KOVÁCS LÁSZLÓ külügyminiszter: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A kormánynak nem csupán alkotmányos kötelessége, hogy idõrõl idõre beszámoljon tevékenysége egy-egy területérõl, így a külpolitikáról is, hanem meggyõzõdése is, hogy az ilyen parlamenti vita, a közös számvetés és értékelés szilárdabb hátteret biztosít külpolitikai tevékenységéhez. Azt szeretnénk, ha a mostani külpolitikai vitanap hozzájárulna Magyarország nemzetközi mozgásterének pontosabb felméréséhez, a hét hónap külpolitikai tevékenységének mérlegét megvonva tanulságokat fogalmazna meg a következõ idõszakra, és elõmozdítaná a parlamenti pártok konszenzusát, és ezzel a lehetõ legszélesebb társadalmi egyetértést teremtené meg az elõttünk álló külpolitikai döntésekhez.
Egy kis országnak különösen fontos, hogy pontosan mérje fel saját nemzetközi mozgásterét. Káros lehet, ha alábecsüli, ha nem használja ki a lehetõségeit, és veszélyes lehet, ha túlbecsüli egy-egy lépése várható nemzetközi támogatottságát. A kormány felelõssége, hogy el tudja-e helyezni Magyarország érdekeit az adott nemzetközi mozgástérben, hogy reális célokat tud-e kitûzni, és hogy meg tudja-e találni az ezek eléréséhez legalkalmasabb módszereket, eszközöket. Elengedhetetlen, hogy a nemzetközi élet jellemzõit ne pillanatnyi állapotukban, hanem lehetséges változásaikkal is számolva mérjük fel, és hogy a magyar külpolitika ezekre a lehetséges változásokra forgatókönyvekkel rendelkezzék.
Magyarország nemzetközi mozgásterét mindenekelõtt környezetünk, Közép- és Kelet-Európa állapota és folyamatai, másrészt a világ kétségkívül legfontosabb politikai, gazdasági döntési központjának, az euroatlanti közösségnek ezekkel összefüggõ törekvései határozzák meg.
Közvetlen környezetünk egyik fontos jellemzõje, hogy megszilárdult a többpárti parlamentáris demokrácia, a jogállamiság intézményrendszere. Az elmúlt egy-két évben lezajlott választások eredményeit ki-ki politikai ízlésének megfelelõen értékelheti. De az nem vitatható, hogy ezek a választások a demokrácia játékszabályainak megfelelõ módon zajlottak le, hogy a kormányváltások mindenütt alkotmányosan történtek, hogy a demokratikus baloldali pártok gyõzelme bizonyos jóslatokkal ellentétben sehol sem eredményezett visszarendezõdést, és hogy nem vált be az a jóslat sem, hogy törésre kerül sor a baloldali többségû kormányok és Nyugat között. Ha nehézségekkel, ha feszültségekkel is, de folyik a gazdaság átalakítása, a piacgazdaság kiépítése.
Összességében azt mondhatjuk, hogy Közép- és Kelet-Európa országai, kétségkívül eltérõ ütemben, eltérõ mértékben, de az eurokonformitás irányába mozdultak el, és ez Magyarország nemzetközi mozgástere szempontjából kedvezõ.
Környezetünk másik fontos, és sajnos, negatív jellemzõje, hogy az új biztonsági kockázatok miatt megnövekedett az instabilitás, a kiszámíthatatlanság. Különösen nagy szerepet játszik ebben az a radikális nacionalizmus, amely helyenként és idõnként az állami politika, a kormánypolitika rangjára emelkedik, amely nemcsak hogy nem veszi figyelembe, de megsérti a kisebbségi jogokat, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait, vagy mely radikális nacionalizmus helyenként és idõnként olyan nézetekben ölt testet, miszerint a kisebbség problémái a határok módosításával oldhatók meg.
(9.10)
Térségünk kétségkívül legsúlyosabb problémáját a délszláv válság elhúzódása jelenti. Ez sajnálatos módon demonstrálja a nemzetközi közösség válságmegoldó képességének gyengeségeit - hogy ne mondjam: kudarcát. Fennáll a veszély, hogy egy rossz rendezés teremt precedenst, amely végül is elismeri az erõvel kialakított új realitásokat. És most, az ENSZ-csapatok közeli távozása következtében, ismét fennáll a válság további kiszélesedésének veszélye is.
A délszláv válság elhúzódása, a rendezés elmaradása egyértelmûen kedvezõtlen Magyarország számára, hiszen - ha nem is közvetlenül, de közvetve mindenképpen - veszélyezteti biztonságunkat; veszélyezteti az ott - zömében a Vajdaságban - élõ magyarságot. Az ENSZ által foganatosított gazdasági embargó, a szankciók nagyon súlyos gazdasági károkat okoznak nap mint nap Magyarországnak, és a válság elhúzódása kétségkívül negatív hatással van az egész térség megítélésére: bizonyos értelemben elriasztja a befektetõket - bizonyos értelemben Magyarországról is.
A magyar külpolitikának a szomszédság miatt nagyfokú óvatosságot és mértéktartást kell tanúsítania, ugyanakkor minden lehetségest meg kell tennie a válság rendezésének elõmozdítására.
Egy távolabbi, de szintén veszélyes következményekkel járó válsággóc a csecsen válság, amely nemcsak a térség stabilitására van kedvezõtlen hatással, de hatással lehet Oroszország belsõ viszonyaira, következésképpen Oroszország nemzetközi magatartására is. A magyar külpolitikának itt, az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet soros elnökeként van bizonyos, szerény lehetõsége a válság rendezésének elõmozdítására.
Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetben egyetértés van abban, hogy a szervezetnek mindenekelõtt a tûzszünet - nemcsak egy rövid, átmeneti, humanitárius tûzszünet, amit sikerült elérni, de ami természetesen nem megoldás, hanem egy tartós tûzszünet - elõmozdítására kell törekedni. Megfigyelõk állandó jelenlétével kell biztosítani az emberi jogok érvényesülését, helyreállítását, az alkotmányos rend helyreállítását, a majdani demokratikus választások elõkészítését és lebonyolításuk megfigyelését. És mindezt úgy kell tennie az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezetnek, hogy mindvégig biztosítsa az orosz kormány együttmûködését, hiszen az orosz kormány egyetértése, együttmûködése nélkül sem az EBESZ-nek, sem semmilyen más szervezetnek nincs igazából lehetõsége a rendezés elõmozdítására.
Azt is világosan kell látni, hogy a rendezésnek az orosz föderáció alkotmányának, az orosz föderáció területi integritásának és az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet alapelveinek szellemében, ezek tiszteletben tartásával kell végbemennie.
Tisztelt Ház! Magyarország nemzetközi mozgástere szempontjából igen fontos és pozitív, hogy az euroatlanti közösség az integráció kibõvítése mellett foglalt állást, és úgy tûnik, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlanná vált: az Európai Unióban elfogadták a bõvítés stratégiáját - az esseni csúcsértekezlet hagyta jóvá az erre vonatkozó dokumentumot. És ami ugyanilyen fontos: ennek a dokumentumnak, a bõvítés stratégiájának a kimunkálásába - ha szerény mértékben is - bevonták a hat társult országot. Azok a találkozók pedig, amiknek megtartásáról döntés született Essenben - így az évi rendszeres csúcstalálkozók, a külügyminiszteri találkozók, a szakminiszteri találkozók -, lehetõvé teszik azt, hogy a hat társult ország - köztük Magyarország is - a jövõben még aktívabban vegyen részt a csatlakozási stratégia további finomításában, és reményeink szerint bekapcsolódási lehetõséget kapjanak az 1996-ban esedékes, a bõvítés hogyanjáról, mikéntjérõl, a bevonni kívánt országok körérõl is állást foglaló kormányközi konferencia elõkészítésébe.
A NATO-ban megszületett a "Partnerség a békéért" program, amely nem a tagság elõszobája - ahogy a NATO-ban fogalmaznak -, de kétségtelen tény, hogy hozzásegíti az abban részt vevõ országokat a NATO-konformitás megteremtéséhez. A NATO-ban is megkezdõdött a külügyminiszteri tanács tavaly decemberi döntése értelmében a bõvítés feltételeinek az alapos és konkrét tanulmányozása, a bõvítés következményeinek az alapos és részletes vizsgálata.
Kétségtelen tény: mind az Európai Unió, mind a NATO bõvítésével kapcsolatban vannak ellentmondó nyilatkozatok. Egyes nyilatkozatok a bõvítés gyorsítását, mások az óvatos elõrehaladást szorgalmazzák. Az azonban mindenképpen pozitív, hogy a bõvítés elleni állásfoglalások már eltûntek.
Az ellentmondó, hullámzó nyilatkozatok természetesen jelzik, hogy mind az Európai Uniónak, mind a NATO-nak nehéz döntések sorozatát kell meghoznia; jelzi, hogy a tagállamok nemzeti érdekei eltérõek; jelzi az óvatosságot, és jelzi azt is, hogy vannak bizony a bõvítéssel kapcsolatban bizonyos fenntartások - nem a bõvítéssel általában, hanem a hogyannal, a mikénttel, illetve a bõvítés körével kapcsolatban.
Ez Európai Unióban az öt nagy tagállam nyilván tart attól, hogy az újonnan belépõk tovább növelik a viszonylag kis országok súlyát a szervezeten belül a döntéshozatalnál. Azok az országok, amelyek nettó befizetõk az Európai Unió különbözõ alapjaira, attól tartanak, hogy az õ terheik növekedni fognak, hiszen az újonnan csatlakozó országok a viszonylag szegényebb, fejletlenebb országok sorát fogják gyarapítani az Európai Unióban. Azok az országok, amelyek az elmúlt években ECU-milliárdokat kaptak támogatásként az Európai Unió különbözõ alapjaiból, attól tartanak, hogy az újonnan belépõk a rájuk esõ támogatást fogják csökkenteni.
Mindenkiben van továbbá bizonyos aggodalom, hogy az az intézményrendszer - amely eredetileg, a római szerzõdéssel, hat ország együttmûködését, majdani integrálódását volt hivatott szolgálni, és amelyet fokozatosan és folyamatosan adaptáltak a bõvüléshez, amelynek most tizenöt tagállam együttmûködésével, integrációjának feladataival kell megbirkóznia - hogyan fog mûködni akkor, ha a tagországok száma húsz fölé emelkedik, netán a harmincat fogja közelíteni. Kulcskérdés ezért az Európai Unióban a bõvítés szempontjából az intézményi reform. Legalább ilyen - ha nem súlyosabb - kérdés a közös agrárpolitika, ennek a reformja, ennek hozzáigazítása az új tagállamok igényeihez, pontosabban a bõvítés szükségleteihez.
Az is jól érzékelhetõ, hogy az Európai Unió bõvítésével kapcsolatban a tagországoknak bizonyos értelemben eltérõek a prioritásai. Vannak országok, amelyek úgy gondolják, hogy elsõsorban a közép-európaiakat, a hat társult tagországot vagy ezen belül a négy visegrádi országot kellene a bõvítés elsõ hullámába bevonni. Mások úgy gondolják - nyilván az északi, új tagok -, hogy elsõsorban a balti országok felé kell a bõvítést elindítani. A déli szárny pedig természetesen azt mondja, hogy a két mediterrán sziget, a régóta társulási megállapodással rendelkezõ Ciprus és Málta felvételével nem szabad késlekedni. Azt lehet mondani: az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy az 1996- ban kezdõdõ - és még nem tudjuk, hogy milyen hosszú idõt igénybe vevõ - kormányközi konferencia elõtt érdemi tárgyalások semelyik országgal nem fognak megkezdõdni, csak ezt követõen kerül majd sor a bõvítésre.
Az Európai Unióban jól érzékelhetõ, hogy a fenntartások általában a bõvítésnek, illetve egy-egy csatlakozó országnak a belsõ viszonyokra gyakorolt hatásával függnek össze, vagyis hogy miképpen befolyásolja majd a bõvítés, egy-egy ország belépése, csatlakozása az Európai Unió belsõ kohézióját. Ezért is támaszt az Európai Unió ennyire szigorú követelményeket; elsõsorban, de nem kizárólag gazdasági követelményeket, hiszen például a jogrend harmonizációja éppen olyan elengedhetetlen feltétel, mint a gazdaság korszerûsítése, korszerû szerkezetének, versenyképességének megteremtése.
(9.20)
Ezzel szemben a NATO-ban fõleg a bõvítés külsõ hatásait mérlegelik. Hangsúlyozzák, hogy a bõvítésnek a stabilitást és nem új megosztottságot kell szolgálnia. Hangsúlyozzák, hogy nagy figyelmet kell fordítani az átmenetileg, a bõvítés elsõ szakaszában kívül maradó országokra. A legnagyobb hangsúlyt Oroszország kapja, Oroszország - ahogy fogalmazzák - jogos biztonsági igényeinek a figyelembevétele, mérlegelése, Oroszország szempontjainak a mérlegelése, annak hangsúlyozása, hogy Oroszországot a bõvítéssel párhuzamosan mindenképpen be kell vonni egy majdani összeurópai biztonsági architektúra létrehozásába. Újabban érzékelhetõen nagyobb figyelmet kap Ukrajna is, mint amely ország a bõvítés elsõ hullámában semmiképpen sem lesz érintett, s talán a késõbbi szakaszokban sem.
A NATO ugyanakkor az Európai Unióhoz képest egyszerûbb követelményeket támaszt a csatlakozással kapcsolatban. A haderõ konformitása - ami az elsõ helyen szerepel - messze nemcsak a technikai, technológiai kompatibilitást, az összeilleszthetõséget jelenti, hanem a haderõreformot, a katonai költségvetés átláthatóságát, a NATO-konform védelmi tervezést és egy sor más dolgot.
Természetes követelmény - a NATO-ban is hangsúlyozzák -, hogy a NATO- tagság, a csatlakozás nem egyirányú utca, hogy az új tagok járuljanak hozzá saját térségük biztonságához és a közös védelemhez is. Erõsödik az Európai Unióban és a NATO-ban, tehát az euroatlanti közösségben az a felfogás, hogy az Európai Unió és a NATO bõvítésének együtt, párhuzamosan kell haladnia, ami nem szükségképpen jelent egyidejûséget a csatlakozás számára.
A követelmények között is sok az azonos. Az alapelvek érvényesítése - mint a parlamentáris demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok tiszteletben tartása vagy a piacgazdaság érvényesülése - mindkét szervezetben alapkövetelmény a csatlakozók számára. De az is alapkövetelmény, hogy megoldatlan területi vitákkal, megoldatlan kisebbségi problémákkal nem lehet csatlakozni az Európai Unióhoz vagy a NATO-hoz. Ezt nagyon nyomatékosan hangsúlyozzák Brüsszelben. Sem az Európai Unió, sem a NATO nem kívánja importálni Közép-Európa feszültségeit, Közép-Európa országainak egymás közötti vitáit.
Magyarország számára a különbség az Európai Unió és a NATO-hoz való csatlakozás szempontjából abban van, hogy az Európai Unió feltételeit lényegesen nehezebb teljesíteni. A NATO feltételeit könnyebb teljesíteni, ugyanakkor a NATO esetében több a számunkra bizonyos értelemben kiszámíthatatlan, pontosabban nem rajtunk múló tényezõ, hanem azok a stratégiai megfontolások, amelyekrõl beszéltem. Így a NATO bõvítésének folyamata felgyorsulhat, lelassulhat; ezért nem lehet azt mondani, hogy irreális Magyarország akár 1996-ban történõ csatlakozása, hiszen felgyorsulhat a bõvítés. Ugyanakkor azok sem tûnnek túl pesszimistának, akik ennél késõbbre teszik a NATO-csatlakozás lehetõségét.
Tisztelt Ház! A kormány az elmúlt hét hónapban a programban megfogalmazott külpolitikai célokat igyekezett elérni, és az ott megfogalmazott módszereket, eszközöket igyekezett ennek érdekében alkalmazni. A prioritások a kormány külpolitikai programjában a folyamatosságot jelképezik, míg a prioritások egymáshoz való viszonyának értelmezése, annak elvetése, hogy bármiféle fontossági sorrend felállítható lenne - hiszen ezek a kormány felfogása szerint egyenrangúak, sõt egymást feltételezõ prioritások -, továbbá az alkalmazni kívánt, a célszerûnek tartott eszközök, módszerek, stílus tekintetében a kormány külpolitikája viszont a változást mutatja az elõzõ idõszakhoz képest.
Ami az euroatlanti integrációt illeti, a kormány gondolkodásának kiindulópontja az integráció komplexitása, ami megfelel az Európai Unió és a NATO már vázolt felfogásának; vagyis Magyarország számára a NATO-hoz, az Európai Unióhoz és a Nyugat-Európai Unióhoz - amely hosszabb távon egyaránt tekinthetõ a NATO európai pillérének vagy az Európai Unió biztonságpolitikai védelmi szervezetének -, e három szervezethez való csatlakozás tekintetében számunkra sem fontossági, sem sürgõsségi sorrend nincsen. Párhuzamosan közeledünk a három szervezethez, annál is inkább, mert a követelmények is részben azonosak.
A Brüsszelben lefolytatott találkozókon, a többoldalú konferenciákon, megbeszéléseken és az integrációs intézmények tagállamainak vezetõivel sorra került találkozókon egyaránt arra törekedtünk, hogy nyilvánvalóvá váljon Magyarország euroatlanti elkötelezettsége. Tehát az a határozott szándéka, hogy csatlakozni akar ezekhez a szervezetekhez, mégpedig azért, mert sem Magyarország biztonsága, sem gazdasági, társadalmi modernizációja nem képzelhetõ el a tagság nélkül.
A NATO-val kapcsolatosan külön is hangsúlyoztuk - és hangsúlyozzuk minden alkalommal -, hogy Magyarország NATO-hoz való csatlakozása semmiképpen nem a szomszédai ellen irányul. Nem is a szomszédai ellenére akar a NATO tagja lenni, nem is egy valamiféle megfogalmazható külsõ fenyegetéssel szembeni védelmet keres a NATO-ban, hanem a NATO-t egy olyan biztonsági struktúrának tekinti, amely egyedül rendelkezik hiteles katonai erõvel, következésképpen csak ez a szervezet tudja igazán ennek a térségnek a stabilitását garantálni, és Magyarország e stabilitás kialakításában, garantálásában akar a NATO tagjaként részt venni.
Arra törekedtünk, hogy a találkozókon megfogalmazzuk azt, hogy a NATO és az Európai Unió, valamint a Nyugat-Európai Unió bõvítése kölcsönös érdekeket szolgál. Nemcsak a belépõ, a csatlakozó országok érdekeit, hanem ugyanígy szolgálja az említett szervezetek érdekeit is. Hangsúlyoztuk, hogy szükség lenne egy hozzávetõleges idõrend, idõkeret megfogalmazására. Például arra, hogy az Európai Unióban a kormányközi konferencia befejezését követõen megkezdõdnek a csatlakozási tárgyalások Magyarországgal. Ez ugyanis fontos jelzés lenne a magyar közvéleménynek, és fontos jelzés lenne a nemzetközi üzleti életnek, hogy Magyarországgal mint potenciális taggal számol az Európai Unió.
Hangsúlyoztuk, hogy szeretnénk, ha mielõbb és minél pontosabban megfogalmaznák a csatlakozási feltételeket, hiszen ez megkönnyíti a felkészülést a csatlakozásra. Hangsúlyoztuk: azt igényeljük, hogy minden ország esetében egyedi döntés szülessen. Amikor Magyarország csatlakozásáról születik majd döntés, akkor kizárólag Magyarország eurokonformitását, kizárólag Magyarország eredményeit mérlegeljék, és ne valamiféle csoportos mérlegelés történjen. Egyedi döntésre van tehát szükség.
Azt is hangsúlyoztuk, hogy Magyarország mindenképpen a csatlakozók elsõ csoportjában kíván lenni mind az Európai Unió, mind a NATO esetében. De nem helyeztünk hangsúlyt annak aláhúzására, hogy Magyarország egyedül, kizárólagosan akar ebbõl a térségbõl az Európai Unióhoz vagy a NATO-hoz csatlakozni. Ugyanis meggyõzõdésünk, hogy Magyarország érdekeinek az felel meg - gazdasági, biztonsági és minden más érdekeinek -, ha a térségbõl lehetõleg minél több ország teljesíti az eurokonformitás vagy az euroatlanti konformitás követelményeit, és csatlakozik ezekhez a szervezetekhez.
Hangsúlyoztuk azt is, hogy a felkészülés nagyon bonyolult feladatainak megoldásához Magyarországnak segítségre van szüksége mind az Európai Unió, mind a NATO részérõl. Mindezeket az Európai Unió számára egy memorandumban is megfogalmazta a kormány, melyet miniszterelnök úr Kohl kancellárnak - mint az elõzõ fél év soros elnökének - az esseni csúcstalálkozón átadott, és amelyet természetesen az Európai Unió brüsszeli központjába és valamennyi tagállamnak is eljuttattunk. Ebben össze vannak foglalva a csatlakozással kapcsolatos igényeink, elképzeléseink, és össze van foglalva az is, hogy Magyarország mit tesz a saját felkészülése érdekében. Tehát megfogalmazásra került a csatlakozás magyar nemzeti stratégiája mind a gazdaságban, mind a jogharmonizációban vagy a felkészülés más területein; például az államigazgatás vagy a közvélemény felkészítése a csatlakozásra.
Elhatároztuk azt is, hogy a felkészülésrõl folyamatosan tájékoztatjuk az Európai Uniót. Nem lenne szerencsés, ha majd '97 elején vagy '96 végén egyszerre adnánk át az elmúlt idõszak felkészülésében elért eredményeinket, hanem úgy döntött a kormány, hogy félévenként, minden soros elnökség befejeztével ad egy összegzést az adott fél évben elért eredményekrõl, és egyben megfogalmazza a következõ soros elnökség számára a konkrét prioritásokat. Ezt tettük most a francia elnökség hivatalba lépésekor.
(9.30)
Részt kívánunk venni minden együttmûködési formában, az Európai Unió szóhasználatával élve, a multilaterális struktúrált formákban. Az a célunk, hogy a maastrichti megállapodás mindhárom pillérjébe - tehát mind a gazdasági, mind a közös kül- és biztonságpolitikában és az igazságügyi, belügyi együttmûködésben - Magyarország minél teljesebb mértékben bekapcsolódjon.
A NATO-val összefüggésben az együttmûködési keretet az az egyéni partnerségi program képezi, amelyet Magyarország a NATO-val közösen munkált ki és fogadott el. És létrejött a hazai felkészülés koordinálására egy tárcaközi bizottság, amely az európai uniós csatlakozás nagyon is komplex jellegének megfelelõen minden tárca részvételét magában foglalja; míg a NATO-csatlakozás felkészülésére is létrejött egy ennél szûkebb tárcaközi bizottság, hiszen egyelõre ez egy kevesebb tárcát érintõ feladat, elsõsorban a Honvédelmi Minisztériumot és a Külügyminisztériumot, illetve néhány más tárcát érint. Ez is elkezdte már a munkáját.
Összességében, tisztelt Ház, az elmúlt hét hónapban meggyõzõdésünk szerint közelebb jutottunk az euroatlanti integrációs intézményekhez. Ezek Magyarországot egyértelmûen partnerként és potenciális tagként kezelik. Semmiféle fenntartás, semmiféle kétség nincs sem Brüsszelben, sem a tagállamok fõvárosaiban Magyarország euroatlanti elkötelezettségével kapcsolatban. Ezeken a tárgyalásokon - ahogy már utaltam rá, hiszen ez az egyik alapvetõ feltétel - ismétlõdõen felvetették Magyarország és szomszédai viszonyának a kérdését.
És itt szeretnék át is térni a kormányprogramban meghatározott másik külpolitikai cselekvési fõirány, Magyarország és szomszédai viszonyának javítására, rendezésére. Hangsúlyozva, hogy nem csupán az integrálódásra való alkalmasságunk miatt tartjuk szükségesnek ennek a viszonynak a javítását, rendezését, hanem azért, mert ez része a térség stabilitásának, tehát biztonsági érdekeink fûzõdnek hozzá; mert gazdasági érdekeink fûzõdnek hozzá, hiszen a politikai kapcsolatok, a bizalom egy bizonyos szintje nélkül nincs igazán lehetõség komoly, érdemi, kiterjedt gazdasági együttmûködést folytatni. S az is meggyõzõdésünk, hogy az ott élõ magyar kisebbség helyzetének javítása, jogainak érvényesülése szempontjából is elengedhetetlen a kétoldalú kapcsolatok javítása.
Az elmúlt hét hónapban megfelelõen, a kölcsönös érdekek szerint fejlõdtek kapcsolataink Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával. Új helyzet alakult ki a magyar-osztrák kapcsolatokban azzal, hogy Ausztria január 1-je óta az Európai Unió teljes jogú tagja. Ez hosszú távon Magyarország számára egyértelmûen elõnyös, hiszen számolhatunk azzal, hogy Ausztria a tapasztalatai átadásával fogja segíteni felkészülésünket, illetve majdani tárgyalásainkat. És azzal is számolhatunk, hogy Ausztria az Európai Unióban azon országok csoportját erõsíti majd, amelyek támogatni fogják Magyarország csatlakozását. Erre egyébként Ausztria vezetõi, mindkét nagy párt vezetõi ígéretet tettek.
Ugyanakkor azzal is számolnunk kell, hogy rövid távon Ausztria európai uniós tagsága megnehezíti a magyar-osztrák kapcsolatok egyes konkrét területeit, nehezíti a magyar áruk piacra jutását, és nehezítheti a határátlépést is. Ezeknek a problémáknak a megelõzésére mindkét részrõl megvan az akarat. A kormány arra törekszik, hogy kihasználja a hosszú távú elõnyöket Magyarország európai uniós csatlakozása szempontjából, ugyanakkor az osztrák kormánnyal közösen kiküszöbölje ezeket a nehézségeket, problémákat.
Teljesen sajátos a magyar-jugoszláv, magyar-szerb kapcsolatok helyzete, hiszen ennek javítása a délszláv válság rendezésétõl - és mindenekelõtt Belgrád ezzel kapcsolatos magatartásától - függ. Ma nincs többre lehetõségünk, mint hogy addig, ameddig ez a kedvezõ helyzet létrejön, fenntartsuk a politikai érintkezést, és felkészültek legyünk arra az idõszakra, amikor a kapcsolatok rendezésében komoly mértékben elõre lehet lépni.
Az elmúlt hét hónapban különleges figyelmet kapott a magyar-szlovák és a magyar-román viszony javítása, hiszen érdekeinkkel ellentétes az a feszültség, amely nem az elmúlt négy év, hanem az elmúlt több évtized alatt - vagy talán bizonyos értelemben évszázadok alatt - halmozódott fel. És ahogy erre utaltam, ez hat Magyarország integrálódási lehetõségeire is. A kormány kiindulópontja, hogy csak a párbeszéd segítségével, csak bizalomépítéssel lehet ezt a viszonyt javítani, az együttmûködést építeni, a bizalmat erõsíteni.
Ennek érdekében magas szintû találkozókat kezdeményeztünk - lényegében a kormány hivatalba lépésének másnapján -, megerõsítve a kormányprogramban megfogalmazott szándékainkat. Ezek a miniszterelnöki, külügyminiszteri és más találkozók mindenképpen hoztak bizonyos - elismerem, nem látványos - eredményeket, de kétségkívül elmozdították ezt a viszonyt a holtpontról. Hoztak konkrét megállapodásokat a szigetközi vízpótlásról vagy a kettõs adóztatás kizárásáról, vagy új határátkelõ helyek megnyitásáról; vagy a tegnapi napon Romániával az 55 pontos emlékeztetõ elfogadását tekinthetjük ugyanilyen eredménynek, amelynek elfogadása évek óta húzódott. És beindultak, illetõleg újraindultak szakértõi találkozók minden, számunkra fontos kérdésrõl.
S itt szeretnék egy kitérõt tenni az alapszerzõdések kérdésérõl, hangsúlyozva azt, hogy a kormány számára az alapszerzõdések nem célt, hanem eszközt jelentenek, a kapcsolatok javításának eszközét. Természetesen a kormány pontosan tudja, hogy alapszerzõdés nélkül is kiváló kapcsolatrendszert lehet fölépíteni két ország között. Nagyon sok példa van erre. De az egy adottság számunkra, hogy két szomszédunk korábban, ennek a kormánynak a hivatalba lépését jóval megelõzõen, már kezdeményezte az alapszerzõdések megkötését, és az elõzõ kormánytól mi már örököltünk egy két és fél éve folyó tárgyalássorozatot a magyar-román alapszerzõdés kérdésérõl.
Hangsúlyoztuk és hangsúlyozzuk, hogy a kormány megkerülhetetlennek tekinti az alapszerzõdésekben annak kimondását, hogy a két fél sérthetetlennek tekinti a határokat, és hogy egymással szemben nem támaszt területi követeléseket. Ez megfelel a helsinki záróokmány elveinek. És ugyanilyen megkerülhetetlennek tekinti a kormány a kisebbség jogainak az európai normák, az európai dokumentumok szelleme és betûje szerinti elismerését, garantálását és gyakorlati érvényesülésének biztosítását, a feltételek megteremtését.
Technikai kérdés, tisztelt Ház, hogy mindez egy vagy két dokumentumban rendezhetõ. Az azonban a kormánynak határozott állásfoglalása, hogyha két dokumentumban oldjuk meg - tehát egy, az alapelveket rögzítõ és egy, a kisebbségi kérdést részletesebben taglaló dokumentumban -, akkor ezek szoros jogi kapcsolatban kell hogy legyenek egymással. A kormánynak határozott meggyõzõdése, hogy az alapszerzõdések megkötése Szlovákiával, Romániával, nem hátrányos Magyarország vagy szélesebb értelemben a magyarság számára. Ellenkezõleg: a határok megerõsítése, sérthetetlenségük újbóli elismerése, a területi követelések kizárása ugyanis nem új gesztus, hanem ez olyan gesztus, amit Magyarország már számos alkalommal megtett. Tehát ezzel Magyarországot semmiféle veszteség nem éri.
Ugyanakkor a kisebbségi jogok kétoldalú alapszerzõdésben történõ rögzítése azt jelenti, hogy az a politikai kötelezettségvállalás, amelyet az aláíró államok - így Magyarország, Románia, Szlovákia - a különbözõ nemzetközi dokumentumokhoz való csatlakozással tett, jogi kötelezettségvállalássá alakul át. Ez belsõ joggá válik a két ország közötti alapszerzõdés kötése által. És ez mindenképpen lényeges elõrelépés a kisebbség jogainak biztosításában!
Teljesen természetesnek tartotta és tartja a kormány, hogy az alapszerzõdésekrõl, melyek a kisebbségi jogokat is érintik - és én természetesen nem soroltam föl mindazokat az együttmûködési területeket, amelyek az alapszerzõdésekben szerepelnek, annál is inkább, mert ezekben lényegében a tárgyaló felek igen hamar meg tudtak egyezni -, az alapszerzõdés kisebbségi jogokkal foglalkozó részérõl vagy a kétdokumentumos változat esetén a kisebbségvédelmi dokumentumról, folyamatosan konzultálni kell az érintett kisebbségekkel, a Magyarországon élõ románok és szlovákok, illetve a Szlovákiában élõ magyarok és a Romániában élõ magyarok képviselõivel, hiszen õket, az õ sorsukat érinti a szerzõdésnek ez a része.
(9.40)
Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a kormánynak az õ véleményüket messzemenõen figyelembe kell venni. Ugyanakkor azt hiszem, az is nyilvánvaló, hogy az alapszerzõdés aláírásáról a döntést a magyar kormány fogja hozni, és az is nyilvánvaló, hogy a döntés, pontosabban az aláírt megállapodás ratifikálása a magyar parlament feladata.
Tisztelt Ház! Szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar kormány támogatja a térségben a regionális együttmûködést. Támogatja a visegrádi együttmûködést, vagy ahogy bizonyos fõvárosban elõszeretettel nevezik, a CEFTA, tehát a Közép- európai Szabadkereskedelmi Megállapodás névvel jelzett együttmûködési rendszert. Támogatjuk, mert ez konkrét gazdasági, kulturális és egyéb érdekeket szolgál. Mint ahogy minden más regionális vagy szubregionális együttmûködési formát támogatunk; a közép-európai kezdeményezést; vagy: az Alpok-Adria, a Kárpátok Eurorégió, amelyek nem kormányközi szintû együttmûködési rendszerek. Támogatjuk a konkrét gazdasági és egyéb érdekek szolgálatán túl azért is, mert meggyõzõdésünk szerint ezek az együttmûködési rendszerek a térség eurokonformitását erõsítik.
Ami a határon túli magyarság támogatását illeti - amely a kormányprogramban megfogalmazott fõ cselekvési irányokba tartozik -, ezt a kérdést a kormány hangsúlyozottan nem érzelmi alapon közelíti meg, nem belpolitikai célokra kívánja felhasználni, és nem illúziókból, vágyakból, hanem a realitásokból indul ki. Azt vizsgálja, hogy milyen módon, milyen módszerekkel, eszközökkel tudja valóban elõmozdítani a kisebbség jogainak érvényesülését, helyzete javítását, etnikai, nyelvi, kulturális, vallási identitásuk megõrzését. A tényleges lehetõségek erre a kétoldalú kapcsolatokban, a nemzetközi szervezeteken és fórumokon adódnak, van lehetõség, és a kormány ezt természetesen közvetlen támogatásra is alkalmazza; hosszú távon a térség integrálódása jelenti az igazi megoldást.
Az elmúlt hét hónapban arra irányult a törekvésünk, hogy a határon túli magyarság képviselõivel megértessük szándékainkat, oszlassuk esetleges aggodalmaikat, és megértessük velük a realitásokat is. S minden szükséges alkalommal egyértelmûvé tettük a szolidaritást velük, például akkor, amikor olyan - semmivel sem indokolható - kampányok indultak, mint amelyeket az RMDSZ ellen indítottak Romániában szélsõséges politikai erõk.
Tisztelt Ház! Az expozé nem törekedhetett és nem is törekedett teljességre. Arra törekedett, hogy a kormányprogramban meghatározott fõ cselekvési irányok szerint tekintse át a hét hónapot, nem kívánt leltárt adni az egyes relációkról, találkozókról. Az expozé ilyen irányú tehermentesítése érdekében készítettük az elnök asszony által is említett írásos összefoglalót.
Befejezésül azonban szeretnék a kétoldalú kapcsolatokból néhány dolgot kiemelni.
Az elsõ. A kétoldalú kapcsolatok építésénél különös gondot fordított a kormány nemzetközi kapcsolatrendszerünk sokirányúvá tételére, diverzifikálására; ez egy kis ország számára különösen fontos. Vagyis az euroatlanti integrálódásra és a szomszédokra irányuló figyelem nem jelentette és nem jelenti más térségek, országok elhanyagolását.
A második. Az igen gyakori többoldalú nemzetközi találkozókat is igyekszünk felhasználni a kétoldalú érintkezésekre. Különösen jó lehetõséget adott erre az Európai Biztonsági és Együttmûködési Értekezlet budapesti csúcstalálkozója, ahol több mint félszáz államfõi, kormányfõi találkozóra került sor.
A harmadik dolog. Igyekszünk nagyon gondosan összehangolni a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a külügyminiszter nemzetközi utazásait, találkozóit. Az elõzmények ismeretében talán nem felesleges utalni arra, hogy ebbõl a szempontból is igen harmonikus a viszony és a munkamegosztás a köztársasági elnök és a miniszterelnök, valamint a köztársasági elnök és a kormány között.
A külpolitikai tevékenység fontos és igazából konkrét részének tekintjük a szakminiszteri találkozókat. Legyen szabad ezekbõl külön is kiemelni az ország biztonsága szempontjából jelentõs találkozókat, amelyekre a honvédelmi miniszter és valamennyi környezõ ország honvédelmi minisztere között került sor.
Semmiképpen sem utolsósorban, csak utoljára említve: a külpolitikai tevékenység szerves részét képezik az Országgyûlés nemzetközi kapcsolatai, úgy a kétoldalú érintkezések, mint a részvétel az Európa Tanács, az Észak-atlanti Közgyûlés, a Nyugat-európai Unió parlamenti közgyûlése és egy sor más fontos nemzetközi parlamenti szervezet munkájában.
Szeretném jelezni, hogy a most következõ hónapokban a köztársasági elnök Írországba, Ausztriába, majd egy fontos ENSZ-rendezvény alkalmából Dániába látogat. A miniszterelnök ellátogat - többek között - Oroszországba, Nagy- Britanniába, Hollandiába és az Amerikai Egyesült Államokba.
Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a magyar külpolitikában szükség van bizonyos szelektivitásra. Nem vagyunk világhatalom, és igen korlátozottak az anyagi lehetõségeink. Ezért - fájó szívvel, de - sor került hét nagykövetség bezárására. Nagyon gondosan igyekeztünk kiválasztani ezeket a követségeket, figyelemmel arra, hogy érdekeink a lehetõ legkevésbé sérüljenek, bár természetesen tudtuk, hogy az érdekek bizonyos sérülése elkerülhetetlen, de kényszerhelyzetben - költségvetési, anyagi okokból - döntött így a Külügyminisztérium javaslatára a kormány. A következõ idõszakban különös figyelmet fogunk fordítani arra, hogy a kapcsolatok ezekkel az országokkal se essenek vissza.
Azt is szeretném kiemelni, hogy a kétoldalú kapcsolatok építésében a fõ figyelmet minden relációban a gazdasági együttmûködés elõmozdítására helyezzük.
Még egy szempont: feladatunknak tartjuk a Magyarországról alkotott külföldi kép, a megítélés javítását. Nem azt, hogy Magyarországról jobb képet alakítsunk ki, mint amilyen a magyar valóság, de azt mindenképpen, hogy ez a kép ne legyen rosszabb, mint amilyenek a tényleges magyarországi viszonyok.
Összegezve, tisztelt Ház, úgy érezzük és úgy érzem, hogy a kormány az elmúlt hét hónap alatt megtette a megtehetõt, ennek következtében Magyarország a külpolitikában elérte az elérhetõt. Köszönöm a figyelmet. (Nagy taps.)