BOGÁRDI ZOLTÁN, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Elõször is örömömet szeretném kifejezni, hogy a környezetvédelmi törvény vitáján a karzaton ilyen szép számmal jelentek meg fiatalok azért, mert ez a törvény tulajdonképpen róluk szól, az õ jövõjüket, az õ életüket határozza meg. Remélem, odahaza vagy az iskolákban legalább ekkora az érdeklõdés. Nem mindegy - és fõleg nekik nem mindegy -, hogy ez a parlament milyen törvényt fogad el, és ezt a törvényt hogyan tudjuk végrehajtatni.
Magyarországon a természet- és környezetvédelem tulajdonképpen szép hagyományokra tekinthet vissza. Az átfogó természetvédelmi szabályozás az 1935. évi IV. törvényig nyúlik vissza: akkor jelent meg a magyar törvényalkotásban az elsõ olyan törvény, amelyik már akkor Európa-szintûnek volt tekinthetõ. E törvény alapján Magyarország tulajdonképpen kimutatható elõnyöket tudott szerezni az európai országokhoz viszonyítva. És Magyarország ebben az idõben - bár jelzem, utána háború következett, és a törvényt a háború elsodorta - rengeteg olyan lépést tehetett meg, amire azóta is büszkék lehetünk: például természetvédelmi területek sorát jelölték ki e törvény alapján. Tehát a lemaradás késõbb történt.
A most hatályos, 1976. évi II. törvénnyel nem kívánok részletesen foglalkozni - ezt már képviselõtársaim megtették. Azt hiszem, ezen a törvényen a történelem már túllépett, tehát nekünk egy teljesen új, új alapokon nyugvó törvényt kell elfogadnunk.
A magyar alkotmány 18. §-a kimondja: "A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez". Szakértõk között tulajdonképpen arról folyik a vita, hogy ez az elõttünk lévõ törvény alkalmas- e arra, hogy ezt a bizonyos, egészséges környezethez való jogot biztosítsa.
A Magyar Demokrata Fórum szakértõi szerint erre alkalmas lehet. Elsõ lépésnek tekintjük ezt a törvénytervezetet, olyan lépésnek, amit más, ebben a törvényben is jelzett lépéseknek kell követniük - és akkor azt mondhatjuk, hogy tettünk valamit. Elsõ lépés tehát abba az irányba, amit szeretnénk elérni - de ehhez még sok mindent kell tenni.
Az elõttünk lévõ törvényt formailag elfogadhatónak, tartalmilag javítandónak tartjuk. Szeretnénk, ha a magyarországi környezetvédelmi törvényalkotás tényleg nem lenne napi politikai vita tárgya. El tudnánk fogadni egy nemzeti környezetvédelmi programot, és ezt a programot végre tudnánk hajtani.
(10.40)
Abban reménykedünk, hogy mind az ellenzék, mind a kormánypártok ebben meg tudnak egyezni, és nem a vita, hanem a cselekedet lesz a fõ szempont. Az a tény, hogy ezt a törvénytervezetet az elõzõ kormány készítette elõ - be is terjesztette a parlament elé, de nem volt idõ a megtárgyalására -, és kis módosításokkal az új kormány is beterjesztette, biztató jel arra, hogy az elõbb említett megegyezés létrejöhet.
Azért is nagyon fontos, hogy ne vitákba és vádaskodásokba torkolljon a parlamenti megtárgyalás, mert tennivaló viszont bõven van. Azon túlmenõen, hogy ezt a törvényt el kell fogadni - természetesen módosításokkal -, egy másik rendkívül fontos feladat is van, ez pedig az, hogy a társadalommal elfogadtassuk. Meggyõzõdésünk ugyanis, hogy a törvényalkotáson, a törvények betartatásán, illetve a szankcionáláson túl rendkívül fontos, hogy a társadalom, az állampolgárok ezt a törvény elfogadják és magukénak érezzék. Enélkül - úgy gondoljuk - nem lehet hatékony környezetvédelmet produkálni, enélkül tulajdonképpen írott malaszt marad a törvény, és nem érjük el azt a hatást, amelyet szeretnénk. Hisszük, hogy hatékony társadalmi közremûködés nélkül nincs hulladék-újrahasznosítás, szennyvíztisztítás, energiatakarékosság, nincs hatékony ellenõrzés.
Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy itt gyors változásokban nem reménykedhetünk. A társadalom, amely fogyasztói társadalom - ezért hívják így -, fogyasztani akar, és nem szívesen vagy legalábbis hosszú idõ után veszi csak észre, fogadja csak el, hogy a jövõ érdekében egy hosszú távú, biztosítható fejlõdés érdekében bizonyos korlátozásokat mindenképpen be kell vezetnünk. Tehát a rengeteg munkán túl türelemre is szükség van.
A csend, a tiszta levegõ, az iható víz még nem minden állampolgár tudatában a legnagyobb kincs, pedig egyre inkább erõsödnek azok a hangok, miszerint a harmadik évezredben ezek számítanak majd a legnagyobb értéknek. A társadalommal el kell fogadtatnunk, hogy csak a természettel okosan való gazdálkodás produkálhat fenntartható fejlõdést, fenntartható társadalmat. Mint említettem, a környezetvédelem a törvény általi korlátozás, s egyben önkorlátozás is a jövõ érdekében.
Tudnunk kell: az, amiért ma lemondunk valamirõl, ami ma pluszköltséget jelent, az nem egy távoli, beláthatatlan jövõért történik, hanem a ma élõ generáció életének egy késõbbi szakasza, de mindenképpen a gyerekek, az unokák élete lesz. S az, amit ma kis költséggel, kevés odafigyeléssel meg tudunk akadályozni, az a károsodás, amelyet sikerülhet megállítani, az a késõbbiekben horribilis összegekbe kerül, ha egyáltalán helyrehozható.
Fontos itt önöket emlékeztetnem arra, hogy annak idején az ipari fejlõdés milyen hihetetlen pusztítást okozott a nyugat-európai folyókban - említhetném a Rajnát vagy magát a Temzét -, és milyen hihetetlen összegekbe került ezen folyók újra élõvízzé alakítása. Tehát nemcsak egészségügyi, hanem igenis gazdasági kérdés is az, hogy a természetet, a környezetet tisztán megõrizzük az utókornak.
Szeretném önöket figyelmeztetni, hogy már ma is mindenki által láthatóan jelentkeznek a környezetpusztítás jelei. Gondoljanak csak arra, hogy milyen mértékben emelkednek a légzõszervi megbetegedések, a daganatos, az allergiás megbetegedések, és milyen gyors ütemben kerülnek veszélybe, a kipusztulás veszélyhelyzetébe bizonyos fajok. A veszélybe kerülõ, a kipusztuló fajok a természet egy-egy segélykiáltása. Jelzik, hogy valami nincs rendben, valami baj van - és segítséget várnak. A természetet úgy kell tekintenünk, mint egy téglafalat, amelynek csúcsán az ember ül, és minden tégla egy-egy faj. Az a faj, amely kipusztul, kiesik a falból. Néhány ilyen eset nem okoz tragédiát, de egy idõ után összeomolhat az egész építmény. Ezt kell tudomásul vennünk, és ez az, amit meg kell akadályoznunk!
Ugyanakkor a fajok kipusztulása egy közelebbi jel is. Egyes fajok sokkal érzékenyebbek a természetkárosító anyagokra, mint maga az ember. Ezeket természetesen ma már használják is mint indikátor élõlényeket - de ennél azért egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Gondoljunk csak arra, hogy európai ragadozómadaraink a DDT, a HCH használata folytán kerültek veszélyhelyzetbe, ugyanis a tojásoknak olyan vékony lett a héjuk, hogy a madarak alatt összetörtek. S azóta már bebizonyosodott, hogy ezek a szerek az emberre is veszélyesek, az ember zsírszövetében felhalmozódnak, és mindenképpen kárt okoznak, az egészségre káros anyagok. S akkor még nem tudjuk azt, hogy a genetikai állományban ezek az anyagok milyen elváltozásokat okoznak, tehát a hatodik, a nyolcadik generációban milyen negatív mutációk jelenhetnek meg ezen anyagok folytán.
De említhetném a táplálkozási lánc csúcsán levõ állatokat. Gondoljanak itt a balatoni halpusztulásokra, ahol elõször is a ragadozóhalak szoktak elpusztulni, ugyanis a növényevõk összegyûjtik a káros anyagokat, a kisragadozók még inkább koncentrálják, és a nagyragadozók - a harcsa, a csuka - pusztulnak el elõször. De ne feledjük, a táplálkozási lánc csúcsán az ember van! A következõ lépés az ember lesz, és azok a hatások, amelyeket említettem, mindenképpen bekövetkeznek.
Sajnos azt kell mondanom, az emberiségben a felismerés, a környezeti károsodások felismerése bizonyos tragédiákon keresztül következett be. Be kellett következnie Csernobilnak ahhoz, hogy rájöjjünk: az atomerõmûvek biztonsága nem játék. A csernobili katasztrófa után kampányszerûen indult el az atomerõmûvek biztonsági berendezéseinek vizsgálata. De említhetném itt a japán Minamatát, ahol egy tragédia kellett ahhoz, hogy felismerjék: a tengervízben a nehézfém-koncentráció veszélyesen megnövekedett, s ami még tragikusabb, egy betegséget is el kellett nevezni errõl a településrõl, amit ott tapasztaltak elõször. De ott is voltak jelek, csak senki nem figyelt oda. Ott is felfigyeltek arra, hogy a tengerparti helyeken érdekes módon a macskák halat és nem egeret fognak, hogy a macskák megbetegedtek az elfogott halaktól, és teljesen zavart viselkedést vettek fel - víznek mentek vagy öngyilkos jeleket mutattak.
Tehát ezeket a jeleket komolyan kell vennünk, és komolyan tennünk kell ellenük valamit. Annak idején - emlékeznek önök - az a bizonyos híres londoni szmog milyen károkat okozott. Ott is emberéleteket kellett feláldozni azért, hogy rájöjjenek: a füstöt, a koromkibocsátást vissza kell fogni, korszerûbb fûtéstechnikára kell átállni.
(10.50)
Mivel ilyen tragédiák után a gazdasági érdekcsoportok pozíciója meg szokott gyengülni, a társadalom rá tudta kényszeríteni a gazdasági szereplõket plusz költségek vállalására, így történtek ezek a bizonyos beruházások.
A környezetvédelem ugyanis drága. Jelentõs pluszköltségeket hoz magával, és emiatt a gazdasági szereplõknél nagy a csábítás. Jelentõs pénzeket lehet megtakarítani a jövõ kontójára, jelentõs profitot lehet nyerni a jövõ számlájára. Sajnos a társadalmi éberség, az odafigyelés sokkal gyengébb az elmaradott vagy fejlõdõ országokban, mint az iparilag fejlett országokban. Éppen napjainkban emlegetik a tudósok, hogy nagy veszély fenyegeti ezeket az országokat, mert a fejlett országokból kivont technológiákat ide exportálják - és ezzel természetesen exportálják a környezetszennyezést is. Mivel a környezetvédelmi csoportok vagy nem alakultak meg, vagy gyengébbek, ennek a megakadályozása sokkal nehezebb. Azt hiszem, ennek a törvénynek és az egész társadalomnak feladata, hogy ez a következõ idõszakban Magyarországon ne következhessen be. Ezért természetesen ebben a törvényben vagy a csatlakozó törvényekben átmeneti intézkedéseket kell megfogalmazni.
Ha már a gazdaságról van szó, mindenképpen meg kell említenem, hogy bár jelenleg a gazdasági szereplõk úgy látják, hogy a környezetvédelem nekik terheket jelent, vagy sok esetben annak érzik azt, tudnunk kell, hogy a jövõ évezredben a környezetvédelmi ipar vagy a környezetvédelemre épülõ gazdasági tevékenység az egyik legnagyobb üzletnek ígérkezik. A környezetterhelést mérséklõ berendezések gyártása, a természeti erõforrásokkal takarékoskodó újrahasznosítás, a nap-, a szél- és geotermikus energiák hasznosítása, az ezeket hasznosító berendezések gyártása, a szûrõ, ártalmatlanító szerek, technológiák gyártása, a környezetvédelmi szolgáltatás, vagy hogy saját szakmámat, a mezõgazdaságot említsem, a genetikailag ellenálló fajok kialakítása - itt a rezisztenciára gondolok -, a biológiai védekezések elterjesztése, tehát a környezetet károsító szerek visszaszorítása, az erdõtelepítések mind-mind olyan lehetõség a gazdaság szereplõinek, ami azzal kecsegtet, hogy hosszú távú életlehetõséget biztosít a földön, de azon túl üzletnek is kimondottan jó lesz.
Addig persze sok kompromisszumot kell megkötni, sokszor kell elõvenni a patikamérleget és kimérni, hogy mennyi az a költség, amit a gazdaság szereplõi még elbírnak, és mi az, amit már nem bírnak el, ugyanis tudnunk kell, hogy itt is bizonyos mértéktartásra van szükség. Nem lehet olyan helyzetbe hozni a gazdasági szereplõket, hogy a saját piacukról a versenytársaiknál rosszabb helyzetbe kerülvén kiszoruljanak.
Természetesen ez a gondolat már átvisz a környezetvédelem globális jellegének megértéséhez. Tipikusan nemzetközi tevékenységrõl, nemzetközi közremûködést igénylõ tevékenységrõl van szó, amikor környezetvédelemrõl beszélünk. Ugyanis egy sûrûn lakott földrész kis országának csak az lehet az érdeke, hogy minél szigorúbb nemzetközi megállapodások, konszenzussal elfogadott korlátozások lépjenek életbe, és ezeket a nemzetközi szervezetek betartassák. Arról van szó, hogy az európai csatlakozás ilyen formában kimondottan érdekünk és támogatandó, ugyanis a környezetvédelem csak így tud megfelelni az elõírásoknak. Ne feledjük, vége lehet annak a rossz gyakorlatnak, amikor is ezek a pici országok a leginkább környezetszennyezõ ipari létesítményeiket a határra telepítették. Ennek ma is tanúi vagyunk.
Ha mindezen elvárásoknak és felsorolt kívánalmaknak meg akar felelni a törvény, akkor még mindig egy halom feltételes módot kell használnunk, sajnos. Mint említettük volt, ez a törvény kerettörvény, és minden attól függ, hogy mivel töltjük ki. Ha tehát a törvényben jelzett csatlakozó törvények e törvényben meghatározott menetrend szerint kerülnek a parlament elé és fogadjuk el azokat, ha a zárórendelkezésben felsorolt miniszteri vagy kormányrendeletek a hatályba lépésig megszületnek, ha a törvényben kimondásra kerül, hogy a környezetszennyezésért járó bírság nagyobb lesz, mint az e tevékenységgel nyerhetõ haszon, ha a hulladékfejezetbe bekerül a rendkívül veszélyes, veszélyes hulladék kérdésköre, ha a fogalmi listát pontosítjuk, ha az önkormányzatok - és fõleg az aprófalvas önkormányzatok - nem mennek idõ elõtt tönkre, nem roppannak össze a költségvetés terhe alatt és meg tudnak felelni azon elvárásoknak, amelyekkel e törvény felhatalmazza õket, valamint ha komolyan vehetjük a törvényjavaslat indoklásának egyik mondatát - és ezt szó szerint szeretném idézni, mert nagyon fontos -, hogy "nem születhet a jövõben jogszabály úgy, hogy az nem harmonizál a környezetvédelem alapvetõ célkitûzéseivel"; és végül, ha kiderül - s ez kissé tréfás is -, hogy mire gondolt az elõterjesztõ akkor, amikor a 82. § (1) bekezdésében visszautal a 66. § (2) bekezdésének c) pontjára, ugyanis a 66. § (2) bekezdésének nincs c) pontja, akkor azt mondhatjuk, hogy tettünk valamit. Azt mondhatjuk, hogy elõre vittük hazai környezetvédelmünk ügyét. Ha mindehhez a társadalom aktív közremûködését is megnyerjük, akkor annak ellenére, hogy mindannyiunkban rengeteg fenntartás van e törvénnyel kapcsolatban, azt mondhatjuk, hogy érdemes volt csinálni, mi ezért dolgozunk.
Módosító indítványaink beterjesztésre készen állnak, szakértõink tárgyalásra készen állnak. Minden olyan megbeszélésnek hívei vagyunk, ami egy jobb törvény megalkotása irányába hat. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps.)