FARKAS IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Az elmúlt hetekben a privatizációs törvény tervezetérõl nagyon sokféle véleményt hallhattunk. Elhangzott kormányzati oldalról, hogy ez maga az a csodafegyver, amivel a privatizációs gondokat egy csapásra fel lehet oldani. Ellenzéki oldalról ennek ellensúlyozásaként az is elhangzott, hogy ez a törvény úgy rossz, ahogy van, és célszerû azt visszavonni.
Vajon segíti-e ez a magatartás, amit itt a parlamentben e törvény kapcsán tanúsítunk, hogy a közvélemény - amely egyébként amúgy is megosztott a privatizációt illetõen - helyes álláspontot alakítson ki magában?
Tudtommal e kérdés kapcsán öt parlamenti frakció határozottan elkötelezte magát, hogy a kérdésben mindenképpen valami megoldásra, konstruktív eljárásra törekszik - részben azok a frakciók, amelyek már tapasztalták a privatizáció nehézségeit, ezért tudatában vannak, hogy ez milyen nehéz kérdés, részben azok a mostani kormánypárti frakciók, amelyek most kerültek abba a helyzetbe, hogy számolhatnak e kérdés nehézségeivel. Másrészt úgy érzem, hogy ez a magatartásunk azt sem segíti, hogy ezt a törvényt - amely önmagában valóban nagyon bonyolult, és kizárólag csak a költségvetés vitájához lehet hasonlítani - minél hamarabb be tudjuk fejezni.
Megítélésem szerint ebben a témakörben úgy tudunk elõrehaladni, ha sokkal reálisabbak leszünk, mint ahogy ezt eddig tettük.
A magam részérõl ezt a tervezetet - hogy hû legyek ehhez a gondolathoz - hullámzó teljesítményûnek tartom. Vannak benne eredeti, nagyon hasznos részek. Jó lett volna és nagyon örültem volna - azt hiszem sok más képviselõtársammal, illetve az elõterjesztõkkel együtt -, ha ezeket az elemeket az ellenzék egy- két biztató szóval illette volna. Sajnos, vannak a törvénytervezetnek olyan részei is, amelyek nem mutatnak túl a korábbi gyakorlaton, s mivel az nem adta a probléma megoldását, elégedetlennek kell lennünk azzal az állapottal, azzal a szinttel, amelyet a törvénytervezet tartalmaz.
Úgy érzem, akkor vagyunk korrektek, ha kormánypárti oldalról is hangsúlyozzuk ezeket a negatívumokat. Átfogó értékelésre sem idõm, sem felhatalmazásom nincs, ezért néhány példát szeretnék elmondani, igazolva az eddig elmondottakat.
Elsõként egy pozitív példát említek, amit a törvény az eladási, illetve vételár komplexebb számbavételeként említ.
A tervezet szerint - igaz, csak a kedvezményes értékesítés esetén - a vételár mellett azt is meg kell jelölni, hogy a vevõ milyen összeget szán a cég reorganizációjára, illetve fejlesztésére. Ez az elképzés jónak látszik, minden esetben alkalmazni kellene. Egyébként is ezek hiányában hogyan hasonlíthatók össze a különbözõ ajánlatok? Bevezetésével nyilvánvalóvá válik, hogy a vevõ mennyit akar vagy mennyit tud fizetni az eladónak, illetve milyen összeget kíván a cégbe fektetni. Egyértelmû lesz, hogy mi kerül a költségvetésbe - közvetve vagy közvetlen módon -, és mennyi a cég további mûködtetésére, fejlesztésére.
Ez az elképzelés fékezi azt a magatartást, amely korábban kizárólag a tulajdon megszerzésére irányult, és elhallgatta a következõ lépéseket. Különösen a nehéz helyzetben lévõ cégeknél lehet vízválasztó ez a megoldás. Itt ugyanis igen alacsony összegre számíthat az eladó, ám ha ezen túl még a cégbe sem invesztálnak, akkor rosszul járhat az eladó, a vevõ, a munkavállaló egyaránt.
Ez a követelmény reális rendszerbe, reális mederbe tereli azt a túldimenzionált feltételezést, miszerint a magántulajdon nemcsak jobb, hanem minden helyzetben gyógyír is. Nem tagadhatók a pozitív változások. A bizonytalan állapotok után jótékony hatása van a tulajdonviszonyok rendezõdésének. Az értelmes rendcsinálás sokat jelenthet, de tõke nélkül mégsem lehet nagy eredményekre számítani. Errõl egyre több értelmes és reális értékelés jelenik meg. Ezekben elismerik: nemcsak maga a privatizáció adja a jobb eredményt, hanem... - és itt néhány szempontot sorolok:
Mindannyian tudjuk, az elõterjesztésben is elhangzott és többen is rátértek már, hogy az eddigi privatizáció során általában az ígéretesebb cégek keltek el. Másrészt ezekbe az ígéretesebbnek tartott cégekbe is hatalmas tõkebefektetésekre került sor. Cáfolnám azt a képviselõtársamat, aki lekicsinylõen szólt errõl, hiszen 180 milliárd forintos befektetés a mai magyar helyzetben semmiképpen nem lekicsinyelhetõ, márpedig - egy felmérésre hivatkozva mondom - az eddig privatizált cégekbe körülbelül ennyi tõkét fektettek be. Ez a nagy tõkebefektetés valamivel javította az eredményt, és egyértelmûen kimutatta, hogy a privatizált cégek helyzete, minõsítése, hatékonysága jobb, de még ezek teljesítménye sem kiugró. És ami döbbenetes, hogy a legtöbben még ezzel a tõkével sem a fejlesztéshez jutottak el, csupán a likviditás javításához.
Elképzelhetõ, hogy ilyen helyzetben mennyi tõke kellene a fennmaradó, nehezebb helyzetûnek számító cégek fejlesztésére. Egy német példa: a privatizáció alkalmával 65 milliárd márka bevétel mellett 200 milliárd márka fejlesztési kötelezettség vállalására került sor. Azt hiszem, ha ezt így együtt kezeljük, akkor ad egy reális képet, hogy milyen potenciál áll ott rendelkezésre a cégek megújítására.
Ez a húzás - mármint az, hogy figyelembe kell venni azt az összeget is, amit a cég fejlesztésére kívánnak fordítani - sokakat aggaszt. Úgy érzik, hogy nem tudják megvenni majd a cégeket, s ez egyértelmû elõnyt jelent a külföldi befektetõ, illetve a külsõ vevõ számára.
Én azt hiszem, hogy ez még mindig jobb, mint néhány napos öröm afelett, hogy sikerült egy cégnek a tulajdonjogát megszerezni, a tulajdonunkban van, majd néhány nap múlva, a cég helyzetét látva, lázas keresgélés forrásbevonások után - amire egyébként aligha van lehetõség -. Ezt követõen pedig, akik néhány héttel, hónappal korábban nagy örömmel vették birtokukba a cégüket, most annak a teljes felélésébe és leépítésébe kell hogy belekezdjenek.
(17.00)
A magam részérõl nem vagyok ellene a munkavállalói tulajdonszerzésnek és a vezetõi tulajdonszerzésnek sem. Tudom, hogy cégek egész sora fog majd így privatizálódni, de úgy érzem, mindenképpen jobb tisztán látni. A vevõknek, vezetõknek, munkavállalóknak elõre látni kell, hogy milyen helyzetû a cég, és a vételáron túl milyen összeggel lehet a fejlesztéssel ezt a céget egyáltalán életben tartani vagy eredményessé tenni.
Másrészrõl ezt nagyon fontosnak tartom az állam, a privatizálók részérõl is, hiszen ha a cég olyan embernek vagy olyan közösségnek a tulajdonába kerül, aki a vételárral is nehezen boldogul - és semmi forrása nincs a cég építésére, megújítására -, akkor nagyon elgondolkodtató, hogy kell-e a privatizációt valami statisztikai szemlélet miatt mindenáron erõltetni. Ebben az esetben ugyanis nem az állam kezében fog tönkremenni ez a cég, hanem a magánszemélyeknek a kezében.
A másik példa, amit negatívumként próbálok kezelni - illetve úgy érzékelek -, a vagyonkezelés maga. Számomra ez a rész meglehetõsen nagy csalódást okozott. Ez a fejezet formailag sem több a régi szabályozásnál, és úgy érzem, tartalmilag sem. Bizonyára azért lett így kezelve, mert számítások szerint nem sok cég kerül majd ebbe a csoportba. Szerintem mind a tartós, mind az ideiglenes állami tulajdon ad majd munkát bõven a vagyonkezelõk számára.
Megérteném, ha ez a tevékenység jelenleg jól menne, mert akkor szintén nem kellene vele foglalkozni - de nem errõl van szó. Tudtommal az 1500 milliárd forintos vagyonból jelenleg a 6 milliárdot sem éri el az a vagyon, amit vagyonkezelõ cégek kezelnek. Elégségesnek látszik-e ez? Tudtommal ezeken a helyeken is súlyos problémák vannak. Noha a privatizációs törvény tervezetében azzal számolunk, hogy különbözõ szerzõdéseket kötünk - ami majd kötelezettségekre fog kötelezni vevõket -, ugyanakkor a vagyonkezelések esetében tudjuk, hogy nagyon sok vitás szerzõdés van, és nehéz úrrá lenni ezeken; ezek fizetésre és részek eladására, egyebekre vonatkoznak.
A korábbi LIV. törvény részletesen elõírja az állami vállalatok vagyonvédelmi elõírásait, de nem mond semmit a gazdasági társaságokéról. Tudjuk, hogy az állami vállalatok kifogyóban vannak, és ezzel arányosan nõ a gazdasági társaságoknak a száma.
Hogyan lehet a vagyonkezelést elvégezni a törvény kellõ hangsúlyozása nélkül ezekben az esetekben? Mondok erre néhány példát, ami részben feltételezés, néhány konkrét tapasztalatom van rá. Néhol úgy próbálják ezt megoldani, hogy a gazdasági társaságokra is az állami vállalatokra vonatkozó szabályokat alkalmazzák. Máskor az igazgatón, ügyvezetõn keresztül próbálják érvényesíteni informális módon ezeket a szabályokat. Vannak ezen túl olyan cégek, ahol egy rozsdás szög eladásához is különbözõ döntésekre van szükség - cégszinten és a vagyonügynökség szintjén -, és vannak olyanok is, ahol egész gyárakat adnak el egyetlen formális döntés nélkül.
Azt hiszem, mindenképpen szükség van arra, hogy ezeket az elveket valamilyen formában - az állami vállalatok példájára - a gazdasági társaságoknál is alkalmazzuk, noha nem kell ezt olyan szigorúan értelmezni, mint ahogy az ott történt.
Ezen fejezet új elemének tartom a 74. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltakat, ahol kötelezõvé lehet tenni a vagyonkezelõ részére a vagyonrész megvásárlását. Én ezt a részt még sokkal markánsabbá tenném, két szempontból is. Egyrészt: miért csak meg lehet ebben állapodni, és miért nem lehet olyan prioritásokat alkalmazni, amikor ez egyenesen szükséges, vagy enélkül a vagyonkezelés nem lehetséges? Másrészt: miért kell erre a lépésre legalább három évet várni? Azt hiszem, a vagyonkezelést mindenki idõleges tényezõnek tartja, a tartós állami tulajdon kivételével, ezért itt hároméves - legalább hároméves - küszöbértékeket meghatározni nem szerencsés.
Ezeket az észrevételeket nem azért mondtam el, hogy ellenzéki képviselõtársaim számára egy példát adjak arra, hogy bizony, kormánypárti oldalról is látunk nagyon sokféle problémát a privatizációs törvény tervezetében, hanem azért mondtam el, hogy itt van mindannyiunknak lehetõsége arra, hogy átgondoljuk azokat a részeket, amelyek a törvénynek ma fogyatékosságai, és megtegyük azokat a módosító indítványokat, amelyekkel ezt csökkenteni lehet. A magam részérõl ezt fogom tenni, és ezt kérem képviselõtársaimtól is. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)