DR. EÖRSI MÁTYÁS (SZDSZ): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Hölgyeim és Uraim! Ha visszaemlékszünk a kormányprogram külpolitikával kapcsolatos vitájára: a program külpolitikai részével kapcsolatban súlyos és érdemi kifogás - emlékezetem szerint - nem merült fel. Kétségtelen, hogy a vitában elhangoztak olyan felszólalások, amelyek óvtak a túlzott optimizmustól, kivált a jószomszédi kapcsolatok terén. A kormányprogram vitájában akkor mi elmondtuk, hogy ezeket az aggályokat természetesen osztjuk, mégis az volt a meggyõzõdésünk, hogy ez a nehézség önmagában nem lehet akadálya annak, hogy a kormány mindent megtegyen a jószomszédi kapcsolatok kialakítása érdekében.
Tisztelt Országgyûlés! Ezzel a gondolattal talán el is jutottam ahhoz a ponthoz, amelyben a kormánykoalíció és az ellenzék között lényegesebb vita felmerülhet. Engedjék meg azonban, hogy mielõtt ezzel a kérdéssel részletesebben foglalkoznék, elõször a külpolitika egészérõl tegyek néhány megjegyzést.
Mindenekelõtt szeretném leszögezni, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a külügyeket - mint a kormány tevékenységének egy igen fontos területét - úgy értékeli, mint egy olyan kormányzati tevékenységet, ahol a kormánykoalícióval kapcsolatos elvárásaink lényegében teljesültek. Egyszerûbben fogalmazva: az SZDSZ a kormány külpolitikájával elégedett.
(9.50)
Szeretném azonban hozzátenni: tisztában vagyunk azzal, a legkevésbé fontos, hogy az SZDSZ hogyan vélekedik a kormány külpolitikájáról. Számunkra az a fontos, hogy tapasztalatunk szerint mind a hazai közvélemény, mind pedig a nemzetközi közvélemény szintén hasonlóképpen értékeli a kormány külpolitikáját. Ez utóbbit honnan tudom? Budapestre akkreditált nagykövetektõl, a nemzetközi politika legkülönbözõbb képviselõitõl, képviselõktõl miniszterekig egybehangzóan dicsérik a magyar külpolitikát. Önök persze joggal mondhatják, hogy ez csak szokásos diplomáciai udvariasság, de nem errõl van szó. Ugyanezek a képviselõk vagy nagykövetek nem rejtik véka alá a kormány tevékenységével kapcsolatos egyéb kritikájukat sem, és ez számomra hitelét adja a külpolitikával kapcsolatos dicsérõ szavuknak.
Úgy érzem, hogy a tisztesség megköveteli, hogy leszögezzük ezen a mai külpolitikai vitanapon: a külpolitika alapjait az elõzõ kormány rakta le, az 1990-ben megfogalmazott célok azok, amelyek ma is érvényesek. Az persze más kérdés - mint ahogy korábban sem értettem egyet azzal-, hogy a külpolitika céljait egyes pártok vagy pártcsoportok maguknak kisajátították, ez ma sem lenne helyes. Az a meggyõzõdésem, hogy ez a külpolitika, amely 1990-ben kezdõdött, ma is folytatódik, és sokáig folytatódni fog, megítélésem szerint a rendszerváltás értékeit elfogadó összes párthoz kötõdött akkor is, és kötõdik ma is.
Ennek az 1990-ben lerakott külpolitikának a jellemzõi - képviselõtársaim jól ismerik - az a bizonyos hármas prioritás: Magyarország szoros összekapcsolása a fejlett országokkal - szokás ezt euroatlanti integrációnak nevezni -, jószomszédi viszony kialakítása a térség államaival és a határokon túli magyarság jogos törekvéseinek a támogatása. Ez utóbbit egyébként a magyar alkotmány is a mindenkori magyar kormány számára kötelezõen elõírja.
A mai kormány tehát ugyanezeknek a céloknak a követésére kötelezte magát, ezt teljesíti, és ha valami változás beállt az elõzõ évekhez képest, akkor ez inkább abban foglalható össze, hogy a jelenlegi kormány igyekszik még hatékonyabban érvényesíteni ezeket a célokat. Más érvrendszerrel mûködik, ha tetszik, más nyelvezetet használ. Ennek az új nyelvezetnek, az új érvrendszernek a jellemzõirõl Kovács László miniszter úr sokat beszélt. Én most hadd mondjak csak annyit, hogy a partnerek érdekeivel jobb összhangban próbálja meg a magyar érdekeket érvényesíteni.
Ami az integrációs törekvéseinket illeti: Hiába hivatkozunk a hányattatott magyar történelemre - ami egyébként igaz -, hiába hivatkoznánk a Nyugat morális felelõsségére - ami szintén igaz -, ezzel önmagában soha nem lehetünk sem az Európai Unió, sem a NATO tagjai. A magyar külpolitika akkor tudja az integrációs törekvéseinket hatékonyan érvényesíteni, hogyha rátapint azokra a nyugati érdekekre, amelyek õket is érdekeltté teszik abban, hogy Magyarország ezeknek az európai szervezeteknek a tagjává váljék.
Szeretném a figyelmüket felhívni arra, hogy sok ilyen érv van, és azt hiszem, hogy még több ilyen érv található, és a magyar külpolitika e tekintetben akkor lehet sikeres, ha ezeket jól ki is aknázza.
Kétségtelen, némi csalódottság már jelentkezik - több újságcikket lehet errõl olvasni -, hogy még mindig nem érte el Magyarország a teljes jogú tagságot sem az Európai Unióban, sem a NATO-ban, de azt hiszem, Kovács László miniszter úr sokat beszélt a magyar külpolitika mozgásterének korlátozott voltáról, és ezektõl a körülményektõl valóban nem lehet eltekinteni.
Én csak egy elemre hívnám fel a figyelmet - amelyet a miniszter úr is említett -, az Európai Unió döntési struktúrája valóban akkor alakult ki, amikor még hat tagállam létrehozta az Európai Közösséget. Ma tizenöt tagot számlál, és kétségtelen, ha ezek az eltérõ fejlettségû közép-európai országok bejönnének az Európai Unióba, az a jelenlegi struktúrát kétség kívül szétfeszítené. Tehát nekünk meg kell érteni: az Európai Uniónak végig kell gondolnia azt, hogy miközben a térség tagállamainak csatlakozását már eldöntötte, hogy ezt szervezetileg hogyan tudja megoldani.
Én úgy ítélem meg, hogy miközben az Európai Unió ezen dolgozik - reméljük, hogy '96-ban döntés is fog születni -, a magyar külpolitikának az a lehetõsége adott, hogy nyomást gyakoroljon az Európai Unióra a döntés meghozatala érdekében.
Úgy ítélem meg, és errõl keveset beszélünk -, hogy a magyar külpolitika ebben a vonatkozásban a térség tagállamai közül a legsikeresebben jár el. Vannak országok, amelyeknek a propagandája talán sikeresebb, mint a magyar, és kétségtelen, hogy jobb lenne, ha a propagandánkon sokat javítanánk, mert néha túl sok rossz hírt mondunk magunkról; míg ugyanakkor egyes országok sikerpropagandája talán egy kicsit túl zajos, már nem is igazán hiteles, mások inkább csak dörömbölnek az ajtón, addig a magyar diplomácia letette az Európai Unió asztalára azt a csomagot, amely a magyar elképzeléseket vázolja.
Nem az fogja az Európai Uniót lépéskényszerbe hozni, ha mi azt ismételgetjük: kérem, tessék bennünket felvenni, hanem ha ilyen elképzelések az Európai Unió asztalán vannak, akkor ez lépéskényszerbe hozza õket, és - nem utolsó szempont - a magyar érdekek nyilván inkább figyelembevételre kerülnek.
Hasonló a helyzet a NATO-val kapcsolatban. A NATO-nak is megvannak a maga érdekei. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy nem kizárólag magyar érdekek vannak a NATO-felvétellel kapcsolatban. Itt van például az orosz kérdés. Egyes közép-európai politikusok megfogalmazhatnak kritikákat abban a vonatkozásban, hogyha a magyar kormány tárgyalni kíván az oroszokkal, hogy a magyar NATO- csatlakozás nem veszélyezteti az õ érdekeiket. A másik oldalon azonban az a helyzet, hogy a NATO tisztségviselõi, magas rangú politikusok pedig azt mondják, hogy ez helyes lépés, annak leszögezése mellett, hogy orosz vétóra nyilvánvalóan nincs lehetõség. Mindannyiunk közös érdeke, hogy a dialógus fennmaradjon és meggyõzzük akár az oroszokat, akár másokat is, hogy Magyarország NATO-csatlakozásának melyek a szempontjai.
Áttérve most már a szomszédpolitika kérdésére: Gondolom, a vita itt sem az, hogy azok a célok, amelyeket a kormány kitûzött, helyesek, megalapozottak vagy pedig nem azok. A vita valószínûleg abban van, hogy mi a legcélravezetõbb eszköz a jószomszédi politikánk sikere érdekében.
Mindenekelõtt szeretném leszögezni: rendkívül veszélyesnek tartom azt a vádat, amely néha elhangzik, hogy a kormány a határokon túli magyarság érdekeit nem mérlegeli kellõképpen vagy nem veszi kellõképpen figyelembe. A vád nem is igaz, mert a magyar kormány figyelembe veszi, mérlegeli a határokon túli magyarság érdekeit. Az persze más kérdés, hogy nem hangoskodik vele annyira. De hogy miért veszélyes ez a vád? Azért veszélyes, mert belpolitikai célokat szolgál, miközben nem belföldön ér célba. Ahol célba ér, az a határokon túli magyarság, akik egyébként Magyarországon nem rendelkeznek választójoggal, akik, ha elhiszik ezt a propagandát, akkor könnyen elvesztik hitüket, könnyen elvesztik reményüket, ami azzal járhat, hogy politikai értelemben radikalizálódhatnak. Egyszerûen nem tudom megérteni, hogy ez Magyarországon kinek lehet az érdeke. Megértem, hogy ez érdeke lehet Funarnak és pártjának, érdeke lehet egyes szlovák szélsõségeseknek, de tessék megérteni, ha a kisebbségi helyzet tovább élezõdik, akkor az nemcsak az érintett országok integrációs törekvéseit fogja lerontani, hanem az egész térség fog instabilizálódni, ami Magyarország integrációs lehetõségeit is nagymértékben lerontja.
Még egyszer: úgy érzem, ez a vád nemcsak hogy igaztalan, hanem rendkívül veszélyes is, és remélem a jövõben, akik ezt hangoztatják, végiggondolják, hogy Magyarországra nézve és akár a határokon túli magyarságra nézve is milyen negatív következményekkel járhat ennek a hangoztatása.
Mi tehát a leghatékonyabb mód a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletére? Megítélésem szerint a magyar külpolitikának határozottan, de visszafogottan és arányérzékkel kell ezekben a kérdésekben eljárnia. El lehet érni némi sikereket is megfelelõ politikával. Hadd utaljak itt arra, hogy amikor a román alsóház meghozta azt a hírhedt zászló- és himnusztörvényt, akkor sikerült elérnünk, hogy a nemzetközi közvélemény nyomás alá helyezze õket, és a szenátus végül nem fogadta el ezt a törvényt.
(10.00)
Amikor az RMDSZ-szel szemben a rendkívül agresszív és nemtelen támadások megindultak, akkor is sikerült a nemzetközi közvéleménynek egy jelentékeny részét ebben mozgósítani, és reméljük, hogy ez is célra fog vezetni.
Szeretném felhívni az Országgyûlés figyelmét arra, hogy amikor visszafogottságra és arányérzékre gondolok, végül is milyen példa jár az eszemben. Az elmúlt évek külpolitikáját alapul véve úgy ítélem meg, önmagában az a körülmény, ha a magyar miniszterelnök nem fogadja Hrebenciucot, a román kormány fõtitkárát, ennek nincs semmilyen különösebb értéke. De ha ugyanez a miniszterelnök kész fogadni Meciar szlovák kormányfõt annak érdekében, hogy megkísérelje rendezni a viszonyokat, akkor ennek fényében már értéke van annak is, ha nem fogadja Hrebenciucot, hiszen a világ közvéleménye szemében ezt azt jelenti, hogy itt nem érzelmek, itt nem elõítéletek mozognak a háttérben, hanem valóban komoly nyomós okok, amelyekre érdemes felfigyelni.
Ami a hiteles érdekképviseletet illeti, minden frakciónak van képviselõje az Európa Tanács parlamenti közgyûlésében. Kérem a frakciókat, hallgassák meg ezeket a képviselõket, meséljék el, hogy amikor az Európa Tanácsban feláll egy török vagy egy görög képviselõ, akkor sajnos - ez nagyon szomorú - az egész közgyûlés mosolyog, nem veszik õket komolyan. Pedig higgyék el, képviselõtársaim, nem kevésbé súlyos dologról van szó, mint amikor mi a magyar kisebbségekrõl beszélünk! Egyszerûen csak az a probléma, hogy ha egy török vagy egy görög képviselõ, mondjuk, a csecsen válságról folyó vita kapcsán és a ciprusi helyzetrõl fog beszélni, akkor ez a politika elértéktelenedik, a hitelét veszti. Tehát nagyon nagy szükség van arra, hogy hitelesen képviseljük a határokon túli magyarság érdekeit, annak érdekében, hogy sikereket is tudjunk elérni.
Mi tehát a teendõ? Az a teendõ, hogy ha az európai nemzetközi közvélemény segítségét akarjuk igénybe venni, akkor olyan pontokra kell rámutatnunk, amelyek európai érdekként is megjeleníthetõk. Ahogy Magyarországon a léleknek nem fáj a ciprusi kérdés, ugyanúgy - szomorúan, de tudomásul kell vennünk - Európában a magyar kérdés nem fáj. Ezért nem magyar kérdésként kell megfogalmazni a határokon túli kisebbség ügyét, hanem stabilitási kérdésként. És ez az a megközelítése a problémának, amely eredménnyel kecsegtethet, hiszen ha az európai közvélemény stabilitási kérdésként fogja fel a problémát, akkor megvan az esélyünk arra, hogy hatékony nyomással, nem gyors sikereket elérve, de hosszú távon a kisebbségi kérdés rendezõdjék. Természetesen a legjobb az lenne, ha nem lenne szükség semmifajta nyomásra, hanem ezek az országok mind gazdaságilag, mind politikailag fejlõdnének annyira, hogy elérjék azokat az európai normákat, amelyek azt is jelentik, hogy a kisebbségek ügye rendezõdik. Mindenesetre - s itt utalok mindarra, amit Kovács László miniszter úr expozéjában elmondott - Magyarországnak nemcsak a retorika szintjén, hanem õszintén és komolyan kell törekednie arra, hogy jószomszédi kapcsolatokat létrehozzon.
Mindez természetesen átvezet az alapszerzõdések kérdéséhez. Úgy érzem, a kormány korábban is, itt is hallhattuk, becsületesen megmondta: az alapszerzõdés nem cél, hanem eszköz. Nincs olyan alapszerzõdés, amely pótolná a valódi jó kapcsolatokat, ha a politikai jó szándék hiányzik, akkor hiába van alapszerzõdés. Ezért aztán jó sok vád is éri a kormányt amiatt, hogy akkor miért törekszik alapszerzõdések létrehozatalára.
Tisztelt Országgyûlés! Ténykérdés, hogy a Nyugat várja tõlünk az alapszerzõdések megkötését, a Nyugat számára az alapszerzõdés, ha tetszik, szimbolikusan jelenti a jószomszédi kapcsolatok kialakítását. Aligha hiszem, hogy a magyar külpolitika egy ilyen eléggé elterjedt nyugati véleménnyel szembehelyezkedhet.
Több képviselõ kifejtette már bizottsági vitákon: nincs meggyõzõdve arról, hogy az alapszerzõdések megkötése feltételét képezné Magyarország európai integrációja sikerének. Én azonban e tekintetben ma még inkább hallgatok Balladur francia miniszterelnökre, aki expressis verbis megfogalmazta, hogy amíg nincs alapszerzõdés, addig nem lehet álmodni sem Európai Unió-tagságról. Lehet persze, hogy ez a politika még változik, ezt nem lehet kizárni. Az azonban kétségtelen, hogy az alapszerzõdések - vagy legalábbis egy alapszerzõdés - megkötésével egy jelentõs akadály elhárul az integráció elõl. Ezért az a meggyõzõdésem, hogy a kormányt a legcsekélyebb szemrehányás sem illetheti azért, hogy mindent megpróbál megtenni az alapszerzõdések létrehozatala érdekében.
Az persze más kérdés - és azt hiszem, ebben nincs vita -, hogy a létrehozandó alapszerzõdésekben a határokon túli magyarság érdekeit a lehetõségekhez képest a lehetõ legjobban meg kell védeni. (Dr. Kövér László: Nem a lehetõségekhez képest!) A vita talán abban van - Kövér László beleszólására is reflektálok -, hogy mi történjék akkor, ha nem sikerül a maximális célt elérni. Ha nem sikerül elérni azt a célt, amelyet mi magunk is a legjobbnak tartanánk, hogy az alapszerzõdésekbe még kisebbségvédõ rendelkezések belekerüljenek, szabad-e kompromisszumot kötni. Ez a vita tárgya megítélésem szerint és a tapasztalataim alapján. Nekem az a meggyõzõdésem, hogy az a körülmény önmagában, ha nem sikerül a lehetõ legteljesebb mértékben minden eredményt elérnünk, még nem szabad, hogy az alapszerzõdés megkötésének gátja legyen, hogy önmagában oka legyen annak, hogy ne jöjjön létre az alapszerzõdés.
E mögött a vélemény mögött az a gondolat áll, tisztelt Országgyûlés, hogy a kompromisszumos alapszerzõdésnek csak egyetlen alternatívája van. Ez az alternatíva nem a tökéletes alapszerzõdés, hanem a semmilyen alapszerzõdés. A kompromisszumos megoldás egyedüli alternatívája az, hogy semmilyen eredményt nem sikerül elérnünk, és én nem hiszem, hogy ez akár a határokon túli magyarság érdekét szolgálná. Egy elsõ lépés, amely nem jelentéktelen; ennek megtétele, úgy érzem, komolyan segítené a kisebbségi kérdés rendezését, és hosszú távon megteremtené a lehetõségét annak, hogy a térség egésze sikerrel integrálódjék az euroatlanti szervezetekbe.
Az alapszerzõdésekkel kapcsolatban egy utolsó gondolat: Magyarországnak szerencséje van abban a vonatkozásban, hogy már vannak olyan országok, amelyekkel kötött alapszerzõdést, mégpedig kisebbségvédõ alapszerzõdéseket is. Miniszter úr utalt rá: Szlovéniával egészen kifogástalan az alapszerzõdés; a Horvátországgal elõkészítés alatt álló alapszerzõdés szintén kifogástalan; az ukrajnai alapszerzõdés is megfelelõ. A szomszédaink, akik még nem kötöttek alapszerzõdést, nekik nincsenek még ilyen alapszerzõdéseik, következésképpen Magyarország joggal hivatkozhat azokra a precedensekre, amelyeket létrehozott, ezért a nemzetközi közvélemény elõtt sikerrel képviselhetjük azt, hogy mi ezeket etalonnak tekintjük és ezek alá nem kívánunk menni.
Tisztelt Országgyûlés! Befejezésképpen egy gondolat a hatpárti konszenzus meglétérõl vagy meg nem létérõl.
Nekem olyan illúzióm természetesen nincs, hogy bármelyik ellenzéki képviselõ itt feláll és azt mondja, hogy a kormány külpolitikája makulátlan, gyönyörû és meg vagyunk vele elégedve. Azt hiszem, ez nem is férne össze a parlamenti demokrácia elvével. Azt is megértem és el tudom fogadni, hogyha az itt elhangzottakhoz képest, annak egy elemével nincs egyetértés a Házban, akkor kiderül, hogy a külpolitika nem minden eleme élvezi a hatpárti konszenzust - azt hiszem, ez is elfogadható, és ez is összhangban van a parlamenti demokráciával. Nagyon kevés olyan ország van, ahol a külpolitika minden elemét osztják a parlamenti pártok.
Nekem csak egy kérésem van: a kormánykoalíció azt feltételezi az ellenzéki képviselõkrõl, hogy amikor megfogalmazzák aggályaikat, amikor megfogalmazzák figyelmeztetéseiket, ezt abból a megfontolásból teszik, mert ugyanúgy aggódnak mind Magyarország külpolitikai sikerei, mind pedig a határokon túli magyarság érdekei iránt, mint ahogy mi tesszük. Azt kérjük, hogy ez legyen fordítva is: mi is kérjük ezt a jóhiszemûséget; és ennek a mai vitanapnak arról kellene szólnia, hogy mi az a külpolitika, amely a leghatékonyabban szolgálja egyszerre - és ezt a szót szeretném aláhúzni: egyszerre - Magyarország integrációs törekvéseit, a jószomszédi kapcsolatok kialakítását és a határokon túli magyarság érdekeinek képviseletét. Ha a vita errõl fog szólni - ha megengedik még ezt a mondatot -, akkor a külügyi bizottság elnökeként is tudom garantálni, hogy mind a kormánytöbbség, mind pedig a kormány minden jó szándékú és hasznosítható gondolatot a döntései során érvényesíteni fog.
(10.10)
Azzal köszönöm meg figyelmüket, hogy a fentiek, az iméntiek tekintetében nagy várakozással tekintek a mai vitanap elé. Köszönöm. (Taps.)