DR. ISÉPY TAMÁS, a Kereszténydemokrata Néppárt frakcióvezetõje: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Mindjárt elöljáróban szeretném eloszlatni még annak a feltételezését is, mintha a frakció meggondolt vagy inkább meggondolatlan döntése alapján váratlanul rámzuhant frakcióvezetõi tisztség pavlovi reflexként váltotta volna ki belõlem a napirenden kívüli felszólalási ingert. (Taps, derültség.) A sokkal távolabbi idõpontra tervezett felszólalásom elõrehozatalát kizárólag egy országos jelentõségû és meggyõzõdésünk szerint halaszthatatlan ügy, a kulturális front jelenlegi állása indokolja, ami az annak idején még nagyon szép fogalmazással rugalmas elszakadásnak nevezett folyamatos visszavonulás képét mutatja. Ennek érzékeltetésére két újabb adattal szeretnék szolgálni. Már ezért is elnézést kérek, iszonyodom a vértõl, frontról, harcról beszélni nem szeretek, de ahol áldozatok hevernek az árokparton, ott csak frontról és harcról kell beszélni.
Nem fogom megismételni a Szabó Iván képviselõtársam által már felsorolt 12 fõ bûnt. Nem fogok hivatkozni a kulturális intézmények vezetõinek meghallgatásakor elhangzott szomorú panaszokra, hanem elõször hadd idézzek a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium Határon túli magyarok fõosztálya fogalmazójának a középiskolák igazgatóihoz intézett levelébõl, amelyben közli, hogy a határon túli magyarok ösztöndíjtanácsa az 1994-95-ös tanév második félévére három speciális vajdasági eset kivételével egyetlen középiskolás pályázatot sem támogatott.
A levél utal arra, hogyan kell a Jugoszláviában, Ukrajnában, Szlovákiában, Magyarországon tanulni vágyó középiskolásoknak az ösztöndíjkérelmét benyújtani, majd arra, hogy a támogatott pályázók számíthatnak korlátozott létszámból ösztöndíjra. De a legmeglepõbb az utolsó mondat: a romániai középiskolások magyarországi képzése nem támogatandó.
A levél alapján joggal felmerül az a kérdés, hogy a határon túli magyarokkal, az ottani magyar fiatalsággal szembeni felelõsségünk a jövõben megreked az aggódás szintjén, amibõl azt hiszem, ott elég sok van a padláson, és a magyarságtudatuk ébrentartása érdekében a jövõben semmiféle támogatásra nem számíthatnak, mert ez valóban egyenlõ lenne a teljes visszavonulással és a csata elvesztésével.
A második a Magyar Történelmi Film Alapítvány ügye, ahol elõször 300 millióban volt megjelölve, majd utána 125 millióval csökkenteni kívánták, a végén nullára változott a költségvetési támogatás, akkor, amikor 79 film forgatása van folyamatban, és 130 pályamunka vár elbírálásra. Csak az ismételt levelekre kapott választ az alapítvány elnökének a miniszter úrhoz intézett levele. A végén Török András helyettes államtitkár úr fogadta õket. Közölte, hogy az elkészült filmekrõl a minisztériumnak nagyon jó véleménye van, de pénz egy fillér sem. Majd a Magyar Nemzet 1995 januárjában megjelent számában az a nyilatkozat hangzott el, hogy a történelmi filmek iránti éhség mára lecsillapodott.
(15.10)
Megengedhetetlen a magyar társadalomról azt feltételezni, hogy csak a krimik, a show-mûsorok iránt ég benne csillapíthatatlan vágy, és hogy ha nincs a vágy, akkor azt fel kell benne kelteni.
Még egy mondatot szeretnék mondani: megfogalmazott tény már, hogy a gazdasági elszegényedésnél rosszabb a kulturális elszegényedés, mert az egy olyan gödör, amibõl nagyon nehéz kimászni. Bízom abban, hogy a gödör felé nyúlik még egy biztató ágacska, ami remélhetõleg nem szakad le alattunk. Ez az ágacska az: én bízom benne, hogy a miniszter úr és az általa vezetett minisztérium ugyanazzal az erõvel és ugyanazzal az elszántsággal fog szembeszállni a kulturális szféra elszegényedési folyamatával, mint amilyen erõvel és lelkesedéssel folyik a személycsere és a tisztogatás úgy a minisztériumban, mint a minisztérium intézményeiben. Köszönöm. (Taps a jobb oldalon.)