetõi köre nincs. Azonban nem mindegy, hogy a külföldi tõkét hogy engedjük be, a külföldi tõkének a tulajdonszerzés milyen korlátait állítjuk föl akár a törvényben, akár szerzõdéssel. Én úgy gondolom, a Magyarországra bejövõ külföldi tõke megérti, hogy önmagát korlátozva jó néhány éven keresztül a nyereséget visszaforgatja a vállalkozásba, hogy foglalkoztatáspolitikai kötelezettségeket vállal, hogy vállalja esetleges vélt vagy valós monopolhelyzetének önkéntes korlátozását - mint például legutóbb a cukoriparban volt tapasztalható -, és nem utolsósorban elkötelezi magát arra, hogy az általa tõkéért megvásárolt céget tõkeemelésben részesíti.
Annál is inkább elgondolkoztató ezeknek a biztosítékoknak a beiktatása, mert azt hiszem, közismert - és a sajtóban többször megszellõztetett dolog -, hogy óvatos becslések szerint is Magyarországon évente annyi tõke áramlik ki, mint amennyi be. Természetesen ez nemcsak a külföldi tõkebefektetõk terhére írható: a magyar vállalatok is jelentõs részben menekítenek tõkét külföldre.
Rátérve a hazai befektetõkre, szeretném elmondani, hogy potenciálisan a magyar befektetõknek tulajdonképpen csak a kis- és középvállalatok jöhetnek szóba, mint stratégiai eszközök, ugyanis a tõkehiány a nagyobb és a stratégiailag nagy vállalatok megszerzését nem indokolja.
Itt azonban szeretném megjegyezni, hogy olyan technikákat kell alkalmazni és elõtérbe helyezni az abszolút készpénzes vásárlás fetisizálása mellett, amelyeket a törvénytervezet egyébként tartalmaz, mint a privatizációs lízing, a részletfizetési kedvezmény és egyebek. Mert hozzá kell hogy tegyem, a cégeknek - mint azt több képviselõtársam nagyon helyesen elmondta - további állami tulajdonban, illetve kezelésben tartása csak a leromlást teszi lehetõvé, a privatizáció, értékesítés gondjait nehezíti, és eljutunk ahhoz a helyzethez, hogy az állami vagyon eladhatatlanná válik. Úgy gondolom, ezt kellõ mértékben példázza és támasztja alá az ÁV Rt. által fölvett 150 millió dolláros hitel, amely egyértelmûen azt bizonyítja, hogy a különbözõ állami vagyonkezelõ szervekre bízott vagyon értékcsökkenése, romlása és felélése teljes folyamatban van.
Nagyon komoly gondot látok, és pont a megoldást hátráltatja, hogy a nagyvállalatokra semmiféle koncepció nem található a törvénytervezetben. Gondolok itt elsõsorban olyanokra, mint a BHG, Taurus, az Ikarus és egyebek, amelyek azonban a nemzeti termelés jelentõs hányadát teszik ki. Ezeket a cégeket ma már csak az adós- és bankkonszolidáció tartja életbe, és illõ lett volna, hogy a velük való elképzelés, az õ helyzetük rendezése törvénytervezeti megfogalmazást nyerjen.
Innen rátérve a stratégiai nagyvállalati körre, szeretném elmondani - mint késõbb ki fogom fejteni -, hogy csak avval értek egyet, hogy a stratégiai nagyvállalatok az Országgyûlés különbözõ bizottságai ellenõrzése mellett kerüljenek privatizálásra, és ne adjuk meg ezt a lehetõséget teljes egészében a vagyonkezelõ számára.
Tisztelt Ház! Szeretném elmondani, hogy olvastam egyszer Lope de Vegától egy mondást, hogy ambiciózus embernek egy baja van, hogy sokszor õ maga sem tudja, mit akar. Amikor elolvastam a privatizációs tervezetnek azt a kitételét, hogy a privatizációra kell ráépítenünk az új gazdaságpolitikát és gazdaságstratégiát, akkor ez jutott eszembe. Úgy gondolom, ez a tétel teljesen egyértelmûen fordítva kell hogy álljon. Erre még késõbb visszatérek. Tehát elõször rendelkezni kell egy gazdaságpolitikai stratégiai tervvel, és ebbe kell beépíteni a privatizációs egyéb kérdéseket. Mint ahogy úgy tûnik az elmúlt hónapok alapján, hogy fordítva áll az a kérdés is, hogy a privatizáció gyorsítása kinek az érdeke. Mert hozzáteszem, jelenleg az az érzésem van, hogy gyorsítani csak rükvercbe kapcsolva gyorsítottunk, nem elõre mentünk.
Egyébként homályosnak érzem az olyan megfogalmazásokat is, amelyek a különbözõ érdekképviseletek közötti diszkriminatív felsorolást írják elõ. Nem tudom, mi indokolja, hogy a privatizációs vásárlásnál a szakszervezeti érdekképviselet véleményét kell kikérni, a munkaadóét nem. Nem tudom, mi indokolja, hogy amikor az ágazati tervezeteket el kell bírálni, csak a szakszervezeti érdekképviselet véleményét kell figyelembe venni, a munkaadóét nem. Végezetül azt sem tudom elképzelni, mi lehet a magyarázata annak, hogy a szakszervezeti érdekképviseletek az ÉT-ben döntéshozatali pozícióba kerülnek, míg a munkaadók csak a felügyelõ bizottsághoz vannak tervezve, kvázi ellenõrzési lehetõségre kárhoztatva.
Én úgy gondolom, ma, amikor Magyarországon erõs hullámok kavarognak az érdekegyeztetés, a meghiúsult TGM és egyebek körül, nem jó ezt a kérdést tovább feszegetni és mesterségesen törvénytervezettel tenni különbséget különbözõ érdekképviseletek között. Én azt hiszem, a téma teljesen egyértelmû: mind a két szervezetnek meg kell adni az õt megilletõ jogokat, elvonni senkitõl nem szabad. Mind a két hely megilleti az ÉT-ben úgy a munkaadó, mint a munkavállaló szervezeteket.
Idetartozónak érzem, hogy nem lehet megkerülni azt a kérdést a törvénytervezetben, ami az Országgyûlés jogosítványait illeti. Én úgy gondolom, az Országgyûlésnek az egész privatizációs folyamatban rendszeres ellenõrzéssel kell élnie. Így a kormányt a költségvetési terv elfogadásával egy idõben be kell számoltatni a privatizáció helyzetérõl, a privatizációs bevételekrõl. Úgy gondolom, az Országgyûlés bizottságainak, mint említettem, a stratégiai cégek eladását ellenõriznie kell. Én úgy gondolom, nagyon jó megfogalmazás volt az, amikor az Országgyûlésbõl a felügyelõ bizottságba valamennyi párt delegál képviselõt. Azt hiszem, ezeket az intézményeket vissza kell állítani, illetve be kell vezetni. Mint ahogy számomra nem kétséges az sem, hogy a privatizációt miniszternek kell irányítania, nem vitatva evvel a gazdaságpolitikáért felelõs pénzügyminiszter helyzetét. Most nem Békesi úrra gondolok, akinek pár hete van hátra, hanem a mindenkori pénzügyminiszter helyzetére. Ugyanis a rendszer miniszter nélkül megítélésem szerint nem kompatibilis, tehát nincs meg az a kormányzati felelõsség, hogy a privatizációt a kormány, az Országgyûlés felé el lehessen számolni, ugyanakkor az Érdekegyeztetõ Tanács elé ne lehessen vinni. Én azt hiszem, a rendszert ezzel kiegészítve kellene megoldani.
Kedves Képviselõtársaim! Nagyon jól ismert, hogy Magyarország két részre szakadt: van egy Dunán onnani rész és van egy Dunán lentebbi rész (sic!).
Hosszú-hosszú évek óta valamennyi parlament és kormány hangzatos ígéreteket tesz arra, hogy ezt az egyenlõtlenséget föloldja. Ezért nagyon kerestem a privatizációs törvénytervezetben azokat az utalásokat, amelyek legalább elõsegítik ezeket a lehetõségeket. Legnagyobb sajnálatomra nem találtam ilyet. Ezért szeretném elmondani, hogy igenis, a parlament kötelessége lesz ezeket a kérdéseket úgy megoldani, hogy a hátrányos helyzetû megyék sorsát javítandó, kedvezményeket adjon a hazai befektetõknek az elmaradott térségekben. Itt konkrétan olyan dologra gondolok, hogy az ötvenmillió forintos egzisztenciahatárt föl kell oldani vagy föl kell emelni mondjuk kettõszázmillió forintra. Gondolok itt arra, hogy még elõnyösebb privatizációs technikákat - akár lízing-, akár részletfizetést - kell alkalmazni, de természetesen ezt követni kell olyan központi intézkedésekkel, amelyek ezt elõsegítik. Itt kézenfekvõ az szja-ból a harminc százalékos befektetési adókedvezmény megadása. A dolog úgy kerek, hogy az önkormányzatoknak is részt kell vállalniuk ebbõl a feladatból, mégpedig úgy, hogy az így privatizált cégeket a helyi adóval addig, amíg a privatizációs vételár visszafizetése nem történik meg, ne sújtsák.
Úgy gondolom, és nagyon kérem a kormánykoalíciót, hogy ezt a felelõsségét ne hárítsa át a jövõ generációra, a jövõ parlamentre, a jövõ kormányra, fontolja meg, és módosító javaslataival - mivel úgy gondolom, az ellenzék hiába fog ide módosító javaslatot benyújtani, nem lesz hatásos, de - mutassa meg, az ország felemelkedésének nem lehet akadálya, hogy az elhanyagolt és hátrányos helyzetû megyéket, területeket nem hozzuk arra a szintre, mint az ország többi része, mert ez a fejlõdés örök gátja lesz.
(11.50)
Végezetül - mint említettem - szeretnék visszatérni arra, hogy a gazdaságpolitika vagy a privatizáció elsõbbsége-e a lényeges. Úgy gondolom, az elõbb világosan elmondtam, hogy a gazdaságpolitikára kellett volna az egész privatizációs folyamatot fölépíteni. Hogy mást ne mondjak, például az agrárágazatban jelenleg az élelmiszeriparnak mintegy 60 százaléka privatizált már, és ez döntõen külföldi kézben van. Úgy hiszem, hogy a mondatomat nem kell befejezni: megfelelõ gazdaságpolitika nélkül beláthatatlan következményekkel jár ez a szerzõdésekkel kellõen alá nem támasztott és a nem kellõ önmérséklettel rendelkezõ külföldi befektetõk esetében.
Úgy gondolom, az iparnál még fontosabb kérdésekrõl kellene szólni: a területfejlesztésrõl, a befektetésösztönzésrõl, egyes adókedvezményekrõl - mint az elõbb mondtam -, és ezt mind-mind egy gazdaságpolitikába kellett volna beilleszteni és arra ráfûzni az egész láncot.
Ha ez még nem történt meg, a dolgok korrigálhatók. Korrigálhatók elsõsorban úgy, hogy a parlament itt, felelõsségérzetétõl áthatva, a polgári Magyarország alapjait lerakva egy olyan privatizációs törvényt fogad el, amelyben ezeket a kiegyenlítetlen erõviszonyokat egyformán értékelik, méltányolják és kiegyenlítik. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)